1
Georges Duroy visszatért régi szokásaihoz.
Berendezkedett a Constantinople utcai kis földszinti lakásában, és józanul élt, mint aki egészen új életre készülődik. Még Marelle-néval való viszonya is a házassághoz kezdett hasonlítani, mintha már előre gyakorolta volna magát abban, aminek hamarosan el kellett következnie; kedvese gyakran csodálkozott viszonyuk szabályos nyugodtságán, és nevetve mondogatta:
- Te még nagyobb nyárspolgár vagy, mint a férjem, ezért ugyan kár volt cserélni!
Forestier-né még nem érkezett vissza. Soká húzta az időt Cannes-ban. Georges kapott tőle egy levelet, abban csak április közepére jelezte visszatérését, s egy szóval sem célzott búcsúzásukra. Georges várt. Most már erősen elszánta magát, hogy minden utat-módot felhasznál a keze elnyerésére, ha az asszony habozni talál. De bízott szerencséjében, bízott abban a hódító erőben, amit magában érzett, abban a meghatározhatatlan erőben, amelynek egy asszony sem tudottellenállni. Rövid levélke értesítette, hogy nemsokára üt a döntő óra.
Párizsban vagyok. Látogasson meg.
Madeleine Forestier
Semmi egyéb. Ezt a reggel kilenc órakor érkező postával kapta. Még aznap három órakor elment hozzá. Az asszony mindkét kezét odanyújtotta neki, szokása szerint kedvesen, bájosan mosolygott rá, és néhány pillanatig mélyen belenéztek egymás szemébe.
Aztán azt suttogta az asszony:
- Milyen jó volt maga, hogy olyan szörnyű körülmények között eljött oda hozzánk.
- Megtettem volna mindent - felelte Georges -, amit maga kíván tőlem.
Azzal leültek. Madeleine érdeklődött, hogy mi újság Walteréknál, a kollégáknál s a szerkesztőségben. Gyakran gondolt a lapra.
- Nagyon, de nagyon hiányzik nekem - mondotta. - Szívvel-lélekkel újságíró lettem. Hiába, szeretem ezt a mesterséget.
Aztán elhallgatott. Georges azt hitte, hogy megérti; valami felszólításfélét vélt észrevenni a mosolyában, a hangja színében, sőt a szavaiban is; és bár megfogadta magában, hogy semmit sem fog erőszakolni, azt dadogta:
- Nos hát... miért... miért ne folytatná... ezt a mesterséget... Duroy néven?
Madeleine hirtelen elkomolyodott, a férfi karjára tette kezét, és azt suttogta:
- Ne beszéljünk még erről.
De Georges kitalálta hogy ez igent jelent, lábához borult, szenvedélyesen csókolgatni kezdte a kezét, és hebegve ismételte:
- Köszönöm, köszönöm - ó, mennyire szeretem!
Az asszony fölkelt. Georges követte a példáját, s csak ekkor vette észre, mily sápadt Madeleine. Most megértette, hogy tetszik az asszonynak, talán már régóta; és amint így szemközt álltak egymással, átkarolta, aztán hosszú, gyöngéd csókot nyomott a homlokára.
Madeleine, amikor kibontakozott a karjaiból, komoly hangon szólalt meg:
- Hallgasson ide, édes barátom: még nem határoztam el semmit. De meglehet, hogy igen lesz a válaszom. Hanem tökéletes titoktartást kell fogadnia, míg csak én meg nem engedem, hogy beszéljen.
Georges megesküdött, hogy hallgatni fog, és túláradó boldogsággal távozott.
Ettől kezdve csak kényes tapintatossággal látogatta az asszonyt, és nem kívánt tőle határozottabb beleegyezést, hiszen Madeleine úgy tudott a jövőről beszélni, úgy tudta azt mondani, hogy "később", úgy tudott olyan terveket szőni, amelyekben kettejük élete már össze volt fonódva, hogy mindez jobban és finomabban megfelelt a kérdésre a nyílt igennél.
Duroy keményen dolgozott, keveset költött, megpróbált egy kis pénzt félretenni, hogy ne álljon fillér nélkül házassága pillanatában, és olyan fösvény lett, amilyen pazarló volt azelőtt.
Elmúlt a nyár, aztán az ősz, s még senki sem gyaníthatott semmit, mert ritkán találkoztak, és mindig magától értetődő módon.
Egy este Madeleine mélyen a szemébe nézett, és így szólt hozzá:
- Nem jelentette be még a tervünket Marelle-nénak?
- Nem, kedvesem. Titoktartást ígértem magának, hát egy élő léleknek sem szóltam a dologról.
- Nos hát, most már ideje volna, hogy értesítse. Én magamra vállalom Walterékat. Ezen a héten meglesz, ugye?
Duroy elpirult.
- Igen, még holnap.
Az asszony szelíden félrenézett, mintha nem akarná észrevenni a zavarát, és így folytatta:
- Ha akarja, május elején összeházasodhatunk. Ez igen megfelelő idő lenne.
- Én mindenben örömmel engedelmeskedem.
- Nekem nagyon tetszenék szombat, május tizedike, mert akkor van a születésnapom.
- Helyes, legyen május tizedike.
- A szülei Rouen mellett laknak, ugye? Legalábbis azt mondta nekem.
- Igen, Rouen mellett, Canteleu-ben.
- Mivel foglalkoznak?
- Hát... kistőkések.
- Nagyon szeretnék megismerkedni velük.
Duroy elképedve habozott:
- De... csakhogy... ők...
Aztán, igazi erős ember módjára elszánta magát:
- Kedvesem, a szüleim parasztok, kocsmárosok, akik a vérüket is kiizzadták, hogy engem taníttassanak. Ami engem illet, én nem pirulok miattuk, de magát talán zavarhatná az... egyszerűségük... a parasztos természetük...
Az asszony bűbájosan mosolygott, s az arcát szelíd jóság ragyogta be.
- Ó, nem. Nagyon fogom szeretni őket. Elmegyünk hozzájuk. Akarom. Majd beszélünk még erről. Én is egyszerű ember gyermeke vagyok... de én régen elvesztettem a szüleimet. Nincs már senkim a világon - és kezét nyújtva tette hozzá -, csak maga.
Duroy érezte, hogy elérzékenyedik, megindul, és úgy meg van hódítva, ahogy még soha asszony meg nem hódította.
- Gondoltam valamire - mondta Madeleine -, de nehéz megmagyarázni.
- Mi az? - kérdezte Duroy.
- Hát, kedvesem, én is olyan vagyok, mint a többi asszony, nekem is megvannak a magam gyöngeségei, kicsinyességei, szeretem azt, ami ragyog, ami szépen cseng. Boldog lettem volna, ha nemesi nevet viselhetek. Mondja, nem lehetne az, hogy a házasságunk alkalmából egy kicsit... megnemesítse magát?
Most ő pirult el, mintha valami tisztességtelen dolgot indítványozott volna. Georges egyszerűen ennyit felelt:
- Gyakran gondoltam erre, de nem találom valami könnyűnek.
- Ugyan miért?
A férfi elnevette magát:
- Mert félek a nevetségességtől.
Madeleine vállat vont:
- Arról szó sincs, arról szó sincs. Ezt mindenki megteszi, és senki sem nevet rajta. Válassza ketté a nevét: Du Roy. Nagyon jól hangzik.
Georges tüstént ráfelelte, mint aki ismeri a kérdést:
- Nem, azt nem lehet. Túlságosan egyszerű, közönséges, közismert módszer. Én arra gondoltam, hogy a falum nevét veszem föl, eleinte írói névnek, aztán lassanként hozzátoldom a magaméhoz, később pedig ketté is vágom a nevemet úgy, ahogy maga tanácsolta.
Az asszony megkérdezte:
- Canteleu a faluja neve?
- Igen.
De Madeleine habozott:
- Nem. Nem szeretem a végződését. Lássuk csak, nem lehetne egy kicsit átalakítani ezt a szót... Canteleu.
Felkapott egy tollat az asztalról, és neveket firkált, vizsgálgatva, hogyan festenek a papíron. Egyszerre csak felkiáltott:
- Nézze, nézze, ez jó lesz.
Feléje nyújtott egy papirost, és Georges ezt olvasta rajta: "Duroy de Cantelné."
Georges gondolkodott néhány pillanatig, aztán komolyan jelentette ki:
- Az ám, ez nagyon jó.
Az asszony elragadtatva ismételgette:
- Duroy de Cantel, Duroy de Cantel, Duroy de Cantelné. Kitűnő, kitűnő!
És meggyőződéses arccal tette hozzá:
- Majd meglátja, milyen könnyű ezt elfogadtatni mindenkivel. Csak meg kell ragadni az alkalmat. Mert aztán késő lenne. Holnaptól fogva a cikkeit úgy írja alá, hogy D. de Cantel, az újdonságokat pedig egyszerűen Duroy névvel. Ez mindennap megesik a sajtóban, és senki sem fog csodálkozni, hogy álnevet választ. A házasságunk pillanatában ismét módosíthatunk egy kicsit a dolgon, és azt mondjuk a barátainknak, hogy maga lemondott a külön írott du-ről, csupa szerénységből, tekintettel a helyzetére - vagy talán nem is mondunk semmit. Mi a keresztneve az apjának?
- Alexandre.
Kétszer-háromszor egymás után elmormogta:
- Alexandre, Alexandre - hallgatta a szótagok csengését, aztán felírta egy fehér lapra:
Alexandre Du Roy de Cantel és neje tisztelettel értesítik, hogy fiuk, Georges Du Roy de Cantel és Madeleine Forestier házasságot kötöttek.
Kissé távol tartotta magától az írást, megnézte, és elragadtatva jelentette ki:
- Egy kis módszerességgel minden sikerül, amit akar az ember.
Amikor Georges ismét az utcán volt, lelkében azzal az erős elhatározással, hogy ezentúl du Roynak, sőt Du Roy de Cantelnek nevezi magát, úgy érezte, hogy sokkal jelentékenyebb emberré vált. Merészebben járt, magasabban hordta a fejét, hetykébbre pödörte a bajszát - ahogy ez már nemesemberhez illik. Valami örvendező vágyakozás bujkált benne, hogy tudtára adja a járókelőknek: "A nevem Du Roy de Cantel."
Alighogy hazaért, nyugtalanítani kezdte Marelle-né, tüstént írt neki, és találkozót kért tőle másnapra.
"Nehéz eset lesz - gondolta magában. - Borzalmas jelenetet rendez majd."
Aztán ebbe is beletörődött természetes gondtalanságával, amely átsegítette az élet kellemetlenségein, és "hasból" írni kezdett egy cikket azokról az új adókról, amelyekkel helyre lehetne állítani a költségvetés egyensúlyát.
Évi száz frank adót kívánt kirovatni a nemességet jelző partikulákra, a címekre pedig, bárótól hercegig, ötszáztól ezer frankig terjedő adót.
A cikket így írta alá: D. de Cantel.
Másnap táviratban értesítette a kedvese, hogy egy órára ott lesz a lakásán.
Kissé lázasan várta, egyébként azonban elszánta magát arra, hogy gyorsan végez, mindjárt az elején kirukkol mindennel, aztán az első felindulás elmúltával bölcs érveket szed elő, és bebizonyítja az asszonynak, hogy nem maradhat örök életére agglegény, s mivel Marelle csökönyösen vonakodik meghalni, más asszonyra kellett gondolnia, akit törvényes hitestársává tegyen.
Mindamellett izgatottnak érezte magát. A csengetés hallatára hevesen dobogni kezdett a szíve.
- Adj' isten, Szépfiú!
De hidegnek találta az ölelést, végignézett rajta, és megkérdezte:
- Mi bajod?
- Ülj le - mondta Georges. - Komoly beszédem lesz veled.
Az asszony leült, kalapját sem tette le, csak fátyolát hajtotta vissza a homloka fölé, és várt.
Georges lesütött szemmel gondolkozott, hogyan kezdje a dolgot. Végre lassú hangon megszólalt:
- Drágám, nagy zavarba hoz és nagyon elszomorít az, amit be kell vallanom neked. Nagyon szeretlek, igazán, szívből szeretlek, és éppen ezért még jobban elszomorít az a félelem, hogy fájdalmat okozok neked, mint az, amit tudtodra kell adnom.
Az asszony elsápadt, és reszketve dadogta:
- Mi az? Mondd gyorsan!
Georges szomorú, de elszánt hangon jelentette ki, színlelt levertséggel, ahogy az ember a rá nézve szerencsés rossz híreket szokta bejelenteni:
- Megházasodom.
Az asszony úgy sóhajtott fel, mint aki tüstént elveszti az eszméletét - fájdalmas sóhajtással, amely a keble mélyéből tört fel. Fuldokolni kezdett, lihegett, nem tudott megszólalni.
Georges, látván, hogy nem felel semmit, így folytatta:
- El sem képzeled, mennyit szenvedtem, míg erre az elhatározásra jutottam. De nincs sem pozícióm, sem pénzem. Egyedül vagyok, elveszve ebben a nagyvárosban. Kell valaki, aki mindenekfölött tanácsadóm, vigasztalóm, támogatóm legyen. Társat, szövetségest kerestem, s azt meg is találtam!
Elhallgatott, remélve, hogy az asszony mégiscsak felelni fog - dühös haragot, heves kitöréseket, sértéseket várt.
Az asszony egyik kezét a szívére nyomta, mintha dobogását akarná visszafojtani; oly kínosan, szaggatottan lélegzett, hogy hullámzott a keble, remegett a feje.
Georges megfogta a másik kezét, mely ott maradt a szék karján, de az asszony visszakapta. Aztán azt mormogta, mintha valami tompa kábulatba esett volna:
- Ó... istenem...
Elébe térdelt, de nem merte megérteni - ez a hallgatás jobban felizgatta minden kitörésnél, és azt dadogta:
- Clo, édes kis Clóm, értsd meg jól a helyzetemet, értsd meg jól, hogy mi vagyok én. Ó, ha téged vehettelek volna el, téged, micsoda boldogság lett volna az! De hát te férjnél vagy. Mitévő lettem volna? Gondolkozzál, kérlek, gondolkozzál! Érvényesülnöm kell valahogy a világban, s ez addig nem sikerülhet, míg otthonom nincs. Ha tudnád... Vannak napok, amikor szeretném megölni az uradat...
Szelíd, fátyolos, hódító hangján beszélt, azon a hangon, amely valóságos muzsika gyanánt hatolt az asszonyok fülébe.
Látta, hogy két könnycsepp nő meg lassanként a kedvese merev szemében, aztán lecsordul az arcán, miközben két új könnycsepp formálódik már a szempillák szélén.
Azt suttogta:
- Ó, ne sírj, Clo, ne sírj, könyörgök. Megrepeszted a szívemet. Az asszony ekkor megfeszítette minden erejét, hogy méltóságos és gőgös legyen, és megkérdezte a zokogni készülő asszonyok mekegő hangján:
- Ki az?
Georges habozott egy pillanatig, aztán belátván, hogy ezt nem kerülheti el, megmondta.
- Madeleine Forestier.
Marelle-né egész testében megremegett, aztán nem szólt semmit, elmerülten gondolkozott, mintha megfeledkezett volna arról, hogy Georges ott hever a lába előtt.
És szemében szakadatlanul gyűltek a könnycseppek, lehulltak és meggyűltek újra.
Fölkelt, Duroy sejtette, hogy elmegy, némán, szemrehányás és megbocsátás nélkül; bántotta ez, lelke mélyéig megalázta. Vissza akarta tartani, két karjával körülfogta a szoknyáját, a szöveten keresztül átölelte kerek lábszárait, amelyek mintha megmerevedtek volna, hogy ellenálljanak.
Könyörgött neki:
- Az isten szerelméért, ne menj el így.
Az asszony ekkor tetőtől talpig végignézte, azzal a könnyben ázó, kétségbeesett, bájos és szomorú szemmel, amely az asszonyi szív egész bánatát meg tudja mutatni, és azt dadogta:
- Nincs... nincs semmi mondanivalóm... nincs... semmi tennivalóm... Neked igazad van... Jól választottad meg azt, ami neked kell...
Hirtelen hátralépett, kiszabadította magát, és elment; Georges nem is próbálta tovább visszatartani.
Amikor egyedül maradt, oly kábultan emelkedett fel, mintha fejbe verték volna; aztán leszámolt a dologgal, és azt mormogta:
- Sajnálom... vagy nagyon örülök. Megtörtént, jelenet nélkül. Ezt még jobban is szeretem.
Óriási tehertől könnyebbedett meg, érezte, hogy egyszerre felszabadulva, kénye-kedve szerint indulhat neki új életének - és hatalmas ökölcsapásokkal bokszolni kezdte a falat, részegen a sikertől s a tulajdon erejétől, mintha a Végzettel verekedett volna.
Amikor Forestier-né megkérdezte tőle:
- Értesítette Marelle-nét?
Nyugodtan felelte:
- Hogyne...
Madeleine kutatva nézett rá világos pillantásával.
- És nem izgatta fel a dolog?
- Dehogy, egyáltalán nem. Ellenkezőleg, igen helyesnek találta.
Az újságot nemsokára mindenki tudta. Némelyek csodálkoztak, mások azt állították, hogy előre látták ezt, ismét mások mosolyogtak, és éreztették, hogy a dolog éppenséggel nem lepi meg őket.
A fiatalember, aki most mint D. de Cantel írta alá cikkeit, mint Duroy az újdonságait és mint Du Roy a politikai vezércikkeket (időnként ilyeneket is írt most már), fél napját mindig menyasszonyával töltötte. Madeleine testvéri bizalmassággal bánt vele, amelybe azért beleszűrődött valami igazi, de rejtett gyöngédség, valami vágy, amelyet úgy titkolt, mint egy sebet. Elhatározta, hogy a házasságot titokban kötik meg, csak a két tanú jelenlétében, s még aznap este elutaznak Rouenba. Másnap ellátogatnak az újságíró öreg szüleihez, és néhány napig náluk maradnak.
Duroy iparkodott lebeszélni erről a tervről, de mert nem sikerült, végre is belenyugodott.
Az új házaspár fölöslegesnek vélte a vallási szertartást, hiszen nem hívtak meg senkit. Május tizedikén röviden végeztek az anyakönyvvezetőnél, hazamentek csomagolni, s a Saint-Lazare pályaudvarról az esti hatórás vonattal útra keltek Normandia felé.
Húsz szót sem igen váltottak addig a pillanatig, amikor magukra maradtak a fülkében. Mihelyt a vonat megindult, egymásra néztek, és elnevették magukat, hogy zavarukat elrejtsék egymás elől.
A vonat lassan haladt végig a hosszú batignolles-i pályaudvaron, aztán azon a koszos síkságon, amely az erődítésektől a Szajnáig nyúlik.
Duroy és felesége időnként mondtak egy-egy fölösleges szót, aztán újra a kocsi ablaka felé fordultak.
Amikor az asniéres-i hídon haladtak át, a hajókkal, halászokkal, csónakosokkal teli folyó képe felvidította őket. A nap, a hatalmas májusi nap ontotta ferde sugarait a vízi járművekre s a nyugodt folyóra, amely mintha mozdulatlan lett volna, minden áramlás, minden hullámzás nélkül, mintegy megdermedve a késő délutáni nap melegében és fényében. A folyó közepén egy vitorlás bárka, amelynek két szélén két nagy, fehér vászon háromszög volt kifeszítve, hogy felfogja a szellő legcsekélyebb lebbenését is, olyan volt, mint egy felröppenni készülő, óriási madár.
Duroy azt mormogta:
- Imádom Párizs környékét, emlékszem, olyan sült halakat ettem itt, mint sehol másutt egész életemben.
Madeleine azt felelte:
- Hát még a csónakázás! Milyen bájos dolog napnyugtakor végigsiklani a vízen!
Aztán elhallgattak, mintha nem merték volna folytatni ezeket az ömlengéseket elmúlt életükről, és némaságukban talán máris a múlt visszasírásának költészetét élvezték.
Duroy szemközt ült a feleségével, megfogta a kezét, és lassan csókolgatta.
- Majd ha visszajövünk - mondotta -, elmegyünk néha vacsorázni Chatou-ba.
- Ó, annyi dolgunk lesz - suttogta az asszony, olyan hangon, mintha azt akarná mondani: "Fel kell áldozni a kellemest a hasznosért."
Georges még egyre fogta a kezét, és nyugtalanul töprengett, milyen átmenettel jusson el a szerelmes gyöngédségekig. Egy fiatal lány tudatlansága nem hozta volna ennyire zavarba; de az az éber és furfangos értelem, amelyet megérzett Madeleine-ben, félszeggé tette a viselkedését. Félt, hogy az asszony együgyűnek, túlságosan félénknek vagy túlságosan brutálisnak, kelleténél lassúbbnak vagy hirtelenkedőbbnek fogja találni.
Apró szorongatásokkal fogta a kezét, az asszony nem viszonozta a szorítását.
- Nagyon furcsának találom, hogy maga a feleségem.
Madeleine meglepettnek látszott:
- Ugyan miért?
- Nem tudom. Furcsának találom. Szeretném megcsókolni, és csodálkozom, hogy jogom van hozzá.
Madeleine nyugodtan odatartotta neki az arcát, és Georges úgy csókolta meg, mintha nővére lett volna. Aztán újra megszólalt:
- Amikor először láttam, tudja, azon a vacsorán, amelyre Forestier hívott meg, azt gondoltam: a teremburáját, ha ilyen asszonyt tudnék valahol fölfedezni! És megtörtént. Az enyém.
- Kedves - mormogta az asszony. És ravaszkásan nézett rá örökösen mosolygó szemével.
"Túlságosan hidegen viselkedem - gondolta Georges. - Ostoba vagyok. Gyorsabban kellene haladni." És megkérdezte:
- Ugyan hogy ismerkedett meg Forestier-vel?
Az asszony kihívó gúnnyal felelte:
- Azért megyünk Rouenba, hogy róla beszéljünk?
Duroy elpirult:
- Ostoba vagyok. Maga nagyon félénkké tesz engem.
Madeleine el volt ragadtatva:
- Én? Lehetetlen. Miért?
Ott ült mellette, közvetlen közelében. Az asszony felkiáltott:
- Nézze, egy szarvas.
A vonat a saint-germaini erdőn haladt át; Madeleine egy riadt őzet látott egyetlen ugrással átröpülni a fasor egyik oldaláról a másikra.
Duroy fölébe hajolt, mialatt az asszony kinézett a nyitott ablakon, és hosszú, szerelmes csókot nyomott a nyakán bodorodó hajpihék közé. Az asszony néhány pillanatig nem mozdult, aztán fölemelte a fejét:
- Csiklandoz, hagyja abba.
Hanem Georges nem tágított, és idegesítő, hosszan tartó simogatással sétáltatta kigöndörített bajuszát az asszony fehér bőrén.
Madeleine összerázkódott:
- Hagyja már abba.
Jobb kezét az asszony feje mögé csúsztatta, megragadta és maga felé fordította. Aztán rávetette magát a szájára, mint karvaly a zsákmányára.
Az asszony küszködött, visszalökte, iparkodott kiszabadulni a karjai közül. Végre sikerült is neki, és újra azt mondta:
- Hagyja már abba.
Most már nem hallgatott rá, átölelte, csókolta mohó és reszkető ajakkal, próbálta hátradönteni a párnákon.
Madeleine nagy erőfeszítéssel kiszabadította magát, és hirtelen felugrott.
- Ugyan, Georges, hagyja már abba. Igazán nem vagyunk gyerekek, várhatunk Rouenig.
Georges ülve maradt, elpirult, jéggé dermesztették ezek a józan szavak; aztán kissé visszanyerte a hidegvérét:
- Jó, várok - mondta vidáman -, de képtelen leszek húsz szót is beszélni, míg oda nem érünk. És gondolja meg, hogy csak most megyünk át Poissyn.
- Majd én beszélek - mondta az asszony.
És csöndesen leült mellé.
Nyugodtan, szabatosan beszélt arról, hogy mit csinálnak majd hazatérésük után. Megtartják a lakást, ahol első férjével lakott; Duroy örökli Forestier munkakörét és fizetését is a Francia Élet-nél.
Egyébiránt már egybekelésük előtt az üzletember biztonságával intézte el házaséletüknek minden pénzügyi részletét.
A vagyon elkülönítésének rendszere alapján társultak; a szerződés felsorolt minden bekövetkezhető eseményt: halált, válást, egy vagy több gyermek születését. A fiatalember négyezer frankot hozott a házasságba, de ebből az összegből ezerötszázat kölcsönkapott. A többit az év folyamán takarította meg, az eseményre való tekintettel. A fiatalasszony negyvenezer frankot hozott, amit szerinte Forestier hagyott rá.
Emlegetni kezdte, és idézte a példáját:
- Nagyon takarékos, rendezett életű, dolgos fiú volt. Rövid idő alatt vagyont szerzett volna.
Duroy nem figyelt már oda, egész más gondolatok foglalkoztatták.
Az asszony elhallgatott néha, hogy tovább szője valami rejtett gondolatát, aztán újrakezdte:
- Három vagy négy év múlva könnyen megkereshet évenként harminc-negyvenezer frankot. Ennyije lett volna Charles-nak is, ha megéri.
Georges már hosszúnak kezdte találni a leckét, és azt felelte:
- Azt hittem, nem azért megyünk Rouenba, hogy róla beszéljünk.
Madeleine gyöngéden meglegyintette az arcát:
- Igaz, rosszul tettem. - És nevetett.
Georges jó kisfiú módjára akart viselkedni, kezét a térdén tartotta.
- Együgyűnek látszik így - mondta az asszony.
- Ez a szerepem - vágott vissza Georges -, az imént maga osztotta ki rám, és most már nem is térek el tőle.
Madeleine megkérdezte:
- Miért?
- Mert maga veszi át a ház igazgatását, sőt, engem is maga fog igazgatni. Ez csakugyan meg is illeti, mint özvegyet!
Az asszony elcsudálkozott:
- Mit akar mondani voltaképpen?
- Azt, hogy a maga tapasztalatai eloszlathatják a tudatlanságomat, s a házasságban való gyakorlata felvilágosíthatja az én agglegényi ártatlanságomat - hát csak ezt akartam mondani, na!
Az asszony felkiáltott:
- Ez már sok!
Georges azt felelte:
- Pedig így van. Én nem ismerem az asszonyokat, na, maga pedig ismeri a férfiakat, hiszen özvegy, na, maga fog nevelni engem... ma este, na, sőt el is kezdhetné mindjárt, ha akarná, na.
Madeleine vígan kiáltott fel:
- No, hogyha énrám számít ebben!...
Georges a leckéjét makogó diák hangján mondotta.
- Igenis, na, számítok magára. Sőt arra is számítok, hogy alapos oktatást ad nekem... húsz leckét... tíz lesz az elemi... olvasás és nyelvtan... tíz pedig továbbképzés, retorika... én nem tudok semmit, na.
Az asszony kitűnően mulatott, és felkiáltott:
- Buta vagy.
Georges így folytatta:
- Ha tegezni kezdesz, tüstént követem a példádat, és azt mondom, édes szerelmem, hogy percről percre jobban imádlak, és úgy találom, hogy Rouen nagyon messze van!
Most színészi hangsúllyal és mulatságos arcjátékkal beszélt, s ez szórakoztatta a fiatalasszonyt, aki megszokta az íróemberek bohémvilágának modorát és tréfáit.
Fél szemmel sandított a férjére, igazán bájosnak találta, érezte azt a vágyat, hogy fáról tépve egye meg a gyümölcsöt, s az ész habozását, amely azt tanácsolja, hogy várjuk meg a vacsorát, s a gyümölcsöt a maga idején fogyasszuk el.
Ekkor így szólt, kissé elpirulva a rátámadó gondolatoktól:
- Kis tanítványom, higgy a tapasztalatomnak, az én nagy tapasztalatomnak. Vasúton nem jó a csók. Megfekszi az ember gyomrát.
Aztán még erősebben elpirult, és azt suttogta:
- Sohasem szabad zölden levágni a búzát.
A férfi vihogott, felizgatták a csinos szájon kicsusszanó, alattomban értett célzások; keresztet vetett, úgy mozgatva az ajkait, mintha imát mormolna, aztán kijelentette:
- Szent Antalnak, minden kísértések patrónusának védelme alá helyeztem magamat. Most aztán kőből vagyok.
Lassacskán leszállt az éj, s mint valami könnyű gyászfátyol, áttetsző homállyal burkolta be a jobboldalt elterülő nagy síkságot. A vonat a Szajna mentén haladt; s a fiatal pár nézegetni kezdte a folyóban - amely csiszolt, széles fémszalagként húzódott el a pályatest mellett - a piros tükrözést, az égből hullott foltokat, amelyeket bíborral és tűzzel dörzsölt meg a távozó nap. Ezek a fények lassanként kialudtak, mélyebb színt öltöttek, búsan elsötétültek. És a síkság belefúlt a feketeségbe, azzal a gyászos, halálos borzongással, amely minden alkonyatkor végigfut a földön.
Az este melankóliája behatolt a nyitott ablakon, és belevette magát az elcsöndesedő házastársak imént még oly vidám lelkébe.
Közelebb húzódtak egymáshoz, és úgy nézték a napnak, e szép, ragyogó májusi napnak haldoklását.
Nantes-ban meggyújtották a kis petróleumlámpát, s az szétárasztotta sárgás, reszkető világosságát a párnás ülések szürke posztóján.
Duroy átkarolta felesége derekát, és magához szorította. Az imént érzett heves vágya gyöngédséggé, sóvárgó gyöngédséggé változott, lágy óhajtásává az apró, vigasztaló dédelgetéseknek, aminőkkel a gyermekeket szokás elringatni.
Halkan mormogta:
- Nagyon foglak szeretni, kis Made.
A fiatalasszonyt felizgatta ennek a hangnak lágysága, hirtelen végigborzongott a testén - és most odanyújtotta neki az ajkát, fölébe hajolva, mert Georges az arcát az ő meleg keblére támasztotta.
Hosszú, néma és mélységes csók volt ez - fölriadás, hirtelen és őrült ölelés, rövid, lihegő küzdelem, heves és ügyetlen összefonódás követte. Aztán ott maradtak egymás karjában, kissé csalódva mind a ketten, fáradtan és gyöngéden még, amíg csak a vonat füttye egy állomás közeledését nem jelezte.
Az asszony kijelentette, ujja hegyével megtapogatva a halántékánál felborzolódott hajfürtöket:
- Nagy ostobaság volt. Gyerekek vagyunk.
De Georges csókolgatta egyik kezét a másik után, lázas gyorsasággal, és azt felelte:
- Imádlak, kis Made.
Majdnem mozdulatlanul ültek egészen Rouenig; arcukat egymásnak támasztották, kinéztek az ablakon az éjszakába, ahol némelykor házak eltűnő világosságát pillantották meg; és álmodoztak, elégedetten, érezve egymás közelségét, és mind hevesebben várakozva egy bensőbb és szabadabb ölelkezésre.
Megszálltak egy fogadóban, amelynek ablakai a rakodópartra nyíltak; igen keveset ettek vacsorára, és tüstént lefeküdtek. A szobalány költötte fel őket másnap, amikor nyolcat ütött az óra. Megitták az éjjeliszekrényre tett csésze teát, Duroy ránézett a feleségére, aztán hirtelen karjába ragadta, a kincset lelő boldog ember örvendező nekilendülésével, és azt dadogta:
- Kis Made, érzem, hogy nagyon... nagyon... nagyon szeretlek.
Az asszony mosolygott, az ő bizakodó, elégedett mosolygásával, s miközben visszaadta a csókjait, azt suttogta:
- Én is... talán.
Hanem Duroyt még mindig nyugtalanította a szüleinél teendő látogatás. Bár többször figyelmeztette a feleségét; előkészítette, kioktatta. Most helyesnek vélte, ha még egyszer figyelmezteti:
- Tudod, parasztok ám ők, mégpedig falusi parasztok, nem az operából valók.
- Tudom - nevetett az asszony -, elégszer mondtad már. No, kelj föl, és hagyj engem is fölkelni.
A férj kiugrott az ágyból, és elkezdte felhúzni a cipőjét.
- Nagyon kényelmetlen lesz nálunk, nagyon kényelmetlen. Az én szobámban csak egy ócska szalmazsákos ágy van, Canteleu-ben nem ismerik a rugós derékaljat.
Az asszony úgy tett, mintha el lenne ragadtatva:
- Annál jobb. Nagyszerű lesz rosszul aludni... temelletted... és kakaskukorékolásra ébredni.
Fölvette pongyoláját, egy bő, fehér flanell pongyolát, amelyet Duroy azonnal megismert. Ez a látvány kellemetlen volt neki. Miért? Jól tudta, hogy a feleségének egész tucat ilyen reggeli ruhája van. Csak nem dobhatja ki a kelengyéjét, hogy újat vásároljon? Mindegy, mégis szerette volna, ha házi fehérneműje, éjszakára és szerelemre való fehérneműje nem ugyanaz, ami a másikkal volt. Úgy rémlett neki, mintha ez a lágy és langyos szövet megőrzött volna valamit Forestier érintéséből.
Az ablakhoz ment, és cigarettára gyújtott.
A kikötő látása, a széles folyó, teli könnyű árbocos hajókkal, otromba gőzösökkel, amelyeknek rakományát forgó daruk ürítették nagy zajjal a rakodópartra: mindez fölélénkítette, bármily régen ismerte már. És felkiáltott:
- Az áldóját, milyen szép!
Madeleine odafutott hozzá, két kezét rátette férje vállára, gyöngéden rátámaszkodott, és elragadtatva, megindultan állt ott. Ismételgette:
- Ó, milyen szép. Milyen szép! Sohase tudtam, hogy ennyi hajó van a világon.
Egy órával később útnak indultak, mert az öregeknél kellett ebédelniök, akiket már néhány napja értesítettek. Egy nyitott, rozsdás bérkocsi vitte el őket, olyan zajjal, mintha pléhdarabokat rázott volna valaki. Végighaladtak egy meglehetősen csúnya körúton, kijutottak a rétekre, ahol egy folyó kanyargott, aztán fölfelé kezdtek menni a hegyoldalon.
Madeleine fáradtan elszunyókált a nap átható cirógatásától, mely gyönyörűségesen melengette az ócska kocsi mélyén, mintha csak a fénynek s a szabad levegőnek langyos fürdőjében feküdt volna.
A férje fölébresztette:
- Nézd csak - mondta.
Amint a kapaszkodó kétharmad részén túljutottak, a kocsi megállt egy kilátásáról híres helyen, ahová minden utast el szoktak vezetni.
Teljes egészében előttük volt az óriási, hosszú és széles völgy, amelyet elejétől végig átszelt, erős kanyargásokkal, a ragyogó folyó. Látták, amint a messzeségből előbukkan, és a sok sziget foltjával tarkítva félkört ír le, mielőtt Rouenon áthalad. Aztán feltűnt a város a folyó jobb partján, kissé elveszve még a reggeli ködben; a háztetőkön megvillant a napsugár, és látszott az ezernyi könnyed, hegyes vagy tömzsi torony - karcsú és cizellált, óriási ékszerekhez hasonló tornyok, heraldikus koronával; tetőzött, négyszögletes vagy kerek őrtornyok, harang- és óratornyok, a templomcsúcsoknak egész gótikus képe, amelyből messze kiemelkedett a székesegyház hegyes tornya, egy meglepő bronztű - rút, különös és mértéktelenül nagy, a legmagasabb a világon.
Szemközt pedig, a folyó másik oldalán, kereken s a csúcsokon kibuggyosodva emelkedtek a nagy Saint-Sever külváros karcsú gyárkéményei.
Többen voltak, mint testvéreik, a templomtornyok, hosszú téglaoszlopaik majdnem a távoli síkságig szóródtak el, széntől fekete leheletükkel megfestették a kék eget.
És a legmagasabb valamennyi között - ugyanoly magas, mint a Kheopsz-piramis, a második az emberi munkával emelt csúcsok között -, majdnem egyenlő büszke társával, a székesegyház tornyával, a Villám nagy tűzszivattyúja: mintha királynője lett volna a gyárak munkás, füstölgő népének, mint ahogy a szomszédja az Isten tiszteletére szentelt tornyok hegyes seregének királynője volt.
Tovább, a gyárváros háta mögött, fenyőerdő terült el, s a Szajna a két városrész közt elhaladva, folytatta útját, egy nagy, hullámos domb mellett, amelynek teteje fával volt benőve, helyenként pedig kilátszottak fehér kőcsontjai - aztán még egy hosszú kanyarodást írt le, és eltűnt a láthatáron. Látni lehetett a folyón föl- és lefelé járó hajókat, amelyeket sűrű füstöt ontó, propeller méretű gőzbárkák vontattak. A szigetek hol egyvégtében sorakoztak, hol meg nagy közök támadtak közöttük, mintha egyenetlen szemei lettek volna egy zöldes színű rózsafüzérnek.
A kocsis várta, mikor készülnek el az utasok az elragadtatással. Tapasztalásból tudta, mennyi ideig tart a csodálkozás a kirándulók különböző fajtáinál.
Hanem amikor újra megindultak, Duroy hirtelen észrevett néhány száz méternyire két feléjük közeledő öregembert, leugrott a kocsiról, és azt kiáltotta: - Itt vannak. Megismerem őket!
Egy paraszt volt, meg a felesége. Döcögve közeledtek, imbolygó járással, néha megtaszítva egymás vállát. A férfi kis termetű volt, tömzsi, piros és kissé potrohos, kora ellenére is eleven; az asszony magas, száraz, görnyedt hátú, szomorú, igazi falusi igavonó asszony, aki gyermekkora óta dolgozott, és nem mulathatott soha, míg a férje iszogatott, és jártatta száját a kocsma vendégeivel.
Madeleine is leszállt a kocsiról; maga sem hitte volna előbb, milyen szomorúan nézte a közeledő két szegény teremtést. Azok nem ismerték meg a fiukat, ezt az előkelő urat, és sohasem találták volna ki, hogy ez a világos ruhás, szép hölgy a menyük.
Szótlanul, gyorsan haladtak, hogy elébe érjenek várva várt gyermeküknek, rá sem néztek ezekre a városi urakra, akiknek kocsi haladt a nyomában.
Elmentek mellettük. Georges nevetve kiáltott fel:
- Adj' isten, Duroy apó!
Hirtelen megállt mind a kettő, előbb elképedve, aztán egészen ellátva szájukat meglepetésükben. Az öregasszony tért először magához; egy lépést sem tett feléjük, csak azt hebegte:
- Te vónál az, fiacskám?
A fiatalember ráfelelte:
- Én hát, Duroy anyó. - Odament hozzá, és nagy, fiúi csókot cuppantott mind a két orcájára. Aztán odadörzsölte halántékát az apja halántékához, aki közben lekapta roueni formájú, magas, fekete selyemsapkáját, amely az ökörhajcsárok fejfödőjéhez hasonlított.
Aztán így szólt Georges:
- Ez itt a feleségem. - És a két paraszt ránézett Madeleine-re. Úgy nézték, mint valami csodálatos jelenést, nyugtalan félelemmel, amelyhez az apánál valami elégedett helyeslésféle, az anyánál pedig féltékeny, ellenséges érzés járult.
A férfiban volt valami vidám természet, amit az édes almaborból és a pálinkából szívott magába; nekibátorodott, és huncut hunyorgással kérdezte:
- Szabad-e megcsókolni?
- Hogyne - felelte a fia. És Madeleine bizonytalanul nyújtotta oda az arcát; a paraszt hangosakat cuppantott rá kétfelől, s aztán keze hátával megtörölte a száját.
Az öregasszony ellenséges tartózkodással csókolta meg a menyét. Nem, nem olyan meny ez, amilyet ő álmodott: jól megtermett falusi gazdasszony, piros, mint az alma, gömbölyű, mint a vemhes kanca. Amolyan rosszfélének látszott ez a cifra dáma, cicomájával, pézsmaillatával. Mert az öregasszony minden illatot pézsmaillatnak nevezett.
Azzal útnak indultak a bérkocsi után, amely az ifjú házasok poggyászát vitte.
Az öreg karon fogta a fiát, hátramaradt vele, és érdeklődve kérdezte:
- Nohát, hogy folyik a sorod?
- Jól, hála istennek.
- No, csakhogy így van! Osztán, mondd csak, jómódú-e az asszony?
Georges azt felelte:
- Negyvenezer frankja van.
Az apa füttyentett egyet csodálkozásában, s csak ennyit tudott mormogni:
- A kutyafáját! - annyira meghatotta ez az összeg. Aztán komoly meggyőződéssel tette hozzá:
- Ördögbe is, szép asszony - mert neki gusztusa szerint való volt. Márpedig az öregnek valaha olyan híre volt, hogy ért az ilyesmihez.
Madeleine és az anya egy árva szó nélkül haladtak egymás mellett. A két férfi utolérte őket.
Elértek a faluhoz - kis falu volt az út szélén, tíz ház jobbra, tíz balra, kisvárosias házak és tanyai viskók, egyik téglából, másik agyagból, egyik szalmával födve, másik palacseréppel. Duroy apó kocsmája: A szép kilátáshoz, egy földszintből és padlásból álló vityilló, mindjárt a falu elején, balra. A kapura kiakasztott fenyőág jelezte a régi módi szerint, hogy aki szomjas, betérhet ide.
A kocsmaszobában terítettek, két összetolt, konyharuhával letakart asztalon. Egy szomszédasszony, aki eljött segíteni, mély bókkal köszönt az előkelő hölgy láttára, aztán megismerte Georges-ot, és felkiáltott:
- Uramjézus, te vagy az, fiacskám?
Georges vidáman felelte:
- Én bizony, Brulin anyó!
És megcsókolta őt is, mint az apját meg az anyját...
Aztán feleségéhez fordult:
- Gyere a szobánkba - mondotta -, ott majd leteheted a kalapodat.
A jobb oldali ajtón bevezette egy hideg, kőpadozatú, egészen fehérre meszelt szobába, ahol egy szőttesfüggönyös ágy állott. Szenteltvíztartó, fölötte feszület, két színes kép - egyik Pált és Virginiát ábrázolta, kék pálmafa alatt, a másik I. Napóleont, sárga lovon -, ez volt minden ékessége ennek a tiszta és lehangoló szobának.
Mihelyt egyedül maradtak, Georges megölelte a feleségét:
- Hozott isten, Made. Örülök, hogy újra láthatom az öregeimet. Párizsban nem gondol rájuk az ember, aztán mégiscsak boldog, amikor találkozik velük.
Hanem az apa bekiáltotta, öklével döngetve a közfalat:
- Gyertek, gyertek, kész a leves.
Asztalhoz kellett ülni.
Hosszú parasztebéd volt, egész sora az össze nem illő fogásoknak, májas hurka az ürücomb után, omlett a májas hurka után. Duroy apót jókedvre derítette az almabor meg néhány pohár igazi bor; megeresztette válogatott tréfáinak csapját, s előadta azokat az ünnepnapra tartogatott huncut és illetlen történeteket, amelyek állítólag barátaival estek meg. Georges ismerte valamennyit, de azért nevetett, mert megrészegítette a szülőföld levegője, újra elfogta a vele született szeretet szűkebb hazája, gyermekkorának meghitt helyei iránt, mámorossá tették a régi érzések, emlékek, a viszontlátott régi holmi - csupa semmiség: egy késszúrás nyoma az egyik ajtón, egy bicegő szék, amely valami apró eseményt juttatott eszébe; a föld szaga, a gyanta és a fák erős lehelete a szomszéd erdőből - a szobák, a csatorna, a trágyadomb szaga.
Duroy anyó egy szót sem beszélt, folyvást szomorú és szigorú volt, kémlelte pillantásaival a menyét, és szívében fölébredt a gyűlölet, a dolgozó öregasszony gyűlölete, a vén parasztasszonyé - akinek a nehéz munka elkoptatta az ujjait, formátlanná tette a testét - a városi asszony ellen, aki olyan ösztönszerű irtózást ébresztett benne, mint valami átkozott, kitagadott, tisztátalan, tétlenségre és bűnre született teremtés. Minduntalan fölkelt, hogy behozza az ételeket, hogy a poharakba töltse a sárga, kesernyés italt a kancsóból vagy a habzó, cukrozott vörös almabort a palackokból, amelyekből úgy pattant ki a dugó, mint a szódavizes limonádéból.
Madeleine alig evett, alig beszélt, szomorúan ült közöttük, rendes mosolygása odafagyott az arcára, de most rosszkedvű, rezignált volt ez a mosoly. Csalódást és fájdalmat érzett. Miért? Hiszen maga akart idejönni. Jól tudta, hogy parasztokhoz, szegény parasztokhoz jön. Milyennek álmodta hát őket - ő, aki nem szokott álmodozni?
Tudta is azt! Hiszen az asszonyok mindig valami mást remélnek, mint ami a valóságban megvan. Poétikusabbnak látta őket messziről? Nem, de talán irodalmibbnak, nemesebbnek, érzelmesebbnek, dekoratívabbnak. Pedig hát nem kívánta, hogy olyan finomak legyenek, mint a regényekben. Miért, hogy mégis zavarták ezernyi apró, láthatatlan dologgal, ezernyi, kézzel nem fogható durvasággal, egész paraszti természetükkel, minden szavukkal, mozdulatukkal, még a vidámságukkal is?
Visszaemlékezett anyjára, akiről soha, senkinek sem szokott beszélni, az elcsábított nevelőnőre, aki Saint-Denis-ben nevelkedett, és megölte a nyomorúság meg a bánat, amikor ő tizenkét esztendős volt. A kislányt egy ismeretlen ember neveltette. Bizonyára az apja. Hogy ki volt - sohasem tudta bizonyosan, bár homályosan gyanította.
Az ebéd sehogy sem akart véget érni. Most vendégek léptek be a kocsmába, kezet szorítottak Duroy apóval, felkiáltottak, amikor a fiát meglátták, és hamiskásan hunyorogtak, amikor a mellette ülő fiatalasszonyra néztek, ez a hunyorgás ennyit jelentett: "Az áldóját, úgy látszik, szemrevaló kis teremtés a Duroy gyerek felesége!"
Mások, akik nem voltak ilyen jó barátságban a gazdával, leültek a faasztalok mellé, s azt kiáltották:
- Egy liter bort!
- Egy pohár sört!
- Két pohár pálinkát!
- Egy ürmöst!
És dominózni kezdtek, nagy zajjal csapkodva a kis fehér-fekete kockákat.
Duroy anyó most már szüntelenül járt-kelt, siralmas képpel szolgálta ki a vendégeket, átvette a pénzt, letörülgette az asztalokat kék köténye sarkával.
Vágni lehetett az agyagpipák és az egy sous szivarok füstjét. Madeleine köhögni kezdett, és megkérdezte:
- Nem mehetnénk ki? Nem bírom tovább.
Még nem fejezték be az ebédet. Az öreg Duroy bosszankodott. Madeleine fölkelt, és leült egy székre a kapu előtt, ott várt, hogy apósa és férje megigya a kávét meg a kupica pálinkát.
Georges hamarosan utánament.
- Volna kedved leszaladni a Szajnáig? - kérdezte.
Az asszony örömmel egyezett bele.
- Ó, hogyne. Menjünk!
Lementek a hegyről. Croisset-ban csónakot béreltek, és a délután hátralevő részét egy sziget partja mellett töltötték el, a fűzfák alatt mindketten elálmosodva a tavasz szelíd melegétől, ringatózva a folyó apró hullámain.
Amint az éj leszállt, megint fölmásztak a hegyre.
A gyertyavilágnál elköltött vacsora még az ebédnél is kínosabb volt Madeleine-nek. Duroy apó félig be volt csípve, és nem beszélt. Az anya megőrizte kellemetlen arckifejezését.
A szegényes világítószerszám óriási orrokkal és aránytalan mozdulatokkal vetette a szürke falakra a fejek árnyékát. Ha valaki, kissé félrefordulva, arcélét tartotta a reszkető sárga láng felé, úgy látszott, mintha egy óriási kéz vasvillához hasonló villát emelne egy száj felé, s az úgy nyílna ki, mint valami szörnyeteg szája.
Mihelyt a vacsorával elkészültek, Madeleine kivitte magával a férjét, hogy ne maradjanak tovább ebben a homályos helyiségben, ahol tele volt a levegő a szutykos pipák és kiöntött italok fanyar szagával.
Amikor kiértek, Georges így szólt:
- Te máris unatkozol.
Az asszony tiltakozni próbált. Szavába vágott:
- Dehogynem. Jól láttam én azt. Ha akarod, holnap visszamehetünk.
- Jó, nem bánom - suttogta az asszony.
Lassan, céltalanul bandukoltak. Langyos éjszaka volt, amelynek cirógató, mélységes homálya mintha tele lett volna halk neszekkel, súrlódásokkal, leheletekkel. Bejutottak egy szűk fasorba, roppant magas fák alá; kétfelől áthatolhatatlan sötét bozót terpeszkedett.
Az asszony megkérdezte:
- Hol vagyunk?
- Az erdőben - felelte Georges.
- Nagy ez az erdő?
- Nagyon nagy, Franciaország egyik legnagyobb erdeje.
A föld, a fák, a moha szaga, a sűrű erdők üde és öreg illata, amely a rügyek nedvével és a sűrűségek hervadt, rothadó füvéből keveredik össze, mintha csak ott aludt volna ebben a fasorban. Madeleine fölemelte fejét, és csillagokat látott meg a fák csúcsai közt, s bár az ágakat szellő sem mozgatta, érezte maga körül a levélóceán határozatlan remegését.
Különös borzongás fogta el a lelkét és futott végig a bőrén, a szívét zavaros aggodalom szorította össze. Hogy miért? Azt nem értette. De úgy tetszett neki, hogy elveszett, elmerült, veszedelmekkel van körülvéve, elhagyta mindenki, egyes-egyedül van a világon, az odafönn remegő eleven boltozat alatt.
Azt suttogta:
- Félek egy kicsit. Szeretnék visszafordulni.
- Jó, menjünk haza.
- És... holnap visszatérünk Párizsba?
- Igen, holnap.
- Holnap reggel.
- Holnap reggel, ha úgy akarod.
Hazamentek. A két öreg már lefeküdt. Madeleine rosszul aludt, minduntalan felriasztotta a falusi éjszakának sokféle, neki idegen zaja, a bagoly huhogása, egy disznó röfögése a ház falához ragasztott ólban, s egy kakas kukorékolása, már éjféltől fogva.
Pitymallatkor már fenn volt, és útra készen állott.
Amikor Georges tudtára adta szüleinek, hogy visszautazik Párizsba, mind a kettő megdöbbent, aztán egyszerre megértették, hogy ki akarta ezt így.
Az apa egyszerűen csak ennyit kérdezett tőle:
- Meglátunk-e hamarosan?
- Hogyne! Még a nyáron.
- No, akkor jó.
Az öregasszony azt dörmögte:
- Kívánom, hogy ne bánd meg, amit cselekedtél.
Otthagyott nekik kétszáz frankot ajándékba, hogy enyhítse elégedetlenségüket; egy fiút kocsiért küldtek, az tíz órára megjött, aztán a fiatalok megölelték az öreg parasztokat, és elutaztak.
Amint a hegyoldalon lefelé haladtak, Duroy elnevette magát:
- Látod - mondta -, előre figyelmeztettelek. Nem kellett volna ismeretséget kötnöd idősb Du Roy de Cantel úrral és nejével.
Nevetett az asszony is, és azt felelte:
- Most már el vagyok ragadtatva. Derék emberek, és nagyon kezdem szeretni őket. Párizsból majd küldök nekik édességet.
Aztán azt mormogta:
- Du Roy de Cantel... meglátod, senki sem fog csodálkozni házassági értesítőnkön. Elmondhatjuk, hogy egy hetet töltöttünk a szüleid birtokán.
Közelebb húzódott hozzá, és egy csókot lehelt a bajusza végére:
- Szervusz, Geo!
- Szervusz, Made - felelte az ifjú férj, egyik karjával átfogva a derekát.
Messze, a völgy mélyén, ezüst szalagként kanyargott a reggeli nap fényében a nagy folyó, a sok gyárkémény szénfelhőket fújt az ég felé - s látszott a régi város fölött magasba törő, sok-sok hegyes templomtorony.
A Du Roy házaspár már két napja visszaérkezett Párizsba, az újságíró újra elkezdte régi munkáját addig is, míg elhagyhatja a hírrovatot, végképpen átveheti Forestier munkakörét, és teljesen a politikának szentelheti magát.
Ezen az estén vidám szívvel igyekezett hazafelé elődjének lakására vacsorázni - azzal az élénk vágyakozással, hogy tüstént megcsókolhassa a feleségét, akinek testi bája és észrevétlen fölénye előtt tökéletesen meghajolt. Amint elhaladt egy virágosbolt előtt, a Notre-Dame-de-Lorette utca alsó részén, az a gondolata támadt, hogy egy bokrétát vásárol Madeleine-nek, s vett is egy nagy csomó alig kinyílt rózsát, egész sereg illatos bimbót.
Új lakása lépcsőjének minden emeletén kedvtelve nézegette magát abban a tükörben, amely mindig eszébe juttatta első belépését.
Csöngetett, mert otthon felejtette a kulcsát, s az ajtót a régi inas nyitotta ki, akit felesége tanácsára szintén megtartott.
Georges megkérdezte:
- Itthon van-e már a feleségem?
- Itthon, igenis.
Amint keresztülment az ebédlőn, nagy meglepetésére három terítéket látott az asztalon; a szalonajtó függönye fel volt emelve, és meglátta Madeleine-t, amint a kandalló egyik vázájában az övéhez hasonló rózsabokrétát rendezget. Bosszúságot, elégedetlenséget érzett, mintha ellopták volna tőle az ötletét, a figyelmességet és mindazt a gyönyörűséget, amit ettől várt.
Amikor belépett, megkérdezte:
- Hát meghívtál valakit?
Az asszony meg sem fordult, tovább rendezgette a virágait, és úgy felelte:
- Igen is, nem is. Régi barátom, Vaudrec gróf, minden hétfőn itt szokott vacsorázni, s ma is eljön, úgy, mint máskor.
- Vagy úgy, jól van - mormogta Georges.
Megállt az asszony háta mögött, kezében tartotta a bokrétáját; szerette volna eldugni, eldobni. De mégiscsak azt mondta:
- Nézd, rózsát hoztam neked.
Az asszony hirtelen visszafordult, és mosolygós képpel kiáltotta:
- Ó, milyen kedves vagy, hogy eszedbe jutott!
És oly őszinte örömmel nyújtotta felé ajkát, tárta ki a karját, hogy Georges megvigasztalódott.
Elvette a virágot, megszagolta, s az elragadtatott gyermek élénkségével helyezte el abban a vázában, amely üresen állott a másikkal szemközt. Aztán vizsgálgatta a hatást, és halkan azt mondta:
- Jaj de örülök! Most aztán egészen fel van díszítve a kandallóm. - És majdnem azonnal hozzátette meggyőződéses hangon:
- Tudod, Vaudrec elragadó ember, mindjárt össze fogsz barátkozni vele.
Csengetés jelezte a gróf érkezését. Belépett, nyugodtan, kényelmesen, mint aki otthon van. Udvariasan megcsókolta a fiatalasszony kezét, aztán a férjhez fordult, kezet nyújtott neki, és szívélyes hangon kérdezte:
- Hogy van, kedves Du Roy?
A régi merevségnek, begombolkozottságnak nyoma sem volt rajta; szeretetre méltó viselkedésén meglátszott, hogy a helyzet egészen más, mint azelőtt volt. A meglepett újságíró iparkodott kedvesnek mutatkozni, hogy viszonozza a közeledését. Öt perc múlva már akárki azt hitte volna, hogy tíz esztendeje ismerik és imádják egymást.
Madeleine ekkor ragyogó arccal így szólt hozzájuk:
- Egyedül hagyom magukat. Ki kell néznem a konyhába.
Kisurrant, és két férfi pillantása szállt a nyomában.
Amikor visszajött, már egy új darabról beszélgettek, színházi dolgokra terelődött a szó; oly tökéletesen egy véleményen voltak, hogy gondolkozásuk e nagy hasonlatosságának fölfedezése azonnal barátokká tette őket.
A vacsora kedves, egészen bensőséges és szívélyes volt; a gróf estig ott maradt, oly jól érezte magát ebben a családban, a csinos, új házaspár körében.
Mihelyt elment, Madeleine így szólt az urához:
- Ugye, hogy remek ember? Csak nyersz azzal, ha közelebbről megismered. Jó barát, megbízható, önfeláldozó, hűséges. Ó, őnélküle...
Nem fejezte be a gondolatát, és Georges azt felelte:
- Igen, nagyon kellemes embernek találom. Azt hiszem, jól megférünk majd egymással.
De az asszony tüstént tovább folytatta:
- Még nem is tudod, hogy dolgunk lesz ma este, mielőtt lefekszünk. Nem értem rá vacsora előtt megmondani, mert Vaudrec mindjárt utánad érkezett. Komoly híreket kaptam a marokkói ügyekről. Laroche-Mathieu, a képviselő, a leendő miniszter hozta. Nagy, szenzációs cikket kell írni. Tények és számok állnak a rendelkezésemre. Tüstént dologhoz látunk. Hozd a lámpát.
Georges felkapta a lámpát, és átmentek a dolgozószobába.
Most is ugyanazok a könyvek sorakoztak a könyvszekrényben, s a tetején ott állt a három váza, amelyet Forestier a Juan-öbölben vásárolt, életének utolsó előtti napján. Az asztal alatt a halott lábmelegítője várakozott Du Roy lábára. Leült, és kezébe vette azt az elefántcsont tollszárat, amelynek végét kissé összerágta a másik férj foga.
Madeleine a kandallóhoz támaszkodott, cigarettára gyújtott, elmondta a híreket, aztán kifejtette az eszméit, és vázolta a tervezett cikket.
Georges figyelve hallgatta, közben jegyzeteket firkált, s a végén megjegyzéseket tett, újra megfogta és nagyobbra kerekítette ki a kérdést, s most már nem egy cikk tervét adta elő, hanem egész haditervet a jelenlegi minisztérium ellen. Ez a támadás lenne a kezdet. Az asszony abbahagyta a cigarettázást, annyira felébredt az érdeklődése, olyan széles és távoli perspektívák nyíltak meg előtte, amint Georges gondolatát követte.
Időnként azt mormogta:
- Igen... igen... ez nagyon jó... kitűnő... ez erős dolog lesz... - és amikor Georges is befejezte a mondókáját, így szólt:
- Most pedig írjunk.
De Georges-nak még mindig nehezére esett a nekiindulás, és kínosan keresgélte a szavakat. Az asszony szelíden a válla fölé hajolt, és kezdte a mondatokat a fülébe suttogni.
Időnként habozott, és megkérdezte:
- Igazán ezt akarod mondani?
- Igen, tökéletesen ezt - felelte a férje.
Madeleine csípős szavakkal, mérgezett nyilakkal, asszonyi fegyverrel tudta megsebezni a miniszterelnököt, külsejéről szóló csúfolódásokat kevert politikája kigúnyolásába, olyan mulatságos módon, hogy megkacagtatta az embert, s ugyanakkor meg is lepte találó megfigyeléseivel.
Du Roy néha hozzátett egy-egy sort, amely mélyebbé és hatalmasabbá tette a támadást. Azonkívül ura volt a perfid, alattomban értett gondolatok művészetének is, ebbe beletanult az újdonságok kihegyezgetése közben, s amikor egy-egy tényt, amelyet Madeleine bizonyosnak mondott, a maga részéről kétesnek vagy kompromittálónak talált, tökéletes művészettel tudta sejtetni, és nagyobb erővel hitette el, mintha határozottan állította volna.
Amikor a cikkük elkészült, George hangosan szavalva olvasta fel. Mindketten bámulatosnak ítélték, és elragadtatva, meglepetten mosolyogtak egymásra, mintha csak most nyilatkoztak volna meg kölcsönösen egymás előtt. Csodálattól és elérzékenyüléstől megindultan, mélyen egymás szemébe néztek, és hevesen összeölelkeztek, olyan szerelmi lángolással, amely szellemükből csapott át testükbe.
Du Roy újra fölvette a lámpást:
- Most pedig menjünk hajcsikázni - mondta kigyulladt pillantással.
- Menjen előre, férjemuram - felelte az asszony -, hiszen maga világítja meg az utat.
Georges előrement, s az asszony követte a hálószobába, ujja hegyével csiklandozva a nyakát gallérja és haja között, hogy nagyobb sietségre ösztökélje, mert Georges irtózott ettől a cirógatástól.
A cikk Georges Du Roy de Cantel aláírással jelent meg, és nagy feltűnést keltett. A képviselőház izgatott volt miatta. Walter papa gratulált a szerzőnek, és megbízta a Francia Élet politikai rovatának vezetésével. A napihírek visszakerültek Boisrenard kezébe.
A lap ekkor ügyes és erőszakos hadjáratot kezdett a kormány ellen. A támadás mindig ügyes volt, és a tények egész tömegére támaszkodott; hol ironikus volt, hol komoly, néha tréfás, néha energikus; és ütései oly biztosak és folyamatosak voltak, hogy mindenki csodálkozott rajta. A többi lap folyvást idézte a Francia Élet-et, egész passzusokat ollózott ki belőle, s a hatalom birtokosai érdeklődtek, vajon egy prefektusi állással nem lehetne-e betömni a száját ennek az ismeretlen és elszánt ellenfélnek.
Du Roy híressé vált a politikai csoportok között. Befolyásának növekedését megérezte a kézfogások melegségén és a kalapemelések lendületén. Egyébiránt elképedve és bámulva nézte felesége találékonyságát, információinak ügyességét és ismeretségeinek óriási körét.
Hazajövet minduntalan ott talált a szalonjában egy szenátort, egy képviselőt, egy bírót, egy tábornokot, valamennyi komolyan, bizalmasan tárgyalt Madeleine-nel, mint régi baráttal. Hol ismerkedett meg ezekkel az emberekkel? Társaságban - mondta ő. De hogy tudta megnyerni bizalmukat és szeretetüket? Ezt nem értette Georges.
"Nagyszerű diplomata lenne" - gondolta magában.
Az asszony gyakran későn jött meg vacsorára, lihegett, piros volt, remegett, s még le sem vette a fátyolát, azt mondta:
- Ma pompás híreim vannak. Képzeld, az igazságügy miniszter két olyan bírót nevezett ki, aki vegyes bizottsági tag volt. Ezért úgy rámászunk, hogy megemlegeti.
És rámásztak a miniszterre, másnap rámásztak újra, s a következő nap harmadszor is. Laroche-Mathieu képviselő - aki minden kedden a Fontaine utcában vacsorázott, Vaudrec gróf után, aki megkezdte a hetet - erősen szorongatta az asszony és a férj kezét, az örömét kissé túlságosan is elárulva. Szüntelenül ismételgette:
- A teremburáját, micsoda hadjárat! Ha ez sem sikerül...
Csakugyan remélte, hogy sikerül elcsípnie a külügyminiszteri tárcát, amelyre már régóta fájt a foga.
A szélkakas politikusok közé tartozott, meggyőződés és nagy képességek nélkül, merészség és komoly ismeretek nélkül - afféle vidéki ügyvéd, helyi szépség volt, aki ravaszul megőrizte az egyensúlyt valamennyi szélsőséges párt között, amolyan kétes természetű republikánus jezsuita, újsütetű liberális, aminő százával terem, mint a gomba, az általános választójog népszerű trágyadombján.
Falusi machiavellizmusa miatt kemény legénynek tartották a kollégái s mindazok az osztályukból lecsúszott, félbemaradt emberek, akik közül a képviselők kikerülnek. Eléggé gondozott külseje, eléggé korrekt, bizalomgerjesztő és szeretetre méltó megjelenése volt, hogy érvényesülhessen. Sikerei voltak a társaságban - az akkori magas állású tisztviselők vegyes, zavaros és mérsékelten éles elméjű társaságában.
Mindenütt azt mondták róla: "Laroche-ból miniszter lesz" - s ő maga mindenki másnál szilárdabban hitte, hogy igen, Laroche-ból miniszter lesz.
Egyik főrészvényese volt Walter papa lapjának, kollégája és üzlettársa sok mindenféle pénzügyében.
Du Roy bizalommal és valami zavaros, hosszú lejáratú reménységgel támogatta. Egyébiránt csak folytatta Forestier megkezdett művét, akinek Laroche-Mathieu megígérte a becsületrend keresztjét, ha majd a diadal napja elérkezik. A kitüntetés most Madeleine új férjének mellét fogja ékesíteni, ez az egész. Voltaképpen semmi sem változott.
Azt, hogy semmi sem változott, annyira érezte mindenki, hogy Du Royt már egy állandó tréfával kezdték üldözni újságíró kollégái, s ezen végre felbosszankodott.
Már nem is nevezték másként, csak Forestier-nek.
Amint beért a szerkesztőségbe, tüstént felkiáltott valaki:
- Hallod-e, Forestier!
Úgy tett, mintha nem hallaná, és keresgélte a leveleit. A hang most még erősebben szólalt meg újra:
- Hé, Forestier!
Fojtott nevetések futottak végig a szerkesztőségi szobán.
Amint Du Roy odaért a főszerkesztő szobájának ajtajához, megállította az, aki az imént rászólt:
- Ó, bocsánat, veled szeretnék beszélni. Ostobaság, de mindig összetévesztelek azzal a szegény Charles-szal. Azért van ez, mert a cikkeid átkozottul hasonlítanak az ő cikkeihez. Mindenkit megtévesztenek.
Du Roy nem felelt semmit, de dühöngött; és valami tompa harag fészkelt meg benne a halott ellen.
Maga Walter papa is kijelentette, amikor valaki csodálkozott, hogy az új politikai rovatvezető cikkei fordulataikban és gondolatmenetükben mennyire hasonlítanak a régi rovatvezető írásaihoz:
- Igen, Forestier ez is, de egy tartalmasabb, izmosabb, férfiasabb Forestier!
Egy más alkalommal Du Roy véletlenül kinyitotta a labdafogó szekrényt; elődje labdafogóinak nyele köré gyászfátyol volt csavarva, az övét pedig - azt, amelyikkel Saint-Potin vezetése alatt gyakorolta magát - rózsaszín szalaggal ékesítették fel. Valamennyi sorban állt ugyanazon a polcon, nagyság szerint; s egy cédulára, amilyent a múzeumokban lehet látni, ezt írták: "Forestier és Társa egykori gyűjteménye, jelenlegi cégtulajdonosa Forestier Du Roy, szabadalmazva, állami garancia nélkül. Örökké tartó tárgyak, használhatók minden körülmények között, még utazáson is."
Nyugodtan becsukta a szekrényt, és kijelentette, elég hangosan, hogy meghallhassák:
- Hülyék és irigyek mindenütt akadnak.
De meg volt sértve gőgjében, meg volt sértve hiúságában, abban a zordon írói hiúságban és gőgben, amely egyformán idegessé és sértődékennyé teszi a riportert és a lángeszű költőt.
Az a szó, hogy Forestier, valósággal tépte a fülét; félt meghallani, és érezte, hogy elpirul a hallatára.
Maró gúny volt neki ez a név, több, mint gúny, majdnem sértés. Azt kiáltotta a fülébe: "A feleséged végzi a munkádat, úgy, ahogy a másikét végezte. Nélküle semmi sem lennél!"
Azt készséggel elismerte, hogy Forestier semmi sem lett volna Madeleine nélkül, hanem ami őt illeti - nohát...
Aztán otthon is folytatódott ez a lidércnyomás. Most már az egész ház eszébe juttatta a halottat - az egész berendezés, minden apró csecsebecse, minden, amihez csak hozzányúlt. Eleinte nemigen gondolt erre, de a kollégái állandó tréfája valami sebet ütött a lelkén, s ezt a sebet most megmérgezte egy csomó semmiség, amit eddig észre sem vett.
Akármit fogott is a kezébe, tüstént látni vélte rajta Charles keze nyomát. Csupa olyan holmit látott és használt, amely valaha Charles-t szolgálta, amelyet ő vásárolt, szeretett, és az ő tulajdona volt. És Georges-ot most már az a gondolat is ingerelni kezdte, hogy barátjának valaha köze volt a feleségéhez.
Csodálkozott néha a szíve érthetetlen lázadozásán, és eltűnődött: "Hogy lehetséges ez? Nem vagyok féltékeny Madeleine barátaira. Sohasem nyugtalankodom amiatt, hogy mit csinál. Jön, megy, ahogy neki tetszik - ennek a barom Charles-nak az emléke pedig dühbe hoz."
Magában hozzátette még: "Voltaképpen közönséges hülye volt; nyilván ez az, ami sért. Bosszant, hogy Madeleine hozzámehetett egy ilyen ostoba fráterhez."
És szüntelenül ismételgette magában: "Hogy lehet az, hogy ez az asszony egy pillanatra is szemet vethetett ilyen állatra?"
És napról napra növelte bosszúságát ezernyi jelentéktelen részlet, amely tűszúrásként gyötörte, folyvást a másikra emlékeztetve, akár Madeleine-nek, akár az inasnak, akár a szobalánynak egy szavával.
Du Roy szerette az édességet, s egy este megkérdezte:
- Miért nem adatsz soha tésztát?
A fiatalasszony vidáman felelte:
- Igaz, sohase jutott eszembe. Azért nem, mert Charles valósággal utálta...
Georges önkéntelenül, türelmetlen mozdulattal vágott a szavába:
- Hát, tudod, kezdem már unni ezt a Charles-t. Folyvást így megy, Charles itt, Charles ott, Charles ezt szerette, Charles azt szerette... ha már egyszer Charles megdöglött, hagyják békében nyugodni.
Madeleine elképedve nézett a férjére, semmit sem értett ebből a hirtelen haragból. Aztán éles eszével félig-meddig kitalálta, mi történhetik az ura lelkében, hogyan végzi ott lassú munkáját a posztumusz féltékenység, amelyet percről percre növel minden, ami csak a másikra emlékeztet.
Talán gyermekesnek találta ezt az érzést, de hízelgett neki, és nem felelt semmit.
Georges haragudott magára ezért az ingerültségért, amelyet nem volt képes eltitkolni. Még akkor este, vacsora után, amint a másnapi cikket írta, a lába belegabalyodott a lábmelegítőbe. Nem tudta kifordítani, hát egy rúgással rázta le a lábáról, és nevetve kérdezte meg:
- Charles-nak mindig fázott a lába?
Madeleine is elnevette magát, és így válaszolt:
- Ó, örökké rettegett a meghűléstől, rossz volt a tüdeje.
Du Roy durván folytatta:
- Azt be is bizonyította.
Aztán bókolva tette hozzá:
- Az én szerencsémre.
És megcsókolta felesége kezét.
De lefekvés közben még mindig ez a gondolat kísértette, és megkérdezte:
- Nem viselt Charles hálósipkát, hogy léghuzam ne menjen a fülébe?
Madeleine nem bánta a tréfát, és így felelt:
- Hálósipkát nem, hanem kendőt kötött a fejére.
Georges vállat vont, és a felsőbbrendű ember lenézésével jelentette ki:
- Micsoda együgyű fráter!
Ettől fogva állandó témájává lett Charles. Lépten-nyomon róla beszélt, mindig csak úgy nevezte, végtelen lenéző szánakozással: "Az a szegény Charles."
Amikor a szerkesztőségből jött haza, ahol kétszer-háromszor Forestier nevén szólították, azzal bosszulta meg magát, hogy gyűlölködő gúnyolódásokkal üldözte a halottat, még a sírja mélyében is. Fölemlegette hibáit, nevetséges és kicsinyes tulajdonságait, kedvteléssel sorolta fel, fejtegette és nagyította, mintha valami félelmetes vetélytárs hatása ellen akart volna harcot vívni az asszony szívében.
Ismételgette:
- Mondd csak, Made, emlékszel arra, amikor az az együgyű Forestier be akarta nekünk bizonyítani, hogy a kövér emberek erősebbek a soványaknál?
Aztán meg akart tudni az elhunytról egy sereg intim és titkos részletet, amiket a fiatalasszony röstellt, és nem akart elárulni. De Georges erősködött, csökönyösködött:
- Ugyan, no, mondd el! Nagyon furcsa lehetett ilyen pillanatokban.
Az asszony csak úgy odavetve mormogta:
- Hagyj már békét neki.
- Nem, nem, mondd el! - folytatta újra Georges. - Bizonyosan nagyon esetlen volt az ágyban, az az állat.
És mindig ezzel végezte:
- Micsoda barom volt!
Egy este, június vége felé, amint az ablaknál cigarettázott, a nagy melegben kedve támadt egy kis sétára.
Megkérdezte:
- Kis Made, nem jönnél el a Bois-ig?
- Hogyne mennék!
Nyitott bérkocsiba ültek, eljutottak a Champs-Élysées-re, aztán a Bois-de-Boulogne sugárútra. Szélcsendes éjszaka volt, olyan izzó éjszaka, amikor Párizs túlfűtött levegője kazángőz módjára hatol be az ember mellébe. Bérkocsik egész hadserege hordozta a fák alatt a szerelmesek ezreit. Egyik kocsi a másik után haladt, szakadatlan sorban.
Georges és Madeleine kedvtelve nézte az összeölelkezett párokat, amint a kocsikban elhaladtak mellettük, a nők világos ruhákban, a férfiak sötétben. A szerelmesek óriási folyama hömpölygött a Bois felé a csillagos, forró ég alatt. Semmi más nesz nem hallatszott, csak a kerekek tompa dübörgése a földön. Egymás után haladtak el - két ember minden kocsiban, hátradőlve a párnákon, némán egymáshoz tapadva, elveszve a vágy hallucinációjában, reszketve a közeli ölelés várásában. A forró homály mintha csókokkal lett volna tele. A körös-körül áradó vágy, a szerteömlő állati szerelem érzése elnehezítette, fojtottá tette a levegőt. A közös gondolattól, közös lángolástól megrészegedett párok valami lázat terjesztettek maguk körül. A szerelemmel megrakott kocsik, amelyek fölött mintha csókok röpködtek volna, elhaladtukban valami érzéki, finom és izgató leheletet hagytak maguk után.
Georges és Madeleine úgy érezték, hogy rájuk is átragad a szerelem. Gyöngéden, szó nélkül megfogták egymás kezét; egy kicsit fojtogatta őket a nehéz levegő s a rájuk törő izgalom.
Amint eljutottak az erődítések vonalát követő fordulóhoz, megcsókolták egymást, s az asszony kissé zavartan dadogta:
- Éppen olyan gyerekek vagyunk, mint amikor Rouenba mentünk.
A kocsik nagy áradata szétvált, amint bejutott az erdőbe. A tavak felé vezető úton, amerre a fiatalok haladtak, megritkultak kissé a kocsik, de a fák sűrű homálya, az ágak alatt csörgedező erecskék nedvességétől s a falevelektől felélénkült levegő, a széles, csillagos éjszakai égbolt frissesége valami áthatóbb bűbájt és rejtelmesebb homályt ajándékozott a kocsin tovagördülő párok csókjainak.
Georges azt suttogta:
- Ó, édes kis Made - és magához szorította az asszonyt.
Madeleine így szólt:
- Emlékszel a falutokbeli erdőre, milyen rémítő volt az? Úgy rémlett nekem, mintha tele volna iszonyú állatokkal, és sehol se lenne vége. Itt pedig bájos minden. Az ember csókokat érez a szélben, és jól tudom, hogy Sévres ott van az erdő túlsó oldalán.
- Ó - felelte Georges -, a mi erdőnkben nincs semmi más, csak szarvasok, rókák, őzek, vaddisznók, és itt-ott egy erdészlak.[4]
Ez a szó, a halott neve, amint kicsusszant a száján, úgy meglepte, mintha valaki a sűrűségből kiáltotta volna oda neki - hirtelen elhallgatott, és újra elfogta az a különös, állandó, kényelmetlen érzés, az a féltékeny, rágcsáló, legyőzhetetlen ingerültség, amely egy idő óta megrontotta az életét.
Egy pillanat múlva megkérdezte:
- Kijöttetek ide néha esténként Charles-lal?
Az asszony azt felelte:
- Hogyne, gyakran.
Egyszerre vágyat érzett, hogy hazamenjen, s az ideges vágy összeszorította a szívét. De Forestier képe most már visszatért az elméjébe, birtokába vette, szorongatta, már csak rá tudott gondolni, csak róla tudott beszélni.
Gonosz hangsúllyal kérdezte:
- Mondd csak, Made...
- Mit, kedves?
- Felszarvaztad-e azt a szegény Charles-t?
Az asszony megvetően morogta:
- Ostoba vagy ezekkel az elcsépelt elmésségekkel.
De Georges nem hagyta abba.
- No, ugyan, kis Made, légy őszinte, valld be. Mondd, felszarvaztad? Valld be, hogy felszarvaztad.
Az asszony hallgatott, megsértődve, mint ahogy minden asszony megsértődik erre a szóra.
Georges csökönyösen folytatta:
- Ördögbe is, ha valakinek, hát neki igazán arra való képe volt. Bizony, bizony. Mulatságos lenne tudni, hogy Forestier szarvakat viselt. Hát nem pompás, becsapni való figura?
Érezte, hogy az asszony mosolyog, talán valami emlékén, és tovább erősködött:
- No, ugyan mondd meg! Hát mit árt az? Ellenkezőleg, igen mulatságos lenne, ha bevallanád, hogy megcsaltad - bevallanád, ezt, énnekem!
Valósággal megreszkettette a remény és a vágyakozás, hogy Charles, a gyűlöletes Charles, a halott, akit utál és megvet, elszenvedhette ezt a nevetséges gyalázatot. És mégis... mégis valami más, zavarosabb indulat ösztökélte azt a vágyát, hogy mindent megtudjon.
Újrakezdte:
- Made, kis Made, kérlek, mondd meg. Hiszen az az ember igazán megérdemelte volna. Hiba lett volna, ha fel nem szarvazod. No, valld be, Made.
Az asszony nyilván mulatságosnak találta az erősködést, mert nevetett, rövid, szaggatott, meg-megújuló nevetéssel.
Georges odadugta az ajkát felesége füléhez:
- No, ugyan... valld be.
Madeleine rideg mozdulattal húzódott el tőle, és hirtelen kijelentette:
- Ostoba vagy. Azt hiszed, felel az ember ilyen kérdésekre?
Olyan különös hangon mondta ezt, hogy a férje erein hideg borzongás futott végig, és elképedve, riadtan, kissé fulladozva hallgatott, mintha valami lelki megrázkódtatás érte volna.
A kocsi most a tó mentén haladt, amelyet az ég teleszórt csillagaival. Két hattyú úszott lassan a vízen, alig látszottak a sötét éjszakában.
Georges odakiáltotta a kocsisnak:
- Forduljunk vissza. - És a kocsi visszafordult, szembe a többiekkel, amelyek lépésben haladtak, s nagy lámpáik mint megannyi szem csillogtak a Bois sötétjében.
Milyen különös hangon mondta ezt az asszony!
"Vajon vallomás ez?" - töprengett Du Roy. És most már majd megőrült haragjában, mert szinte bizonyosan tudta, hogy Madeleine megcsalta első férjét. Szerette volna megverni, fojtogatni, kitépni a haját!
Ó, ha azt feleli: "De drágám, ha megcsalom, csak veled csalom meg" - hogy megölelte, megcsókolta, hogy imádta volna akkor!
Mozdulatlanul ült, karját összefonta, szemét az égre meresztette; az agya sokkal izgatottabb volt még, semhogy gondolkozni tudott volna. Csak erjedni érezte magában azt a bosszúvágyat és növekedni azt a haragot, amely minden hímnek szíve mélyén ott rejtőzik az asszonyi vágy szeszélyei miatt. Most lepték meg először a gyanakvó férj zavaros aggodalmai. Egyszóval féltékeny volt, féltékeny a halott helyett, féltékeny Forestier helyett. Különös, lélekbe markoló féltékenység volt ez, s hirtelen valami gyűlölet is keveredett bele Madeleine iránt. Ha a másikat megcsalta, vajon ő bízhatik-e benne?
Aztán lassanként megnyugodott valamelyest, felvértezte magát a szenvedés ellen ezzel a gondolattal: "Minden asszony céda, fel kell használni, ahogy lehet, de magából ne adjon neki semmit az ember."
Szívének keserűsége megvetést és undort kifejező szavak alakjában tódult az ajkára. De mégsem mondta ki ezeket a szavakat. Azt ismételgette magában: "Erősnek áll a világ. Erősnek kell lenni. Fölötte kell állni mindenkinek!"
A kocsi gyorsabban haladt. Újra átment az erődítések övén. Du Roy tekintete megpihent az égnek egy vöröses foltján, amely valami roppant kovácsműhely fényéhez hasonlított; zavaros, szörnyű, szüntelen morajt hallott, megszámlálhatatlan különböző zaj szüremlését - valami tompa, közeli és mégis távoli morajt, az élet határozatlan és óriási lüktetését, Párizs leheletét, amely a nyári éjszakában egy fáradt, elcsigázott kolosszus lihegéséhez hasonlított.
"Ostoba lennék - gondolta Georges -, ha emiatt emészteném magamat. Ki-ki magára gondoljon. Bátraké a szerencse. Csupa önzés minden. Az olyan önzés, amelynek az érvényesülés meg a vagyon a célja, többet ér az asszonyért meg a szerelemért való önzésnél."
A város bejáratánál feltűnt az Étoile téri diadalív, két roppant lábszárán a magasba emelkedve, mint valami formátlan óriás, aki éppen meg akar indulni, hogy végighaladjon az előtte megnyílt széles sugárúton.
Georges és Madeleine itt újra belekerült a bérkocsik hosszú sorába, amely hazavitte a várva várt ágy felé a némán ölelkező, örök szerelmespárt. Mintha az egész emberiség elsiklott volna mellettük, örömtől, gyönyörűségtől, boldogságtól mámorosan.
A fiatalasszony nyilván megérzett valamit abból, ami a férje lelkében történt, s megkérdezte szelíd hangján:
- Min gondolkozol, édesem? Fél órája már, hogy egy árva szót sem szóltál.
Georges kacagva felelte:
- Erre a sok ölelkező hülyére gondolok, és azt mondom magamban, hogy az embernek igazán egyéb dolga is van az életben.
- Igaz - suttogta az asszony -, de azért az is jó néha.
- Jó, jó... amikor jobb nincs!
Georges tovább szőtte gondolatait, és valami gonosz dühvel vetkőztette ki az életet poétikus mezéből:
"Bolond lennék, ha zavartatnám magamat, ha lemondanék bármiről is, ha kínlódnék, fáradnék, és rágnám a lelkem, mint ahogy egy idő óta teszem." Forestier képe újra végigröppent az agyán, de most már egyáltalában nem ingerelte. Úgy érezte, hogy kibékültek, ismét barátokká lettek. Szerette volna odakiáltani neki: "Szervusz, öregem."
Madeleine-t zavarba hozta a hallgatása, és megkérdezte:
- Nem mennénk be egy fagylaltra Tortonihoz, mielőtt hazatérünk?
Ránézett a szeme sarkából. Megvillant előtte finom szőke arcéle, egy sor gázlámpa élénk világosságában, amely valami énekes kávéház homlokzatán ragyogott.
"Csinos teremtés - gondolta magában. - Ej, annál jobb. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, kedvesem. De sok víz lefolyik addig a Szajnán, amíg én még egyszer gyötrődöm miattad." Aztán azt felelte:
- Hogyne mehetnénk, drágám. - És megcsókolta, hogy meg ne sejtsen valamit.
A fiatalasszony úgy érezte, mintha jégből lenne a férje ajka. Georges, amikor kezét nyújtva kisegítette a kocsiból a kávéház lépcsője előtt, csak úgy mosolygott, mint rendesen.
Másnap, amikor bement a szerkesztőségbe, Du Roy fölkereste Boisrenard-t.
- Édes barátom - mondta -, egy szívességet szeretnék kérni tőled. A kollégáink egy idő óta mulatságosnak találják, hogy engem Forestier-nek szólítsanak. Én ostobának kezdem találni a dolgot. Légy szíves szelíden figyelmeztetni őket, hogy aki legközelebb megengedi magának ezt a tréfát, azt felpofozom. Az ő dolguk, hogy meggondolják, vajon megér-e ez a tréfa egy kardszúrást. Azért fordulok hozzád, mert nyugodt ember vagy, aki el tudja kerülni a kellemetlen végleteket, és mert voltál is már párbajsegédem.
Boisrenard elvállalta a megbízást.
Du Roy távozott, hogy egyet-mást elintézzen, aztán egy óra múlva visszatért. Senki sem szólította Forestier-nek.
Amikor hazaérkezett, női hangokat hallott a szalonban. Megkérdezte:
- Ki van itt?
- Walterné és Marelle-né nagysága - felelte az inas.
Egy kicsit erősebben dobogott a szíve, aztán csak annyit gondolt magában: "No lám, lám" - és kinyitotta az ajtót.
Clotilde ott ült a kandalló mellett, az ablakon betűző napsugárban. Georges-nak úgy tetszett, hogy elsápadt kissé, amikor meglátta. Előbb Walternét üdvözölte, meg két lányát, akik valósággal őrszemek módjára ültek anyjuk mellett, aztán odafordult egykori kedveséhez. Az kezet nyújtott neki; Georges megfogta, és jelentősen megszorította, mintha azt akarná mondani: "Még mindig szeretem." Az asszony viszonozta keze szorítását.
Georges megkérdezte:
- Száz esztendeje nem láttam... egészséges volt azóta?
Az asszony könnyedén felelte:
- Ó, igen. Hát maga, Szépfiú?
Aztán Madeleine felé fordulva hozzátette:
- Megengeded, hogy ezután is Szépfiúnak szólítsam?
- Hogyne, drágám, megengedek mindent, amit akarsz.
Mintha egy kis irónia rejtőzött volna a szavában.
Walterné egy ünnepélyről beszélt, amelyet Jacques Rival szándékozik rendezni legénylakásán; nagy vívóverseny lesz, amelyet hölgyvendégek is végignéznek. Azt mondta:
- Nagyon érdekes. De kétségbe vagyok esve, nincs senkim, akivel mehetnénk, mert a férjem nem lesz akkor Párizsban.
Du Roy tüstént felajánlotta kíséretét. Walterné elfogadta:
- Nagyon hálásak leszünk magának, a lányaimmal együtt.
Georges ránézett a fiatalabbik Walter lányra, s azt gondolta magában: "Nem csúnya ez a kis Suzanne, egyáltalán nem csúnya." Olyan volt, mint egy törékeny szőke baba, kicsiny, finom jelenség - karcsú dereka, csípője, mint egy miniatűr szoboré; zománcos fényű, finom rajzú szürkéskék szeme, amelynek árnyalatai mintha egy aprólékos és szeszélyes festőtől származtak volna; túlságosan fehér, túlságosan sima, egységes, minden folt és színezés nélkül való bőr, felborzolt göndör haj, mesterséges, könnyed bozót, elbájoló felhő, tökéletesen hasonló azoknak a csinos, drága babáknak a hajzatához, amelyeket a tulajdon játékszerüknél kisebb leánykák szoktak a karjukon cipelni.
Az idősebbik nővér, Rose, csúnya, unalmas, jelentéktelen leány volt, azok közül való, akiket nem lát meg, akihez nem beszél az ember, s nem is mond róluk semmit.
Az anyjuk fölemelkedett, és Georges felé fordulva, így szólt:
- Szóval, számítok magára jövő csütörtökön két órakor.
- Számíthat rám, nagyságos asszonyom - felelte Georges.
Mihelyt eltávozott, Marelle-né is fölemelkedett.
- Viszontlátásra, Szépfiú.
Most ő szorította meg nagyon erősen, nagyon hosszan a férfi kezét; és Georges érezte, hogy felizgatja ez a néma vallomás, hirtelen újra vágy fogta el a bohém és jó kedélyű polgárasszonyka után, aki talán igazán szerette.
"Holnap meglátogatom" - gondolta magában.
Mihelyt egyedül maradt feleségével, Madeleine őszinte és vidám nevetésre fakadt, erősen a férje szeme közé nézett, és így szólt:
- Tudod, hogy Walterné szenvedélyesen beléd szeretett?
Georges hitetlenül felelte:
- Ugyan, eredj!
- De igen, komolyan mondom, őrült lelkesedéssel beszélt nekem rólad. Ez olyan különös dolog nála... Azt mondja, hogy olyan férjet szeretne találni a lányainak, amilyen te vagy. Szerencsére, nála nincs jelentősége az ilyesminek.
Georges nem értette, mit akar mondani az asszony.
- Mi az, hogy nincs jelentősége?
Madeleine az ítéletében biztos asszony meggyőződésével felelte:
- Ó, Walterné azok közé tartozik, akikről soha nem suttognak semmit, de a szó szoros értelmében soha, semmit. Minden tekintetben megtámadhatatlan. A férjét éppen olyan jól ismered, mint én. Hanem ő - ő egészen más. Eleget szenvedett, amiért zsidóhoz ment feleségül, de hű maradt hozzá. Tisztességes asszony.
Du Roy meg volt lepve:
- Azt hittem, ő is zsidó.
- Ő? Szó sincs róla. Védnöknője a Madeleine egyházközség valamennyi jótékony intézményének. Sőt, egyházi esküvőt is tartott. Nem tudom, úgy tettek-e, mintha megkeresztelték volna a gazdát, vagy pedig az egyház szemet hunyt.
Georges azt mormogta:
- Úgy... hát akkor szemet vetett rám?
- Föltétlenül, sőt tökéletesen beléd bolondult. Ha nem lennél házasember, azt tanácsolnám neked, hogy kérd meg Suzanne kezét... No, ugye, inkább az övét, mint Rose-ét?
Georges bajuszát pödörgetve felelte:
- No, még az anyjuknak se ment le egészen a napja.
De Madeleine türelmetlenkedni kezdett:
- Tudod, fiacskám, az anyjukat, azt kívánnám neked. De nem félek. Nem az ő korában szokás az első ballépést elkövetni. Ahhoz korábban fog az ember.
Georges elgondolkozott: "Ha csakugyan igaz, hogy feleségül vehettem volna Suzanne-t."
Aztán vállat vont: "Eh, bolondság. Az apjuk sohasem egyezett volna bele."
Mindamellett elhatározta, hogy ezentúl gondosabban megfigyeli, hogyan viselkedik vele szemben Walterné, de azon nem gondolkozott, hogy húzhat-e ebből valaha valami hasznot.
Egész este Clotilde-dal való viszonyának emlékei kísértették, gyöngéd és egyben érzéki emlékek. Eszébe jutottak az asszony furcsaságai, kedvességei, közös kiruccanásaik. Ismételgette magában: "Igazán nagyon kedves asszony. Igen, holnap elmegyek hozzá."
Másnap, mindjárt ebéd után, csakugyan elment a Verneuil utcába. Ugyanaz a szolgáló nyitott ajtót neki, és bizalmaskodva, mint ahogy a kispolgárok cselédei szokták, megkérdezte:
- Hogy van, nagyságos úr?
- Jól, fiam - felelte Georges.
Azzal belépett a szalonba, ahol valaki ügyetlenül skálázott a zongorán. Laurine volt. Azt hitte, hogy a kislány a nyakába fog ugrani. Hanem az komolyan kelt föl, szertartásosan üdvözölte, mint valami felnőtt, és méltóságosan távozott.
Annyira a megsértett asszony módjára viselkedett, hogy Georges odavolt a meglepetéstől. Most belépett az anyja. Megfogta és megcsókolta a kezét.
- Mennyit gondoltam magára - mondotta.
- Hát még én! - felelte Clotilde.
Leültek. Mosolyogtak, mélyen egymás szemébe nézve, azzal az erős vágyakozással, hogy szájon csókolják egymást.
- Drága kis Clo, szeretem magát.
- Én is magát.
- Hát akkor... akkor... nem haragudtál túlságosan rám?
- Igen is, nem is... eleinte nagyon fájt, aztán megértettem, hogy miért tetted; s azt gondoltam magamban: "Ej, egyszer majd csak visszatér hozzám."
- Nem mertem visszatérni, mert nem tudtam, milyen lesz a fogadtatás. Nem mertem, de nagyon szerettem volna. Igaz, mondd csak: mi baja Laurine-nak? Alig köszönt, és dühös arccal ment ki a szobából.
- Nem tudom. De hallani sem akar rólad a házasságod óta. Igazán azt hiszem, hogy féltékeny.
- Ugyan, eredj!
- De igen, drágám. Nem hív már Szépfiúnak, hanem Forestier úrnak.
Du Roy elpirult, aztán közelebb húzódott a fiatalasszonyhoz.
- Engedd, hogy megcsókoljalak.
Az asszony odanyújtotta az ajkát:
- Hol találkozhatnánk? - kérdezte Georges.
- Hát... a Constantinople utcában.
- Ó, hát nem adták ki azt a lakást?
- Nem... megtartottam.
- Megtartottad?
- Igen, gondoltam, hogy visszajössz még oda.
Georges mellét büszke öröm dagasztotta. Hát csakugyan szereti ez az asszony - igazi, állhatatos, mély szerelemmel!
Odasúgta neki: - Imádlak. - Aztán megkérdezte: - Hogy van a férjed?
- Nagyon jól. Nemrég egy hónapot töltött itthon, tegnapelőtt utazott el.
Du Roy nem tudta visszafojtani nevetését:
- Milyen szerencsés véletlen!
Az asszony naivul felelte:
- Igen, szerencsés véletlen. De hát ő akkor sem nagyon zavar, ha itthon van. Hiszen tudod.
- Az már igaz. Különben elragadó ember.
- Hát te? - kérdezte az asszony. - Hogy viseled ezt az újfajta életet?
- Se jól, se rosszul. A feleségem pajtásom, szövetséges társam.
- Semmi egyéb?
- Semmi egyéb... ami a szívet illeti...
- Értem. Pedig kedves asszony.
- Kedves, de nem izgat.
Közelebb húzódott Clotilde-hoz, és azt suttogta: - Mikor találkozunk?
- Hát... holnap... ha akarod.
- Helyes, holnap kettőkor.
- Kettőkor.
Fölkelt, hogy távozzék, aztán kissé zavartan dadogta: - Tudod, szeretném magam kivenni a Constantinople utcai lakást. Akarom. Még csak az kellene, hogy te fizesd.
Most az asszony csókolt kezet neki, imádó mozdulattal, azt suttogva:
- Tégy úgy, ahogy akarsz. Nekem elég, hogy megtartottam addig, amíg újra találkozhatunk benne.
És Du Roy elégedett lélekkel távozott.
Amint elhaladt egy fotográfus kirakata előtt, egy nagy szemű, magas asszony fényképe eszébe juttatta Walternét:
"Mindegy - gondolta magában -, még mindig kedvét lelhetné benne az ember. Hogy lehet az, hogy sohasem vettem észre? Kíváncsi vagyok, milyen arccal fogad csütörtökön."
Dörzsölgette a kezét, és valami benső örömmel ment tovább, élvezte a különböző alakban jelentkező sikereket, az érvényesülő ügyes ember önző örömét s azt a megcirógatott hiúságból és kielégült érzékiségből összetett finom örömet, amit az asszony szerelme ébreszt a férfiban.
Csütörtökön megkérdezte Madeleine-től:
- Nem jössz el Rivalhoz, arra a vívóversenyre?
- Ó, nem. Engem untat az ilyesmi, a képviselőházba megyek.
Georges elment Walternéért, nyitott négyüléses kocsiban, mert gyönyörű idő volt.
Meglepődött, amikor megpillantotta, oly szépnek és fiatalnak találta.
Az asszony világos ruhát viselt, amelynek alig kivágott dereka aranyos csipkék alatt sejteni engedte a keblek kövérkés emelkedését. Sohasem látta még ennyire frissnek Walternét. Igazán kívánatosnak találta. Olyan nyugodt, korrekt, mamás megjelenése volt, azért siklott el fölötte oly könnyen a férfiak kereső pillantása. Különben is, ha beszélt, rendesen ismert, elfogadott, mérsékelt dolgokat mondott, mert józan, módszeres, jól rendbe szedett gondolkodása ment volt minden túlzástól.
Suzanne lánya, tetőtől talpig rózsaszínben, frissen fényezett Watteau-képhez hasonlított, a nénje pedig mintha nevelőnője lett volna, akinek az a dolga, hogy társaságul szolgáljon a csinos leánykának.
Rival kapuja előtt már egész kocsisor állott. Du Roy karját nyújtotta Walternénak, és beléptek.
A vívóversenyt Párizs hatodik kerülete árváinak javára rendezték, s védnökei közt szerepelt minden szenátor és képviselő felesége, aki összeköttetésben volt aFrancia Élet-tel.
Walterné megígérte, hogy eljön leányaival, de visszautasította a védnökséget, mert csak a papság jótékony intézményeit segítette nevével - nem mintha nagyon vallásos lett volna, de azt hitte, hogy egy izraelitával kötött házassága bizonyos vallásos magatartásra kényszeríti; az újságíró rendezte ünnepélynek pedig valami köztársasági jelentősége volt, s így antiklerikálisnak tűnhetett fel.
Mindenféle árnyalatú újságban olvasni lehetett, három hét óta, a következőket:
Kiváló kartársunk, Jacques Rival, azt a leleményes és nagylelkű ötletet vetette fel, hogy Párizs hatodik kerülete árváinak javára nagy vívóversenyt rendez a legénylakásához tartozó csinos vívóteremben.
A meghívókat Laloigne, Remontel, Rissolin szenátorok felesége, továbbá Laroche-Mathieu, Percerol és Firmin közismert képviselők hitvese bocsátotta ki. A vívóverseny szünetében gyűjtés lesz, s a gyűjtés eredményét azonnal átadják a hatodik kerületi elöljárónak vagy helyettesének.
Az egész dolog óriási reklám volt, amit az ügyes újságíró a maga javára eszelt ki.
Jacques Rival lakása bejáratánál fogadta az érkezőket. Itt büfét rendeztek be, amelyeknek költségét később levonták a bevételből.
Aztán szeretetre méltó mozdulattal mutatott a kis lépcsőre, a pince lejáratára, ahol a vívó- és céllövőtermet rendezték be, s elismételte mindenkinek:
- Lefelé méltóztassék, hölgyeim, lefelé. A vívóverseny a föld alatti helyiségekben lesz.
Elébe rohant főszerkesztője feleségének, aztán kezet szorított Du Royval:
- Adj' isten, Szépfiú.
A másik meglepődött:
- Ki mondta magának, hogy...
Rival szavába vágott:
- A jelenlevő Walterné őnagysága, aki igen kedvesnek találja ezt a melléknevet.
Walterné elpirult:
- Igen, bevallom, hogyha közelebbről ismerném, én is úgy tennék, mint a kis Laurine, és Szépfiúnak hívnám. Nagyon jól illik magához ez a név.
Du Roy nevetett:
- Kérem, nagyságos asszonyom, szólítson így.
Az asszony lesütötte a szemét:
- Nem. Ahhoz nem vagyunk elég közeli ismeretségben.
Georges azt suttogta:
- Szabadna remélnem, hogy valamikor leszünk ennyire?
- Akkor majd meglátjuk - felelte az asszony.
Du Roy félreállt a szűk lépcső bejáratánál, amelyet egy gázlámpa világított meg; volt valami gyászos abban, ahogy az a sárga világosság minden átmenet nélkül felváltotta a napfényt. A csigalépcsőn a pince levegője szállt feléjük, a forró nedvesség, a hirtelenében letörölt nyirkos falak szaga, összevegyülve az istentiszteletre emlékeztető benzoé-illattal s az asszonyi toalettekből áradó lubin-, verbéna-, írisz- és ibolyaparfümmel.
A lyuk mélyéből nagy zaj hallatszott, az izgatott tömeg zsibongása.
Az egész pince gázlámpák és lampionok füzéreivel volt kivilágítva, amik lombok közé rejtve takargatták a salétromos kőfalakat. Egyebet sem lehetett látni, mint zöld lombokat. A mennyezetet páfrányok díszítették, a padlót levelekkel és virágokkal borították be.
A közönség bájosnak, elbűvölően fantasztikusnak találta ezt. A hátsó kis pincehelyiségben dobogót emeltek a vívók számára, két sor szék között, ahol a versenybírák foglaltak helyet.
Az egész pincében, jobbra és balra, tíz-tíz pad sorakozott, körülbelül kétszáz személy számára. A meghívottak száma négyszáz volt.
A dobogó előtt vívóruhás, karcsú, hosszú karú és lábú fiatalemberek mutogatták magukat a nézőknek, kifeszített mellel, hegyesre pödört bajusszal. A közönség a nevüket mondogatta, mutogatta egymásnak a mestereket és a műkedvelőket, a vívás művészetének valamennyi nevezetességét. Körülöttük fekete kabátos urak beszélgettek, fiatalok és öregek vegyest, akiken valami családi hasonlatosság látszott a harcra öltözött vívókkal. Ezek is iparkodtak, hogy a közönség meglássa, fölismerje és megnevezze őket - a kard fejedelmei voltak, civil ruhában, a vívóversenyek szakértői.
Majdnem minden padot hölgyek foglaltak el, nagy ruhasuhogás és hangos beszélgetés közben. Legyezték magukat, akárcsak a színházban, mert ez a lombokkal díszített barlang máris olyan meleg volt, mint egy befűtött kazán. Egy tréfás férfiú időnként felkiáltott:
- Mandulatej! Limonádé! Sör!
Walterné és leányai eljutottak az első sorban fenntartott helyükre. Du Roy, amint elhelyezte őket, távozni akart, és azt suttogta:
- Kénytelen vagyok itt hagyni önöket, az üléseket nem foglalhatják el férfiak.
De Walterné habozva azt felelte neki:
- Mégis szeretném itt tartani. Megmondaná nekünk a vívók nevét. Nézze, ha megállna itt, a pad mellett, nem zavarna senkit.
Ránézett nagy, szelíd szemével, és tovább erősködött:
- Ugyan maradjon velünk, kedves... kedves Szépfiú. Szükségünk van magára.
Georges azt felelte:
- Engedelmeskedem... mégpedig örömmel, nagyságos asszonyom.
Mindenfelől ilyen szavak hallatszottak: - Nagyon mulatságos ez a pince, nagyon kedves.
Georges jól ismerte ezt a bolthajtásos termet. Emlékezett arra a délelőttre, amelyet párbaja előtt itt töltött, egymagában, szemközt egy kis fehér kartonlappal, amely óriási és félelmetes szem módjára meredt rá a második pincehelyiség mélyéből.
Jacques Rival hangja megcsendült a lépcsőn:
- Kezdjük, hölgyeim!
És hat úriember - erősen beszorítva a ruhájába, hogy a mellkasa még jobban kiemelkedjék -, fölment az emelvényre, és helyet foglalt a zsűrinek fenntartott székeken.
Nevük végigfutott a nézőtéren: Raynaldi tábornok, az elnök, egy kicsi, nagy bajuszú ember; Joséphin Roudet, festő, nagy, hosszú szakállas, kopasz ember; Matheo de Ujar, Simon Ramoncel, Pierre de Carvin, három elegánsan öltözött fiatalember és Gaspard Merleron, vívómester.
Két táblát akasztottak ki a pince két oldalán. A jobb oldalin ez a név volt: Crèvecoeur, a bal oldalin: Plumeau.
Két vívómester volt, két jó másodrangú vívómester. Megjelentek; száraz, katonás jelenség volt mind a kettő, kissé merev mozdulatokkal. Automaták módjára végezték a szokott üdvözlést, aztán nekitámadtak egymásnak - vászonból és fehér bőrből készült ruhájukban bohóckatonákhoz hasonlítottak, akik tréfából verekszenek.
Időnként felhangzott ez a szó: touché! - talált -, és a zsűri hat tagja szakértő képpel hajolt előre. A közönség semmi mást nem látott, csak két eleven marionettet, akik kardjukat nyújtogatva izegtek-mozogtak; nem értett semmit, de meg volt elégedve. Ezt a két figurát mindamellett nem találta túlságosan kecsesnek, és kissé nevetségesnek is érezte. Mindenki arra a mozgatható birkózó fabábra gondolt, amit újévkor árulnak a bulvárokon.
A két első vívót Planton és Carapin - egy polgári és egy katonai vívómester - váltotta fel. Planton egészen kicsi volt, Carapin pedig nagyon kövér. Mindenkinek az jutott az eszébe, hogy az első tőrszúrás felpukkasztja ezt a léggömböt, mint egy felfújható elefántot. A közönség nevetett. Planton úgy ugrált, mint egy majom. Carapin csak a karját mozgatta, testének egyéb részeit mozdulatlanságra kárhoztatta a kövérsége, és minden öt percben olyan nehézkesen és akkora erőfeszítéssel csinált kitörést, mintha életének legenergikusabb elhatározására jutott volna. Ilyenkor aztán mindig nagyon nehezen tudott fölegyenesedni.
A szakértők kijelentették, hogy igen szilárd és szoros mozdulatai vannak. A közönség bizalommal fogadta ezt az ítéletet.
Aztán Porion és Lapalme, egy vívómester és egy műkedvelő következtek, akik féktelen mutatványokat végeztek; dühösen megrohanták egymást, kényszerítve a bírákat, hogy székestül meneküljenek előlük; újra meg újra végigszáguldtak az emelvény egyik végétől a másikig, egyik kitört, a másik hátrált erőteljes és komikus ugrásokkal. Kis hátraugrásaik megkacagtatták a hölgyeket, de nagy előrelendüléseik mégis felizgatták őket egy kicsit. Heves tempójú mérkőzésüket egy ismeretlen fickó jellemezte legjobban, aki azt kiáltotta feléjük:
- Ne kínlódjatok annyira, hiszen órára fizetik!
A közönség megsértődött ezen az ízetlenségen, és pisszegni kezdett. Szájról szájra adták a szakértők ítéletét: a vívók nagy elevenségről tanúskodtak, csak néha nem a kellő időben.
Az első rész befejezéséül Jacques Rival és Lebégue, a híres belga mester mérték össze fegyverüket, mégpedig igen szépen. Rival nagyon tetszett az asszonyoknak. Valóban szép fiú volt, jó növésű, hajlékony, ügyes és kecsesebb mindazoknál, akik előtte szerepeltek.
Védekező állásába és kitöréseibe bele tudott vinni valami nagyvilági eleganciát, ami tetszett a hölgyeknek, és élénken különbözött ellenfelének energikus, de közönséges mozdulataitól.
- Látszik, hogy ki a jól nevelt ember - mondta a közönség.
Övé volt a diadal. Megtapsolták.
De néhány perc óta odafentről valami különös zaj kezdte nyugtalanítani a nézőket. Erős lábdobogás és hangos nevetések hallatszottak. Az a kétszáz meghívott, aki nem jutott le a pincébe, nyilván a maga módján szórakozott. A kis csigalépcsőn vagy ötven férfi szorongott. Lenn irtózatossá vált a hőség. Ilyen kiáltások hallatszottak:
- Levegőt!... Inni!
Az előbbi tréfacsináló éles hangjával túlsivította a beszélgetések moraját:
- Mandulatej! Limonádé! Sör!
Rival erősen kipirulva jelent meg, még mindig vívójelmezben.
- Hozatok majd frissítőket - mondotta, és a lépcső felé szaladt. Csakhogy minden közlekedés el volt zárva a földszint felé. A mennyezetet se lett volna nehezebb átfúrni, mint a lépcsőn szorongó emberi falon áthatolni.
Rival felkiáltott:
- Küldjenek le fagylaltot a hölgyeknek!
Ötven hang ismételte:
- Fagylaltot!
Végre megjelent egy tálca. Hanem csak üres poharak voltak rajta, mert a frissítőket elkapkodták útközben.
Egy erős hang azt üvöltötte:
- Megfulladunk itt, végezzünk gyorsan, és gyerünk tovább.
Egy másik hang azt kiáltotta:
- Gyűjtést!
És az egész közönség lihegve, de mégis vidáman ismételte:
- A gyűjtést... a gyűjtést... a gyűjtést...
Ekkor hat hölgy indult el a padok közt, és hallatszott a zacskóba hulló pénz halk csörrenése.
Du Roy megmutatta a híres embereket Walternénak. Nagyvilági emberek voltak ott, újságírók, a régi, nagy lapok munkatársai, akik a Francia Élet-et bizonyos tartózkodással szemlélték, nem vették egészen komolyan, amire a tapasztalás jogosította fel őket. Sok ilyen politikai-pénzügyi lapot láttak ők már meghalni, gyanús kombinációk szülötteit, amelyeket egy kormány bukása temetett el. Aztán voltak ott festők és szobrászok is, akik általában sportemberek, egy akadémikus költő, akit a jelenlevők mutogattak egymásnak, két muzsikus és sok előkelő idegen, akiknek nevéhez Du Roy hozzátette a Rast. szótagot (amirastaquouére-t, kalandort jelentett), mint mondta, azért, hogy utánozza az angolokat, akik Esq.-et szoktak tenni a névjegyükre.
Valaki odakiáltott felé:
- Jó napot, kedves barátom!
Vaudrec gróf volt. Du Roy bocsánatot kért a hölgyektől, és odament hozzá, hogy kezet szorítson vele.
Amikor visszatért, kijelentette:
- Bűbájos ember ez a Vaudrec. Megérzik rajta a származása.
Walterné nem felelt semmit. Kissé fáradt volt, keble erőlködve emelkedett fel, valahányszor lélegzetet vett, s ez magára vonta Du Roy figyelmét. Tekintete időnként találkozott az asszony pillantásával, ezzel a zavaros, habozó pillantással, amely egy percig megpihent rajta, aztán tüstént ijedten fordult félre. És azt gondolta magában: "Lám, lám... hát ez is bejött az utcámba?"
A gyűjtő hölgyek körbejártak. A zacskók megteltek ezüsttel, arannyal. Most új táblát akasztottak ki az emelvényre, ezzel a felírással:
ÓRRRRIÁSI MEGLEPETÉS
A versenybírák újra elfoglalták helyüket. A közönség várakozott.
Két nő jelent meg, vívótőrrel, vívókosztümben, vagyis sötét trikóban, igen rövid, térdig is alig érő szoknyában és olyan kemény plasztronban, hogy fejüket kénytelenek voltak nagyon magasan hordani. Csinosak és fiatalok voltak. Mosolyogva üdvözölték a jelenlevőket. Harsány éljent kaptak.
Hízelgő moraj és tréfás suttogás közben helyezkedtek védekező állásba.
A bíró ajkán állandó, szeretetre méltó mosolygás ült, és halk "bravó" kiáltásokkal jutalmazták a sikerült döféseket.
A közönségnek nagyon tetszett a mérkőzés; tetszését tudtára is adta a két vívó hölgynek, akik vágyakat ébresztettek a férfiakban, az asszonyokban pedig fölkeltették a párizsi közönség természetes hajlamát a kissé sikamlós kedvességek, a kétes elegancia, az affektáltan csinos és kecses viselkedés, a zenés kávéházak énekesnői és az operettkuplék iránt.
Valahányszor egyik vívó hölgy kitörést csinált, az öröm borzongása futott végig a közönségen. Azt, amelyik háttal állt a közönségnek, tátott szájjal és kerekre nyílt szemmel bámulták; és nem a csuklója járását figyelték legerősebben.
Őrjöngő taps jutalmazta őket.
Aztán kardmérkőzés következett, de ezt már nem nézte senki, mert mindenki figyelmét magára vonta az, ami odafent történt. Nagy zaj hallatszott felülről: bútorokat tologattak és húzgáltak a padlón, mintha hurcolkodnának a lakásból. Aztán egyszerre csak zongora hangja hatolt át a mennyezeten; tisztán hallatszott a szabályosan dobogó lábak ritmikus nesze. A fönn rekedt emberek bált rendeztek maguknak, kárpótlásul, amiért nem láttak semmit.
A vívóterem közönsége először hangosan fölkacagott, aztán az asszonyoknak viszketni kezdett a talpa, nem törődtek már azzal, ami az emelvényen történik, és fennhangon beszélgettek.
Mulatságosnak találták azt a gondolatot, hogy a későn jövők bált rendeztek. Azok bezzeg nem unatkoznak! Szerettek volna a helyükben lenni.
Hanem most két új vívó üdvözölte egymást, és olyan tekintélyes mozdulattal helyezkedtek védekező állásba, hogy minden tekintet követte a mozgásukat.
Kitöréseikben annyi rugalmas báj, annyi mértéktartó erő, annyi biztonság, a mozdulatoknak annyi józansága, a magatartásnak annyi korrektsége, a játéknak olyan kimértsége nyilvánult meg, hogy meglepte és elbűvölte a tudatlan tömeget.
Nyugodt fürgeségük, okos hajlékonyságuk, gyors mozdulataik, amelyek kiszámítottságukban lassúnak látszottak, pusztán a tökéletesség erejével magukra vonták és rabul ejtették a tekintetet. A közönség érezte, hogy valami szép, ritka dolgot lát most, hogy itt a vívásnak két nagy művésze mutatja be nekik a legszebbet, amit csak látni lehet, ami ügyességet, furfangot, megfontolt tudást és fizikai készséget két mester ki tud fejteni.
Most már senki sem beszélt, elmélyedve nézték őket. Amikor aztán kezet szorítottak egymással az utolsó sikerült döfés után, a közönség kiáltozni, hurrázni kezdett. Az emberek dobogtak a lábukkal, és üvöltöttek. Mindenki ismerte a két mester nevét: Sergent és Ravignac.
Az egzaltáltabb természetűeket elfogta a veszekedés vágya. A férfiak úgy néztek szomszédjukra, mintha vitatkozni akarnának vele. Párbajra hívták egymást egy mosolygás miatt. Olyan emberek, akiknek soha vívótőr nem volt a kezükben, a sétapálcájukkal támadó és védekező mozdulatokat csináltak.
Hanem a tömeg lassanként kezdett fölhúzódni a kis lépcsőn.
Végre lehet majd inni! Nagy méltatlankodással állapították meg, hogy a bál résztvevői kifosztották a büfét, aztán azzal a kijelentéssel távoztak, hogy gyalázat idefárasztani kétszáz embert, ha semmit sem mutatnak neki.
Nem maradt egy darab sütemény, egy csepp pezsgő, szörp vagy sör, egy szem cukorka vagy gyümölcs - semmi, de semmi. Szétszedtek, elpusztítottak mindent.
A közönség elmondatta magának a részleteket a személyzettel, amely szomorú arcot vágott, és iparkodott jókedvét elrejteni.
- A hölgyek még vadabbak voltak, mint az urak - jelentették ki -, betegre ették-itták magukat.
Azt hitte volna az ember, hogy az életben maradottak elbeszélését hallja egy városban, amelyet tökéletesen kifosztott valami idegen invázió.
Szóval, el kellett menni. Voltak úriemberek, akik sajnálták a húsz frankjukat, amellyel a gyűjtéshez hozzájárultak, méltatlankodtak, amiért a fönn rekedtek fizetés nélkül ehették pukkadásig magukat.
A védnökök több mint háromezer frankot szedtek össze. Minden költség levonása után kétszázhúsz frank maradt a hatodik kerület árváinak.
Du Roy a Walter családot kísérte, és várta a kocsiját. Miközben a gazda feleségét hazavitte, szemközt ült vele, és szeme ismét találkozott az asszony simogató, menekülő pillantásával, mely mintha zavartnak látszott volna.
"Úgy látszik - gondolta magában -, pedzi már."
Mosolyogva ismerte el, hogy igazán szerencséje van az asszonyoknál, mert Marelle-né, amióta viszonyuk újrakezdődött, őrjöngött érte. Vidám lépésekkel sietett haza.
Madeleine a szalonban várta.
- Híreket hoztam - mondotta. - A marokkói ügy egyre bonyolódik. Könnyen meglehet, hogy Franciaország néhány hónapon belül expedíciót küld Afrikába. Ezt mindenesetre fölhasználják a kormány megbuktatására. Laroche pedig nem mulasztja el az alkalmat, hogy a külügyi tárcát megkaparintsa.
Du Roy, hogy feleségét ugrassa, úgy tett, mintha egy szót sem hinne el a dologból.
- Csak nem lesznek olyan őrültek, hogy megismételjék a tuniszi bolondságot!
Hanem az asszony türelmetlenül vonogatta a vállát.
- Ha mondom, hogy igen! Ha mondom, hogy igen! Hát nem érted, hogy rájuk nézve óriási üzlet az egész? Édesem, ha politikai kombinációkról van szó, manapság nem azt kell mondani: keresd az asszonyt, hanem: keresd az üzletet.
- Ugyan - mondta megvető arccal Georges, hogy még jobban fölingerelje.
Az asszony csakugyan meg is haragudott:
- Igazán éppen olyan naiv vagy, mint Forestier.
Meg akarta sérteni az urát, és várta is, hogy megharagszik. De az mosolyogva felelte:
- Mint az a felszarvazott Forestier?
Madeleine megdöbbent, és azt suttogta:
- Ó, Georges!
A férj szemtelen, gunyoros arccal folytatta:
- No, mi baj? Nem vallottad meg múltkor este, hogy felszarvaztad Forestier-t?
És a mélységes szánalom hangján tette hozzá:
- Szegény ördög!
Madeleine hátat fordított neki, válaszra sem méltatta; aztán egy pillanatnyi hallgatás után így beszélt tovább:
- Kedden vendégeink lesznek: nálunk ebédel Laroche-Mathieu-né és Percemur vicomtesse. Nem hívnád meg Rivalt és Norbert de Varenne-t? Én elmegyek holnap Walternéhoz és Marelle-néhoz. Itt lesz talán Rissolinné is.
Egy idő óta összeköttetések szerzésével foglalkozott, s arra használta fel férjének politikai befolyását, hogy - akár tetszik neki, akár nem - házához vonzza azoknak a szenátoroknak és képviselőknek feleségét, akiknek szükségük volt a Francia Élet támogatására.
Du Roy azt felelte:
- Jól van. Magamra vállalom Rivalt és Norbert-t.
Elégedetten dörzsölgette a kezét, mert eszébe jutott valami jó tréfa, amellyel megbosszanthatja a feleségét, és kielégítheti azt a homályos bosszúvágyat, azt a zavaros és mardosó féltékenységet, amely a Bois-beli sétakocsizás alkalmával született meg a lelkében. Ezentúl sohasem említi többé Forestier nevét a "felszarvazott" jelző nélkül. Érezte, hogy ezzel előbb-utóbb feldühíti Madeleine-t. És az este folyamán tízszer is módját ejtette, hogy ironikus kedélyességgel beszéljen a "felszarvazott" Forestier-ről.
Most már nem haragudott a halottra: bosszút állt rajta.
Felesége úgy tett, mintha nem hallaná, és mosolyogva, közömbösen ült vele szemközt.
Másnap, amikor az asszonynak meg kellett hívnia Walternét, meg akarta előzni, hogy egyedül találja, és meglássa, vajon igazán beleszeretett-e a gazdája felesége. Szórakoztatta a dolog, és hízelgett neki. Meg aztán... miért ne... ha lehet?
Két órakor megjelent náluk. Bevezették a szalonba. Várt.
Walterné belépett a szobába, feléje sietett, és örvendezve nyújtotta a kezét.
- Micsoda jó szél hozta erre?
- Semmiféle jó szél, csak az a vágy, hogy lássam. Valami erő kényszerített ide, nem tudom, miért, hiszen semmi mondanivalóm nincs. Eljöttem, itt vagyok. Nem tudom, megbocsátja-e ezt a korai látogatást s ezt az őszinte magyarázatot.
Mindezt kedveskedő, tréfás hangon mondta, ajka mosolygott, hangjában azonban volt valami komolyság. Az asszony elcsodálkozott, kissé elpirult, és azt hebegte:
- De... valóban... nem értem... meglep...
Du Roy hozzátette:
- Ez szerelmi vallomás, vidám dallamra szedve, hogy meg ne ijessze magát.
Leültek egymás mellé. Az asszony tréfásan fogta fel a dolgot.
- Szóval... komoly vallomás.
- Hát persze! Már régen meg akartam tenni, nagyon régen. Aztán nem mertem. Magát olyan szigorúnak, olyan ridegnek mondják...
Az asszony visszanyerte biztonságát. Azt felelte:
- Miért választotta a mai napot?
- Nem tudom.
Aztán halkabban folytatta:
- Vagyis inkább azért, mert tegnap óta csak magára gondolok.
Walterné hirtelen elsápadt, és zavartan mondta:
- Ugyan, elég volt a gyerekeskedésből, beszéljünk másról.
Hanem Du Roy olyan hirtelen a lábához borult, hogy megijedt tőle. Föl akart kelni, de az a két karjával átfogta a derekát, erőszakkal visszatartotta, és szenvedélyes hangon ismételte:
- Úgy van, igaz, hogy szeretem, őrülten, régen. Ne feleljen. Mit csináljak, bolond vagyok! Szeretem magát, ó, ha tudná, mennyire szeretem!
Az asszony fuldoklott, lihegett, beszélni próbált, és egy szót sem tudott kiejteni. Visszatolta két kezével, megragadta a haját, hogy száját megállítsa útjában, mert érezte, hogy közeledik az övéhez. Gyors mozdulattal forgatta a fejét jobbról balra, balról jobbra, szemét pedig lehunyta, hogy ne lássa Georges-ot.
Az tapogatta, fogdosta ruháján keresztül, s az asszony elernyedt a brutális, erős simogatástól. Georges hirtelen felemelkedett és át akarta ölelni, de amint az asszony egy pillanatra felszabadult, kisiklott a kezéből, hátraugrott, és egyik karosszéktől a másikhoz menekült.
Du Roy nevetségesnek találta ezt az üldözést, és leroskadt egy székre; arcát kezébe rejtette, és görcsös zokogást színlelt.
Aztán fölegyenesedett, azt kiáltotta:
- Isten önnel, isten önnel! - és elrohant.
Az előcsarnokban nyugodtan kezébe vette sétapálcáját, s az utcára kilépve azt gondolta magában: "Az áldóját, azt hiszem, rendben vagyunk."
Azzal a távíróhivatalba ment, sürgönyt küldött Clotilde-nak, és találkozót adott neki másnapra.
Amikor a megszokott órában hazatért, megkérdezte a feleségétől:
- No, eljön mindenki a vacsorára?
Az asszony azt felelte:
- Igen, csak Walterné nem bizonyos még benne, hogy ráér. Habozik: nem is tudom, miről beszélt, kötelezettségről, lelkiismeretről. Egyszóval nagyon furcsának találtam. Mindegy, remélem, hogy azért mégis eljön.
Georges vállat vont:
- Ej, hát persze hogy eljön.
Mindamellett nem volt tökéletesen bizonyos ebben, és egészen a vacsora napjáig nyugtalankodott.
Aznap reggel Madeleine egy levélkét kapott a főszerkesztő feleségétől:
Nagy nehezen szabaddá tettem magamat, és ott leszek. A férjem azonban nem kísérhet el.
Du Roy azt gondolta magában: "Roppant okosan tettem, hogy nem mentem el újra hozzá. Már megnyugodott. Csak vigyázat!"
Mindamellett némi aggodalommal várta a belépését. Igen nyugodtan, kissé hidegen, kissé gőgösen jelent meg. Du Roy igen alázatosan, diszkréten viselkedett, mint aki meghódolt.
Laroche-Mathieu-né és Rissolinné a férjük kíséretében jöttek. Percemur vicomtesse az előkelő társaságról beszélt. Marelle-né elragadó volt különös, fantasztikus öltözetében: fekete-sárga spanyol kosztümje feszesen simult csinos termetére, telt keblére és karjaira, s valami energikus vonást adott kis madárfejének.
Du Roy jobb oldalára ültette Walternét, s egész vacsora alatt csupa komoly dologról beszélt vele, túlzott tisztelettel. Időnként ránézett Clotilde-ra.
"Igazán csinosabb és üdébb nála" - gondolta magában. Aztán visszaszállt tekintete a feleségére, akit szintén kedvére valónak talált, bár még táplált ellene valami visszafojtott, csökönyös és gonosz haragot.
Hanem a gazdája felesége izgatta, mert nehéz volt meghódítani, és mert a férfiak mindig vágyakoznak az után, ami új.
Walterné korán akart hazamenni.
- Elkísérem - mondta Georges.
Visszautasította, de Georges erősködött:
- Miért nem akarja? Igazán nagyon megsért. Azt kellene hinnem, hogy nem bocsátott meg nekem. Pedig látja, milyen nyugodt vagyok.
- Nem hagyhatja itt a vendégeit - felelte az asszony.
- Ej - mosolygott Du Roy -, húsz percig leszek távol. Észre sem veszik. Vérig sért, ha visszautasít.
- Hát jó, elfogadom a kíséretét - suttogta az asszony.
De mihelyt a kocsiba ültek, Georges megragadta a kezét, és szenvedélyesen megcsókolta:
- Szeretem, szeretem. Engedje, hogy ezt kimondjam. Meg sem fogom érinteni. Csak meg akarom mondani, hogy szeretem.
- Ó - dadogta az asszony -, azok után, amiket ígért... rosszul teszi... nagyon rosszul teszi.
Georges úgy tett, mintha nagy nehezen erőt venne magán, aztán visszafojtott hangon folytatta:
- No lássa, mennyire uralkodom magamon. Pedig... engedje, hogy csak ennyit mondjak... szeretem... engedje, hogy ezt mindennap elismételjem... igen, engedje, hogy mindennap öt percig térdelhessek a lába előtt, kimondhassam ezt az egy szót és nézhessem imádott arcát.
Az asszony odaengedte neki a kezét, és lihegve felelte:
- Nem, nem lehet, nem akarom. Gondoljon a világra, a cselédeimre, a leányaimra. Nem, nem, lehetetlen...
Georges a szavába vágott:
- Nem tudok élni a látása nélkül. Akár maguknál, akár máshol, ha csak egy percre is, de látnom kell mindennap, érintenem kell a kezét, azt a levegőt kell szívnom, ahol a ruhája lebben, látnom kell testének kecses vonalát s őrjítő, nagy, tündöklő szemét.
Az asszony pedig borzongva hallgatta ezt az elcsépelt szerelmi keringőt, s csak hebegni tudott:
- Nem... nem... lehetetlen. Hallgasson!
Georges halkan suttogta a fülébe, megértvén, hogy lassan, apránként kell meghódítani ezt az együgyű asszonyt; rá kell bírni, hogy találkozót adjon neki, eleinte ott, ahol annak tetszik, később ott, ahol ő akarja.
- Hallgasson rám... kell, ha mondom... látni fogom magát... várom majd a kapuja előtt... mint egy koldus... ha nem jön le, én megyek föl... de látni fogom... holnap.
- Nem, nem - ismételte az asszony -, ne jöjjön. Nem fogom fogadni. Gondoljon a leányaimra.
- Hát akkor mondja meg, hol találkozhatom magával... az utcán... akárhol... amikor akarja... csak láthassam... Csak köszönni akarok... Annyit mondok: "szeretem", és továbbmegyek.
Az asszony kábultan habozott. Amikor aztán a kocsi befordult palotája kapuján, hirtelen azt suttogta:
- Nos hát, holnap bemegyek a Trinité-templomba, fél négykor.
Aztán leszállt, és odakiáltott a kocsisának:
- Vigye haza Du Roy urat.
Amikor visszatért, felesége megkérdezte tőle:
- Hol jártál?
Halkan felelte:
- A távíróhivatalban voltam, egy sürgős távirat miatt.
Most odalépett hozzá Marelle-né:
- Ugye hazakísér, Szépfiú? Tudja, hogy csak ezzel a föltétellel jövök el ilyen messzire vacsorázni.
Aztán Madeleine felé fordult:
- Nem vagy féltékeny?
Du Royné lassan felelte:
- Nem, nem túlságosan.
A vendégek lassan elmentek. Laroche-Mathieu-né afféle vidéki kis cselédhez hasonlított. Egy közjegyző leánya volt, és Laroche jelentéktelen ügyvéd korában vette feleségül. Rissolinné, egy öreg és nagyigényű hölgy, valami régimódi bábára emlékeztetett, aki kölcsönkönyvtárakból szerezte műveltségét. Percemur vicomtesse fölényesen nézett le rájuk. "Fehér kacsója" irtózva érintette meg e közönséges kezeket.
Clotilde, csipkéibe burkolózva, azt mondta Madeleine-nek, amikor kilépett a lakása ajtaján:
- Nagyszerűen sikerült a vacsorád. Hamarosan nálad lesz Párizs legelső politikai szalonja.
Mihelyt egyedül maradt Georges-zsal, megölelte:
- Ó, drága Szépfiú, napról napra jobban szeretlek.
A kocsi úgy ringatta őket, mint egy hajó.
- Nem ér annyit, mint a szobánk - mondta az asszony.
- Nem bizony - felelte Georges, de közben Walternéra gondolt.
A Trinité tere majdnem elhagyatott volt a ragyogó júliusi napsütésben. Nyomasztó hőség nehezedett Párizsra, mintha a magasból súlyos, perzselő levegő zuhogna, olyan sűrűn és forrón, hogy fáj a tüdőnek.
A templom előtt levő díszkútból lassan hullottak alá a vízsugarak. A víz is mintha fáradtan, ernyedten folyt volna, s a medencében, ahol falevelek és papírdarabkák úszkáltak a színén, zöldes, sűrű és sötéten csillogó folyadéknak látszott.
Egy kutya keresztülugrott a kőpárkányon, és fürdött a kétes tisztaságú habokban. Néhány ember, aki a templom portáléja előtt, a kerek kertecske padjain üldögélt, irigykedve nézte az állatot.
Du Roy előhúzta az óráját. Még nincs több háromnál. Félórával korábban jött a kelleténél.
Nevetett, amikor erre a találkozóra gondolt.
"A templom mindenre jó ennek az asszonynak - gondolta magában. - Megvigasztalja, amiért zsidóhoz ment, tiltakozó pózhoz segíti a politikai világban, kifogástalan feddhetetlenséghez az előkelő társaságban, és menedéket ád a szerelmi találkozóinak is. A vallás mindenre jó; szép időben: sétapálca, ha süt a nap: napernyő, ha esik: esernyő, s ha nem megy el otthonról az ember: az előszobájában hagyja. És százával vannak ilyen teremtések, akik kutyába se veszik a Jóistent, de nem tűrik, hogy valaki rosszat mondjon róla, s alkalomadtán kerítőül használják. Aljasságnak tartanák, ha valaki azt az ajánlatot tenné nekik, hogy betegyék a lábukat egy garni-szállodába, ellenben egészen természetesnek találják, hogy az oltárok lábánál szövögessék kis szerelmi ügyeiket."
Lassan járkált a vízmedence körül, aztán újra megnézte, mennyi az idő a templom toronyóráján. Két percet sietett az övéhez képest. Három óra öt percet mutatott.
Úgy vélekedett, hogy mégis jobb lesz odabent, és belépett.
Olyan hűvösség csapta meg, mint valami pincében; boldogan szívta be a levegőt, aztán körüljárt a templom hajójában, hogy jól megismerkedjék a hellyel.
Az óriási épület túlsó végében egy másik szabályos, néha félbeszakított meg ismét újrakezdődő járás felelt léptei neszére, amely hangosan szállt fel a magas boltozatig. Kíváncsiság fogta el, hogy megnézze ezt a másik sétálót. Meg is kereste. Kövér, kopasz úr volt; felemelt fejjel járkált, kalapját a háta mögött tartotta.
Itt-ott egy térdeplő öregasszony imádkozott, arcát kezébe rejtve.
A magány, az elhagyatottság, a nyugalom érzése fogta el a lelkét. A színes ablakokon átszűrődő világosság kellemes volt a szemnek.
Du Roy úgy találta, hogy "fenemód jó" idebenn.
Visszatért a kapu közelébe, és újra megnézte az óráját. Még mindig csak negyed négy volt. Leült a főhajó bejáratánál, és sajnálta, hogy nem lehet cigarettázni. A templom végében, a kórus tájékán, folyvást hallatszott a kövér úriember lassú lépkedése.
Belépett valaki. Georges hirtelen hátrafordult. Gyapjúszoknyás, egyszerű asszony volt, szegény asszony, leborult az első térdeplőre, és két kezét összefonta.
Du Roy érdeklődve nézte, és elgondolkozott, hogy micsoda fájdalom, micsoda bánat, micsoda kétségbeesés törhette ezt az ismeretlen, jelentéktelen szívet. Az asszonyon meglátszott nyomorúsága. Talán férje van, aki kegyetlenül veri, vagy egy haldokló gyermeke.
Azt mondta magában: "Szegény teremtések. Mégiscsak vannak olyanok, akik szenvednek."
És harag fogta el a könyörtelen természet ellen. Aztán eszébe jutott, hogy ezek a nyomorultak legalább azt hiszik, hogy odafenn törődnek velük, s a nevük be van írva a nagy mennyei könyvekbe, tartozásaik és követeléseik mérlegével együtt: Odafenn! De hol?
És Du Roy, akit nagy álmodozásokra késztetett a templom csöndje, egyetlen gondolattal megítélte az egész teremtést, s foghegyről jelentette ki:
- Micsoda ostobaság az egész!
Ruhasuhogás remegtette meg. Ő az!
Fölállt és elébe sietett. Az asszony nem nyújtott kezet, és halkan suttogta:
- Csak egy-két pillanatom van. Haza kell mennem, térdeljen le mellém, hogy ne vegyenek észre bennünket.
És előreindult a főhajóba, megfelelő és biztos helyet keresve, mint aki jól ismeri a házat. Arcát sűrű fátyol takarta el, és halk, alig hallható lépésekkel járt.
A kórus közelébe érve visszafordult, és azt mormogta, azon a mindig rejtélyes hangon, ahogy a templomokban szokás beszélni:
- Jobb lesz valamelyik oldalhajóban. Itt túlságosan szem előtt van az ember.
Mélyen meghajtotta a fejét s egy kicsit a térdét is a főoltár tabernákuluma előtt, aztán jobbra fordult, visszatért kissé a bejárat felé, míg végre elhatározta magát, elfoglalt egy térdeplőt, és térdre borult.
Georges elhelyezkedett a mellette levő térdeplőn, s amikor már mozdulatlanok voltak, mintha imádkoznának, így szólt hozzá:
- Köszönöm, köszönöm. Imádom magát. Szeretném folyvást ezt ismételgetni, elmondani, hogyan kezdtem szeretni, hogyan hódított meg, amikor legelőször láttam... meg fogja engedni valamikor, hogy könnyítsek a szívemen, és elmondjam mindezt?
Az asszony úgy hallgatta, mintha mélységes elmélkedésbe elmerülve nem hallaná egy szavát sem. Azt felelte, ujjai között szűrve a szót:
- Őrült vagyok, hogy így engedtem beszélni, őrült vagyok, hogy eljöttem, hogy azt teszem, amit teszek, és reményt ébresztek magában, hogy ez... ez a kaland folytatódik még. Feledje el, és hogy elfeledje, soha többé ne beszéljen róla nekem.
Az asszony várt. Georges keresett valami választ - döntő és szenvedélyes szavakat, de mert mozdulatokkal nem egészíthette ki a szavait, egész cselekvése megbénult.
Így beszélt:
- Nem várok semmit, nem remélek semmit. Akármit csinál is, ezt oly gyakran fogom ismételni, annyi erővel, annyi hévvel, hogy végre majd csak megérti. Át tudom árasztani magába a szerelmemet, bele tudom önteni a lelkébe, szavanként, óránként, naponként - végre úgy bele fog szívódni magába, mint egy cseppenként hulló folyadék, megszelídíti, ellágyítja magát, és később kényszeríti, hogy azt felelje nekem: "Én is szeretem."
Érezte, hogy az asszonynak hozzátámaszkodó válla reszket, s a keble erősen piheg - és Walterné gyorsan, remegve mondta:
- Én is szeretem.
Du Roy felriadt, mintha valami súlyos ütés zúdult volna a fejére, és felsóhajtott:
- Ó, istenem!...
Az asszony lihegő hangon folytatta:
- Tudom, hogy nem lett volna szabad bevallanom. Érzem, hogy bűnös, megvetésre méltó asszony vagyok... hiszen két lányom van... de nem tudom... nem tudom elhallgatni... Sohasem hittem volna... sohasem gondoltam volna... ez erősebb... erősebb nálam. Hallgasson ide... hallgasson ide... sohasem szerettem senkit... csak magát... erre megesküszöm. És szeretem már egy éve, titokban, a szívem mélyén. Ó, higgye el, sokat szenvedtem, küzdöttem magammal, most nem bírom tovább, szeretem...
Arcán összefont kezébe hullatta könnyeit, és reszketett egész teste, rázta a heves felindulás.
Georges azt suttogta:
- Nyújtsa ide a kezét, hogy megérintsem, hogy megszorítsam...
Az asszony lassan levette kezét az arcáról. Látta, hogy könnyben ázik az arca, s egy könnycsepp még most is lehullóban volt a szempillájáról.
Megfogta a kezét, és megszorította:
- Ó, hogy szeretném felszárítani a könnyeit!
Az asszony halk, megtört, nyögéshez hasonló hangon mondta:
- Ne éljen vissza a gyöngeségemmel... lealjasítottam magamat.
Du Roy mosolyogni szeretett volna. Ugyan, hogy éljen vissza a gyengeségével ezen a helyen? Szívére tette a kezében tartott kezet, és megkérdezte:
- Érzi, hogy dobog? - Mert már kifogyott a szenvedélyes mondatokból.
Hanem néhány pillanat óta közeledett a sétálgató úr szabályos lépése. Megkerülte az oltárokat, s most legalább másodszor tért vissza a jobboldali, szűk mellékhajón. Amikor Walterné a kettejüket eltakaró pillér közelében hallotta a lépések neszét, kiragadta ujjait Georges szorongatásából, és újra elfödte az arcát.
És mind a ketten mozdulatlanul térdeltek ott, mintha együtt küldtek volna lángoló könyörgést az égbe. A kövér úr elhaladt mellettük, közömbös pillantást vetett rájuk, és távozott a templom bejárata felé, még mindig háta mögött tartva a kalapját. Hanem Du Roy, aki azon gondolkozott, hogy valahol másutt és nem a Trinité-templomban kapjon találkozót, azt suttogta:
- Hol láthatom holnap?
Az asszony nem felelt. Mintha az Imádság élettelen szobrává változott volna.
- Akarja, hogy holnap a Monceau-parkban találkozzunk?
Az asszony újra levette kezét az arcáról, feléje fordította ezt a holthalvány, iszonyú szenvedéstől eltorzított arcot, és szaggatott hangon mondta:
- Hagyjon... hagyjon most... menjen el... menjen el... csak öt percre... szenvedek maga mellett... imádkozni akarok... nem tudok... menjen el... engedjen imádkozni... egyedül... öt percre... nem tudok... hadd könyörögjek Istenhez, hogy bocsásson meg nekem... hogy mentsen meg... hagyjon... öt percre...
Annyira zavart, fájdalmas volt az arca, hogy Du Roy szótlanul felállt, majd egy kis habozás után megkérdezte:
- De mindjárt visszajöhetek, ugye?
Az asszony biccentett a fejével, mintha azt mondta volna: "Igen, mindjárt."
És Du Roy megindult a kórus felé.
Walterné akkor megpróbált imádkozni. Emberfölötti erőfeszítéssel iparkodott Istenhez szólalni, és remegő testtel, kábult lélekkel kiáltotta az ég felé:
- Irgalom!
Kétségbeesetten szorította össze a szemhéját, hogy ne lássa azt, aki most elment. Kikergette a gondolataiból, küzdött ellene, de a mennyei jelenés helyett, akire szívének szomorúságában várakozott, mindig csak a fiatalember kigöndörített bajuszát látta.
Így küzdött már egy esztendő óta mindennap, minden este, e növekvő megszállottság, ez álmaiban kísértő kép ellen, amely nem hagyta nyugton a testet, és minden éjszakáját megzavarta. Úgy érezte, hogy meg van fogva, mint a hálóba került vad, hogy összekötött tagokkal vetették karjaiba e hímnek, aki legyőzte, meghódította, pusztán az ajka szőrzetével és a szeme színével.
És most, itt a templomban, Isten közelében, még gyöngébbnek, elhagyatottabbnak, elveszettebbnek érezte magát, mint odahaza. Nem tudott már imádkozni, nem tudott másra gondolni, csak őrá. Már szenvedett a távozása miatt. De, bár kétségbeesetten, mégis küszködött, védekezett, segítségért könyörgött lelkének minden erejével. Inkább akart volna meghalni, mintsem hogy így kelljen elbuknia - neki, aki soha el nem tévedett eddig. Eszeveszett könyörgő szavakat mormogott, de közben hallgatta, amint Georges léptei elhalkulnak a távoli bolthajtások alatt.
Megértette, hogy vége mindennek, hogy a küzdelem hiábavaló. Mégsem akart engedni, és elfogta az ideggyöngeségnek egy olyan rohama, amelytől reszketnek, üvöltenek, vonaglanak az asszonyok. Minden tagjában remegett, érezte, hogy összeroskad, és éles kiáltásokkal fog a székek között fetrengeni.
Gyors lépésekkel közeledett valaki. Feléje fordult. Egy pap volt. Fölkelt és odafutott hozzá, s összetett kézzel, dadogva könyörgött neki:
- Ó, mentsen meg! Mentsen meg!
A pap meglepetten állt meg:
- Mit kíván, asszonyom?
- Azt akarom, hogy mentsen meg. Könyörüljön rajtam. Ha nem jő segítségemre, el vagyok veszve.
A pap ránézett, és gondolkozott, hogy nem őrülttel áll-e szemközt. Újra megszólalt:
- Mit tehetek önért?
Magas, kövérkés fiatalember volt, telt és kissé lefittyenő arccal, amelynek fekete árnyalatot adott a gondosan borotvált szakáll - afféle csinos városi lelkész, aki a maga jómódú kerületében hozzászokott a gazdag vezeklő hölgyekhez.
- Gyóntasson meg - mondta az asszony -, és adjon tanácsot, támogasson, mondja meg, mit kell tennem!
A pap azt felelte:
- Minden szombaton gyóntatok, háromtól hatig.
Az asszony megragadta a karját, megszorította és ismételgette:
- Nem! Nem! Nem! Azonnal! Azonnal! Kell! Itt van! Ebben a templomban! Vár rám!
A pap megkérdezte:
- Ki várja?
- Egy férfi... aki el fog veszejteni... aki birtokába vesz, ha ön nem ment meg... nem tudok tovább menekülni előle... gyönge vagyok... gyönge... olyan gyönge... olyan gyönge!...
Lába elé borult a papnak, és zokogva mondta:
- Ó, könyörüljön rajtam, atyám! Mentsen meg, az isten szerelmére kérem, mentsen meg!
Megragadta fekete reverendáját, hogy ki ne szabadulhasson a kezéből; a pap pedig nyugtalanul nézegetett mindenfelé, hogy valami rosszakaratú vagy jámbor szem nem látja-e a lábához boruló asszonyt.
Végre megértette, hogy nem szabadulhat tőle, s azt mondta:
- Álljon fel, éppen nálam van a gyóntatószék kulcsa.
Kotorászott a zsebében, kihúzott egy kulcsokkal megrakott karikát, kiválasztott egyet, és gyors lépésekkel megindult a fából való kis fülkék, a lélek szemétládái felé, ahová a hivők kiürítik bűneiket.
Belépett a középső ajtón, és magára zárta. Walterné pedig térdre vetette magát az oldalt levő szűk rekesztékben, s buzgón rebegte, a reménység szenvedélyes hevével:
- Áldjon meg, atyám, mert vétkeztem.
Du Roy megkerülte a kórust, és visszatért a bal oldali hajón. A közepéig jutott, amikor összetalálkozott a kövér, kopasz úrral, aki még egyre rótta nyugodt lépéseit, és Georges azt gondolta magában:
- Mi dolga lehet itt ennek az embernek?
A sétáló úr is meglassította járását, ránézett, és szemmel láthatóan szerette volna megszólítani. Amikor egészen közel ért hozzá, köszöntötte, és igen udvariasan megkérdezte:
- Bocsánatot kérek, uram, amiért zavarom, de nem tudná megmondani, hogy milyen korszakban épült ez a templom?
Du Roy azt felelte:
- Igazán nem sokat tudok róla, azt hiszem, húsz vagy huszonöt évvel ezelőtt. Egyébiránt először vagyok itt.
- Én is. Sohasem láttam.
Az újságírót elfogta a kíváncsiság, és így folytatta:
- Úgy látszik, ön nagy gonddal vizsgálgatja. Tanulmányozza a részleteit is.
A másik lemondó hangon felelte:
- Nem vizsgálgatom én, uram, hanem a feleségemet várom, aki itt adott találkozót nekem, és késik.
Elhallgatott, és néhány másodperc múlva hozzátette:
- Átkozottul meleg van odakünn.
Du Roy nézegette, úgy találta, hogy "jópofa", s egyszerre csak eszébe ötlött, hogy ez az ember tulajdonképpen hasonlít Forestier-hez.
- Uraságod vidéki? - kérdezte.
- Igen. Rennes-ből való vagyok. Uraságod csak kíváncsiságból jött be a templomba?
- Nem. Én egy nőt várok.
Azzal köszönt, és mosolyogva otthagyta az idegent.
Amint a főkapuhoz közeledett, ismét meglátta a szegény asszonyt, aki még folyvást térdelt, és imádkozott. Azt gondolta: "Az áldóját, de kitartóan imádkozik!"
Már nem volt megindulva, nem sajnálta.
Továbbhaladt, és lassan visszafelé ment a jobb oldali hajón, hogy fölkeresse Walternét.
Már messziről leste azt a helyet, ahol elhagyta, és csodálkozott, hogy nem látja. Azt hitte, hogy eltévesztette az oszlopot, elment egészen az utolsóig, aztán visszafordult. Hát elment! Meg volt lepve és dühöngött. Aztán azt képzelte, hogy az asszony keresi őt, és újra körüljárta a templomot. Hogy nem találta meg, visszatért, és leült arra a székre, amelyet azelőtt az asszony foglalt el, remélvén, hogy majd csak visszajő oda. És várta.
Nemsokára halk mormogás vonta magára a figyelmét. Senkit nem látott a templomnak ebben a zugában. Honnan hallatszik hát ez a suttogás? Fölkelt, hogy megkeresse, s a szomszéd kápolnában meglátta a gyóntatófülke ajtóit. Egyik ajtóból egy szoknya csücske látszott ki, a padozatot söpörve. Közelebb lépett, hogy megnézze az asszonyt. Megismerte. Walterné gyónik!...
Heves vágyakozást érzett, hogy megragadja a vállát, s kirántsa abból a rekesztékből. Aztán azt gondolta: "Eh, most a plébánoson a sor, holnap majd rám kerül!"
Azzal nyugodtan leült a rácsos ablakokkal szemben, várta a maga idejét, s most már nevetett az egész kalandon.
Sokáig várt. Walterné végre fölemelkedett, hátrafordult, meglátta és odalépett hozzá. Hideg és szigorú volt az arca.
- Uram - mondotta -, kérem, hogy ne kísérjen, ne járjon utánam, és egyedül ne jöjjön többé hozzánk. Úgysem fogadnám. Isten önnel!
És méltóságos járással távozott.
Du Roy hagyta távozni, mert elve volt, hogy sohase erőszakolja az eseményeket. Amint aztán a pap, kissé megzavarodva, szintén előbújt rejtekhelyéből, egyenesen odament hozzá, erősen a szeme közé nézett, s azt dörmögte:
- Csak ne hordana szoknyát, hogy megpofoznám azt a hitvány képét!
Azzal sarkon fordult, és halkan fütyörészve ment ki a templomból. A kapu boltja alatt a kövér úr, kalappal a fején, kezét háta mögé fonva, a várakozástól fáradtan jártatta végig pillantását a nagy téren s a beletorkolló utcákon.
Amikor Du Roy elhaladt mellette, üdvözölték egymást.
Az újságíró, nem lévén más dolga, elment a szerkesztőségbe. Már a bejáratnál észrevette a szolgák fontoskodó arcán, hogy rendkívüli dolgok történnek, és gyorsan belépett a főszerkesztő dolgozószobájába.
Walter papa állva, idegesen diktált egy cikket, szaggatott mondatokban, két bekezdés között megbízásokat adva a körülötte csoportosuló riportereknek, s amellett utasításokkal látta el Boisrenard-t, és leveleket bontatott föl.
Amikor Du Roy belépett, a főszerkesztő örvendezve kiáltott fel:
- Micsoda szerencse, itt van a Szépfiú!
Kissé zavartan hallgatott el, mentegetőzni kezdett:
- Bocsánat, hogy így neveztem, egészen megzavarták a fejemet az események. Különben is reggeltől estig hallom, hogy a feleségem meg a lányaim Szépfiúnak nevezik magát - végre már magam is megszoktam. Nem haragszik érte?
Georges nevetett:
- Eszem ágában sincs. Ebben a melléknévben nincs semmi, ami bosszanthatna.
Walter papa folytatta:
- Helyes, hát akkor én is Szépfiúnak keresztelem, mint mindenki. Nohát, hallgasson ide, nagy dolgok történtek. A kormány megbukott, háromszáztíz szavazattal százkettő ellen. A szünetet újra meghosszabbították bizonytalan időre, pedig már július huszonnyolcadika van. Spanyolország haragszik Marokkó miatt, ez buktatta meg Durand de l'Aine-t és a híveit. Nyakig benne vagyunk a slamasztikában. Marrot-t bízták meg az új kabinet megalakításával. Boutin d'Acre tábornoknak ajánlotta fel a hadügyi tárcát és Laroche-Mathieu barátunknak a külügyit. A belügyet és a miniszterelnökséget magának tartja meg. Félhivatalos lap lesz belőlünk. Most csinálom a vezércikket: egyszerűen kifejtem az elveinket, és megjelölöm, hogy milyen úton kell haladniuk a minisztereknek.
Mosolyogva tette hozzá:
- Természetesen azt az utat jelöltem meg, amelyen úgyis haladni akarnak. De kellene még valami érdekes dolog a marokkói kérdésről, valami aktuális, valami hatásos, szenzációs cikk, tudom is én, micsoda. Találjon ki maga valamit.
Du Roy gondolkozott egy másodpercig, aztán így felelt:
- Megvan, írok egy tanulmányt az egész afrikai gyarmatunk politikai helyzetéről - balra Tunisz, középen Algír, jobbra Marokkó -, vázolom azoknak a népeknek a történetét, amelyek ezt a nagy területet lakják, és elbeszélek egy kirándulást a marokkói határra, a nagy Figuig-oázisig, ahová még európai sohasem tette be a lábát, s amely miatt a mostani konfliktus keletkezett. Jó lesz?
Walter papa felkiáltott:
- Bámulatos! És mi lesz a címe?
- Tunisztól Tangerig!
- Nagyszerű!
Du Roy elment, és kutatni kezdett a Francia Élet gyűjteményében, hogy fölfedezze első cikkét, az Afrikai vadász emlékei-t. Ez, megváltoztatott címmel, s ha kissé megfésüli és átalakítja, elejétől végig nagyszerűen megfelel a célnak, hiszen szó van benne a gyarmatpolitikáról, Algír lakosságáról s egy kirándulásról Oran tartományba.
Háromnegyed óra alatt az egészet átgyúrta, újraírta, kicsinosította, az aktualitás zamatával és az új kormány dicséretével fűszerezve.
A főszerkesztő elolvasta a cikket, és kijelentette:
- Tökéletes... tökéletes... tökéletes. Maga értékes ember. Gratulálok.
Du Roy hazament vacsorázni. Boldoggá tette ez a jól sikerült nap - a Trinité-templomban elszenvedett bukás ellenére is -, hiszen érezte, hogy végeredményben megnyerte a játszmát.
Felesége lázasan várta. Így kiáltott fel, amikor meglátta:
- Tudod, hogy Laroche külügyminiszter lesz?
- Tudom, sőt ebből az alkalomból írtam is már egy cikket Algírról.
- Mit írtál?
- Tudod, hogy mit: az első, közösen írott cikkünket, az Afrikai vadász emlékei-t, átnéztem és az alkalomhoz illően átalakítottam.
- Igen? Hát ez nagyon helyes.
Gondolkozott néhány pillanatig, aztán újra megszólalt:
- Jó, hogy eszembe jut: akkor folytatnod kellett volna a cikksorozatot, de... abbahagytad. Most hozzáfoghatnánk megint. Igen aktuális dolgot lehetne csinálni belőle.
Du Roy leült a leves mellé, és azt felelte:
- Hát persze. Most már semmi akadálya nincs, amióta az a felszarvazott Forestier meghalt.
Az asszony hevesen vágott vissza száraz, sértődött hangon:
- Ez a tréfa igazán nem helyénvaló, hagyd már abba, kérlek. Túlságosan régóta tart.
Du Roy ironikusan akart megfelelni; ekkor táviratot hoztak be, amelyben ez az egyetlen mondat volt, minden aláírás nélkül.
Elvesztettem a fejemet. Bocsásson meg, és jöjjön el holnap négy órakor a Monceau-parkba.
Megértett mindent, és túláradó örömében azt mondta feleségének, miközben zsebébe csúsztatta a kék papirost:
- Nem teszem többet, drágám. Ostobaság. Elismerem.
Azzal nekilátott a vacsorának.
Amíg evett, mindegyre ismételgette magában ezt a néhány szót: "Elvesztettem a fejemet. Bocsásson meg, és jöjjön el holnap négy órakor a Monceau-parkba." Szóval az asszony enged. Ez a távirat ennyit jelent: "Megadom magamat, tied vagyok, akarod, ahogy akarod."
Elnevette magát. Madeleine megkérdezte:
- Mi az?
- Semmi különös. Egy plébánosra gondoltam, akivel az imént találkoztam, és nagyon jó pofája volt.
Du Roy pontosan érkezett a másnapi találkozóra. A park valamennyi padját teleülték a hőségtől elbágyadt polgárok s a közömbös dajkák, akik mintha álmodoztak volna, miközben a gyerekek az utak homokjában hemperegtek.
Walternét a kis antik romnál találta meg, ahol egy forrás folydogált. Nyugtalan és szerencsétlen arccal kerülgette az oszlopok szűk félkörét.
Mihelyt Du Roy köszönt neki, így szólt hozzá az asszony:
- Mennyien vannak ebben a kertben!
Du Roy kapott az alkalmon:
- Ez bizony igaz; nem jönne máshova?
- De hát hova?
- Mindegy, akár kocsiba is szállhatunk. Egyszerűen leereszti a függönyt a maga oldalán, és tökéletesen el van rejtve.
- Igen, ezt jobban szeretem, itt meghalok félelmemben.
- Hát akkor öt perc múlva megtalál a külső bulvárra nyíló kapunál. Majd megállok ott egy kocsival.
Azzal futva távozott. Mihelyt az asszony beült mellé, és elfüggönyözte a feléje eső kocsiablakot, megkérdezte tőle:
- Mit mondott a kocsisnak, hova vigyen?
Georges azt felelte:
- Ne törődjék semmivel, a kocsis mindent tud.
A Constantinople utcai lakás címét adta meg neki.
Az asszony újra megszólalt:
- El sem képzeli, mennyire szenvedek maga miatt, hogy gyötrődöm, hogy kínlódom. Tegnap nyersen bántam magával a templomban, de menekülni akartam mindenáron. Annyira félek attól, hogy kettesben maradjunk. Megbocsátott nekem?
Georges megszorította a kezét:
- Hát persze. Mit nem bocsátanék meg magának, amikor annyira szeretem!
Az asszony könyörgő arccal nézett rá.
- Hallgasson ide, meg kell ígérnie, hogy kímélni fog... hogy nem... mert különben nem találkozhatunk soha többet.
Georges eleinte nem felelt: bajusza alatt ott játszadozott az a hamis mosolygás, amely az asszonyok fejét megzavarta. Végre azt suttogta:
- Rabszolgája vagyok.
Ekkor az asszony elmondta, hogyan ébredt tudatára szerelmének, amikor meghallotta, hogy Madeleine Forestier-t fogja feleségül venni. Részleteket mondott, apró részleteket, dátumokról és benső dolgokról.
Hirtelen elhallgatott. A kocsi megállt, Du Roy kinyitotta az ajtót.
- Hol vagyunk? - kérdezte az asszony.
- Szálljon le - felelte a férfi -, és jöjjön be ebbe a házba. Itt nyugodtabban leszünk.
- De hát hol vagyunk?
- Nálam. Ez a legénylakásom, amit újra bérbe vettem... néhány napra... hogy legyen egy kis zug, ahol láthatjuk egymást.
Az asszony belekapaszkodott a kocsiülés huzatába, elborzadt a kettesben való együttlét gondolatára, és azt hebegte:
- Nem, nem, nem akarom! Nem akarom!
Georges energikus hangon jelentette ki:
- Esküszöm, hogy nem bántom. Jöjjön. Látja, hogy néznek bennünket, mindjárt csődület támad körülöttünk. Siessen... siessen... szálljon ki.
És megismételte:
- Esküszöm, hogy nem bántom.
Egy kis kocsmáros ott állt a helyisége ajtajában, és kíváncsi arccal nézett rájuk. Az asszonyt rémület fogta el, és besietett a házba.
Már indult fölfelé a lépcsőn, Georges a karjánál fogva visszatartotta:
- Itt van, a földszinten.
És betuszkolta a lakásba.
Mihelyt az ajtót bezárta, megragadta, mint a zsákmányát. Az asszony tiltakozott, küszködött, azt hebegte:
- Ó, istenem... Ó, istenem!...
Vad hévvel csókolta nyakát, szemét, ajkát, s az asszony nem tudott kitérni e szenvedélyes dédelgetés elől; és miközben visszalökte magától, és menekült az ajka elől, akarata ellenére is visszaadta a csókjait.
Egyszerre abbahagyta a küzdelmet, és legyőzve, mindenbe beletörődve engedte, hogy a férfi levetkőztesse. Georges ügyesen, gyorsan, egyenként szedte le róla a ruhadarabokat, mint egy szobalány.
Az asszony kiragadta kezéből a blúzát, hogy arcát belérejtse, s ott állt fehér testével a köréje hullott ruhák között.
Georges csak cipőjét hagyta rajta, és karjában vitte az ágyba. Az asszony ekkor fülébe súgta, megtört hangon:
- Esküszöm... esküszöm... hogy sohasem volt kedvesem.
Mintha egy fiatal leány azt mondta volna:
- Esküszöm, hogy szűz vagyok.
Georges pedig azt gondolta magában:
"Az ugyan édes mindegy nekem."
Eljött az ősz. A Du Roy házaspár az egész nyarat Párizsban töltötte, s a képviselőház rövid szünete alatt energikus hadjáratot folytatott a Francia Élethasábjain az új kabinet érdekében.
Bár még csak október eleje volt, a két kamara készült megkezdeni az ülésezést, mert a marokkói ügy aggasztóra fordult.
Tulajdonképpen senki sem hitt a tangeri expedícióban, ámbár a parlamenti ülésszak utolsó napján egy jobboldali képviselő, Lambert-Sarrazin gróf, a középpártoktól is megtapsolt szellemes szónoklatában fogadást ajánlott, s mint egykor egy híres indiai alkirály, bajuszát tette föl a miniszterelnök pofaszakálla ellenében, hogy az új kabinet kénytelen lesz utánozni a régit, és hadsereget küldeni Tangerbe, a tuniszi hadsereg mellé, már csak a szimmetria kedvéért is, mint ahogy két vázát szoktak fölrakni egy kandallóra. Hozzátette még:
"Afrika földje valóban kandalló Franciaország számára - olyan kandalló, uraim, amely a legjobb fánkat égeti el -, erős huzatú kandalló, amelyet bankjegyekkel táplálnak.
Önök megengedték maguknak azt a művészi szeszélyt, hogy a kandalló bal sarkát felékesítsék egy igen drága tuniszi csecsebecsével - majd meglátják, hogy Marrot úr utánozni akarja az elődjét, s egy marokkói csecsebecsével díszíti fel a jobb sarkot."
Ez a mai napig híres szónoklat anyagot szolgáltatott Du Roynak tíz cikkre az algíri gyarmatról, s egész cikksorozatára, amely az újsághoz való belépésekor félbemaradt. Energikusan támogatta a katonai expedíció gondolatát, bár meg volt győződve, hogy erre nem kerül sor. Hazafias húrokat szólaltatott meg, és Spanyolországot azoknak a megvető érveknek egész arzenáljával bombázta, amelyeket a velünk ellentétes érdekű népek ellen szoktunk felhasználni.
A Francia Élet nagy jelentőségre tett szert azzal, hogy tudták, milyen szálak fűzik a hatalomhoz. Megelőzte a legkomolyabb lapokat politikai értesüléseivel, finom árnyalatokkal jelezte miniszter barátainak szándékait; minden párizsi és vidéki lap hozzáfordult információkért. Idéztek belőle, rettegtek tőle, és kezdték tiszteletben tartani. Nem volt többé üzletelő politikusok csoportjának gyanús közlönye, hanem a kabinet elismert orgánuma. Laroche-Mathieu volt az újság lelke, és Du Roy az ő szócsöve. Walter papa néma képviselő és óvatos laptulajdonos volt, aki tudott félrehúzódni, és mint mondták, titokban egy nagy marokkói rézbányaüzlettel foglalkozott.
Madeleine szalonja befolyásos központtá vált, ahol minden héten a kormány több tagja is megfordult. Maga a miniszterelnök kétszer vacsorázott náluk, s az államférfiak hitvesei, akik valamikor húzódoztak attól, hogy átlépjék Madeleine háza küszöbét, most dicsekedtek barátságával, és több látogatást tettek nála, mint ő náluk.
A külügyminiszter majdnem a házigazda szerepét játszotta. Megjelent a legkülönbözőbb időkben, táviratokat, értesüléseket, információkat hozott, és lediktálta akár a férjnek, akár a feleségnek, mintha csak a titkárai lettek volna.
Amikor Du Roy a miniszter távozása után egyedül maradt feleségével, fenyegető hangon és a szavaiba perfid gyanúsításokat rejtve, tört ki e felkapaszkodott középszerűség viselkedése ellen.
Hanem az asszony megvetően vonogatta a vállát, s egyre ezt ismételgette:
- Tégy úgy te is, mint ő. Légy miniszterré, aztán viselkedhetsz úgy, ahogy neked tetszik. Addig hallgass.
Du Roy bajuszát pödörgette, és félrenézett.
- Nem tudja a világ, hogy mire vagyok képes - mondogatta -, de majd megtudja valamikor.
Az asszony filozofikus nyugalommal válaszolta:
- Meglátja, aki megéri.
A parlament új ülésszakának első napján a fiatalasszony, még ágyban fekve, ezernyi tanácsot adott az urának, aki öltözködött, hogy ebédre menjen Laroche-Mathieu-höz, s az ülés előtt vegye át utasításait a Francia Élet másnapi politikai cikkéhez, mert ennek a cikknek amolyan félhivatalos nyilatkozatnak kellett lennie a kabinet valóságos terveiről. Madeleine azt mondta:
- Különösen azt ne felejtsd el megkérdezni tőle, hogy elküldték-e Oranba Belloncle tábornokot, amint szó volt róla. Ennek nagy jelentősége lenne.
Georges idegesen felelte:
- Éppen olyan jól tudom, mint te, hogy mit kell tennem. Hagyj nekem békét, és ne rágj örökösen mindent a szájamba.
Az asszony nyugodtan beszélt tovább.
- Kedvesem, mindig elfelejted a felét annak, amivel megbízlak, amikor a miniszterhez mégy.
Du Roy azt dörmögte:
- Nagyon meguntam már a miniszteredet. Közönséges tökfilkó.
Az asszony csöndesen mondta:
- Éppen úgy a te minisztered is, mint az enyém. Neked több hasznodra van, mint nekem.
Az ura kissé feléje fordult, és durva nevetéssel mondta:
- Bocsánat, nekem nem udvarol.
Madeleine lassan jelentette ki:
- Ami azt illeti, nekem sem; de megcsinálja a szerencsénket.
Du Roy elhallgatott, aztán néhány pillanat múlva így szólt:
- Ha választanom kellene az imádóid közül, még mindig jobb szeretném azt a vén totyakos Vaudrecet. Mi történt azzal tulajdonképpen? Egy hete nem láttam már.
Az asszony minden izgalom nélkül felelte:
- Beteg. Azt írta nekem, hogy ágyban fekszik, csúzos rohama van. Beszólhatnál hozzá érdeklődni. Tudod, hogy nagyon szeret téged, és örülne neki.
Georges azt felelte:
- Igen, mindenesetre elmegyek.
Befejezte öltözködését, föltette a kalapját, aztán körülnézett, hogy nem felejtett-e el semmit. Amikor erre nézvést megnyugodott, odament az ágyhoz, homlokon csókolta a feleségét.
- Viszontlátásra, drágám, hát óra előtt semmi esetre sem leszek itthon.
Azzal elment. Laroche-Mathieu már várta, mert ezen a napon tíz órakor ebédelt: a minisztertanács délben ült össze a parlament új ülésszakának megnyitása előtt.
Mihelyt asztalnál ültek, hármasban a miniszter magántitkárával, mivel Laroche-Mathieu-né nem akarta megváltoztatni étkezési idejét, Du Roy beszélni kezdett a cikkéről, jelezve a gondolatmenetét, belepillantva néha névjegyre firkáit jegyzeteibe. Amint aztán bevégezte, így szólt:
- Akar-e valamit változtatni rajta, kedves miniszter úr?
- Igen keveset, édes barátom. Csak talán kissé túlságosan határozottan nyilatkozik a marokkói ügyben. Beszéljen úgy az expedícióról, mintha meglenne, de alattomban sejtesse, hogy nem lesz meg, s hogy maga éppenséggel nem is hisz benne. Csinálja úgy a dolgot, hogy a közönség azt olvassa ki a sorok közül, hogy nem ártjuk bele magunkat ebbe a kalandba.
- Helyes. Megértettem, s majd megértetem magam. A feleségem megbízott, hogy ezzel kapcsolatban kérdezzem meg öntől, elküldik-e Oranba Belloncle tábornokot. Azok után, amiket most mondott, azt kell hinnem, hogy nem.
- Valóban nem - felelte az államférfiú.
Aztán a kezdődő ülésszakról csevegtek. Laroche-Mathieu szónokolni kezdett; előre kipróbálta azoknak a mondatoknak hatását, amelyeket néhány óra múlva kollégáira fog zúdítani. Jobb kezével hadonászott; hol a villáját, hol a kését, hol egy falat kenyeret emelt a levegőbe, rá sem nézve senkire, a láthatatlan nemzetgyűléshez fordulva - így ontotta magából jól fésült csinos fiúhoz illő vizenyős ékesszólását. Ajka fölött pici, kipödrött bajusz két hegye meredt fölfelé, mint valami skorpiófarok, és brillantinnal bekent, homloka közepén szétválasztott haja a vidéki gigerlik stílusában simult a halántékára. Fiatal ember létére kissé túlságosan kövér, puffadt alakja volt, potroha kifeszítette a mellényét. A magántitkár nyugodtan evett-ivott, kétségtelenül hozzá lévén szokva a bőbeszédűség ilyen zuhatagaihoz; hanem Du Roy, akinek szívét rágta a féltékenység a miniszter sikere miatt, azt gondolta magában: "Ugyan eredj te totyakos! Micsoda hülyék ezek a politikusok!"
Titokban összehasonlította a maga értékét ennek a miniszternek a fecsegő fontoskodásával, s azt gondolta magában: "Az áldóját, ha csak százezer frank készpénzem volna, hogy képviselőnek jelöltessem magamat az én szép roueni hazámban, és tulajdon nyers furfangjukkal fogjam meg derék, ravasz és esetlen normand testvéreimet - micsoda államférfi lenne belőlem az efféle meggondolatlan csirkefogók között!"
Laroche-Mathieu egészen a feketekávéig beszélt, aztán észrevette, hogy későre jár az idő, csöngetett a kocsijáért, s kezet nyújtott az újságírónak:
- Jól megértette, kedves barátom?
- Tökéletesen, kedves miniszter úr, számítson rám.
Azzal Du Roy szép lassan megindult a szerkesztőség felé, hogy belekezdjen a cikkébe, mert négy óráig nem volt semmi dolga. Négy órakor találkoznia kellett a Constantinople utcában Marelle-néval, akivel rendszeresen összejöttek, kétszer hetenként, hétfőn és pénteken.
Hanem amint belépett a szerkesztőségbe, zárt sürgönyt nyújtottak át neki; Walternétól jött, és ez volt benne:
Ma föltétlenül beszélnem kell veled. Nagyon, nagyon fontos ügy. Várj rám két órakor a Constantinople utcában. Nagy szolgálatot tehetek neked. Halálig hű barátnőd, Virginie
Elkáromkodta magát:
- Az istenfáját, micsoda kullancs!
Olyan rosszkedv fogta el, hogy tüstént távozott; sokkal ingerültebb volt, semhogy dolgozni tudott volna.
Hat hete próbált már szakítani az asszonnyal, de csökönyös ragaszkodását sehogy sem sikerült kifárasztania.
Walternét a lelkifurdalás iszonyú rohamai gyötörték bukása után, és három egymást követő találkán szemrehányásokkal és átkokkal árasztotta el a kedvesét. Du Royt untatták ezek a jelenetek, máris megelégelte ezt az érett és tragikus természetű asszonyt - hát egyszerűen elmaradt tőle, azt remélvén, hogy ily módon véget vethet a kalandnak. Ekkor azonban eszeveszetten belekapaszkodott az asszony; úgy vetette magát ebbe a szerelembe, ahogy a folyóba veti magát az ember, követ kötve a nyakába. Du Roy gyöngeségből, engedékenységből, mindenféle tekintetből tűrte, hogy újra megfogja; Walterné fékevesztett, fárasztó szenvedélye valósággal fogva tartotta; üldözte szerelmével.
Látni akarta mindennap, minden pillanatban táviratozott neki, hogy futólag találkozzanak, utcán, üzletben vagy valami nyilvános parkban.
Azonban ilyenkor néhány örökösen egyforma mondatban elismételte, hogy imádja, bálványozza, és elváláskor megesküdött, hogy "nagyon boldog volt, hogy láthatta".
Egészen másnak mutatkozott, mint amilyennek képzelte: gyerekes bájoskodásokkal, az ő korában nevetséges szerelmes csacsiságokkal próbálta meghódítani. Tökéletesen becsületes volt idáig, a szíve szűzies, elzárkózott minden érzelem elől, nem ismert semmi érzékiséget, s ez a józan teremtés, akinek nyugodt, negyvenéves évei halvány ősznek látszottak egy hideg nyár után, most egyszerre valami hervadt tavaszt élt át, teli rosszul kikelt, apró virágokkal, elvetélt rügyekkel - valami különös kivirágzását a kislányos szerelemnek, egy kései lángoló és naiv szerelemnek, amely váratlan nekilendülésekből, tizenhat esztendős sikongatásokból, zavarba hozó hízelgésekből és fiatalság nélkül megöregedett bájból volt összerakva. Tíz levelet is írt egy nap, együgyűen bolondos, bizarr, költői és nevetséges leveleket; a stílusa olyan ékes volt, akár az indiánoké, teli mindenféle állat és madár nevével.
Mihelyt egyedül voltak, egy kövér kislány nehézkes kedveskedésével ölelte át, kissé groteszk módon fintorgatta az arcát, és úgy ugrándozott, hogy ruhadereka alatt megérzett túlságosan erős keblének mozgása. Du Royra különösen az hatott émelyítően, amikor "kis patkányom", "kutyuskám", "cicám", "gyémántom", "kék madaram", "kincsem" és hasonló címeken szólítgatta, és minden egyes alkalommal a gyermeki szemérem apró komédiái közben engedte át magát neki -kis félős mozdulatokkal, amelyeket az asszony kedvesnek talált, s a romlott intézeti növendéklány pajkosságával. Meg szokta kérdezni:
- Kié ez a száj?
És ha nem felelt rá tüstént: - Az enyém -, addig ismételte, hogy Georges végre már belesápadt az idegességbe.
Georges vélekedése szerint megérezhette volna, hogy a szerelemben végtelen tapintatra, ügyességre, óvatosságra és helyesen eltalált hangra van szükség; hogy ha már ez az érett asszony, ez a családanya, ez a társaságbeli hölgy odaadta magát neki, komolyan, valami visszafojtott, szigorú hevességgel kellene odaadnia magát, talán könnyekkel is, de mindenesetre Dido és már nem Júlia könnyeivel.
Az asszony szüntelenül ismételgette neki:
- Ó, hogy szeretlek, kicsikém! Te is olyan nagyon szeretsz, mondd, babuskám?
Georges már, valahányszor az asszony "kicsikémnek" vagy "babuskámnak" szólította, viszonzásul mindig szerette volna "öreganyámnak" szólítani.
Azt is mondogatta:
- Milyen őrültséget követtem el, hogy engedtem neked. De nem bánom. Olyan jó szeretni!
Mindez bosszantotta Georges-ot, ha ebből a szájból hallotta. Az asszony úgy mondta azt, hogy "olyan jó szeretni", mint valami színházi naiva.
Aztán dühbe hozta dédelgetéseinek ügyetlenségével is. Hirtelen érzékivé változott a szép fiú csókjai hatására, aki oly erősen felgyújtotta a vérét, s most valami ügyetlen lángolást és komoly igyekezetet vitt bele az öleléseibe, ami megnevettette Du Royt, s azokat az öregembereket juttatta eszébe, akik vénségükre kezdik megtanulni az olvasást.
S amikor agyon kellett volna szorítania karja közt, lángoló tekintetet vetve rá, azzal a mélységes és rettentő szemmel, amely olyan fenségessé teszi némely hervadó asszony utolsó szerelmét - amikor harapnia kellett volna, néma és reszkető szájával odaszorítva őt kövér és meleg, fáradt, de kielégíthetetlen testéhez: akkor ficánkolt, mint egy kislány, és bájoskodva gügyögte:
- Úgy szeretlek, kicsikém. Úgy szeretlek. Szeresd szépen a te kis asszonykádat!
Du Roynak ilyenkor veszett kedve lett volna, hogy elkáromkodja magát, vegye a kalapját, elrohanjon, és becsapja maga után az ajtót.
Eleinte gyakran találkoztak a Constantinople utcában, de Du Roy, attól félvén, hogy a véletlen összehozza őket Marelle-néval, most már ezer ürügyet talált, hogy elmaradhasson a találkákról.
Akkor aztán majdnem mindennap el kellett mennie az asszonyhoz, hol ebédre, hol vacsorára. Az szorongatta a kezét az asztal alatt, és ajkát nyújtotta neki az ajtók mögött. De Georges-ot főképpen az szórakoztatta, ha Suzanne-nal játszhatott, aki felvidította furcsa ötleteivel. Ebben a babatestben könnyed és kacér, meglepő és alattomos szellem mozgolódott, folyvást mutogatta magát, mint egy vásári marionett. Harapósan és találón gúnyolódott mindennel és mindenkivel. Georges még tüzelte, beleugratta az iróniába, és nagyszerűen megértették egymást.
A leány minduntalan így szólította meg:
- Hallgasson csak ide, Szépfiú. Jöjjön, Szépfiú.
Georges ilyenkor tüstént otthagyta a mamát, hogy a leánykához fusson, s az a fülébe súgott valami rosszmájú megjegyzést, amin mind a ketten jóízűt nevettek.
Eközben annyira megutálta az anya szerelmét, hogy nem tudta már irtózását leküzdeni; elfogta a düh, ha látta, hallotta vagy gondolt reá. Most már a házához sem járt többet, nem felelt a leveleire, nem engedett a hívásának.
Az asszony megértette végre, hogy Georges nem szereti már, és rettentően szenvedett. De csökönyös volt, megleste, utánament, megvárta lefüggönyözött bérkocsiban a szerkesztőség vagy a háza kapuja előtt és azokban az utcákban, ahol remélte, hogy elfoghatja.
Du Roy szerette volna bántalmazni, sértegetni, verni, nyíltan megmondani neki: "Most aztán elég volt, meguntalak." De még mindig kímélte kissé a Francia Életmiatt; és iparkodott hidegséggel, tapintatosan burkolt kegyetlenséggel, sőt néha nyers szavakkal is megértetni vele, hogy egyszer már véget kell vetni ennek a szerelemnek.
Az asszony különös makacssággal eszelt ki mindenféle cselfogást, hogy a Constantinople utcába csalja, és Georges folyvást reszketett, hogy a két asszony egyszer szembetalálkozik a kapuban.
Marelle-nét, éppen ellenkezőleg, még jobban megszerette a nyáron. "Kis betyárnak" nevezte, és határozottan tetszett neki. Természetüknek hasonló szeszélyei voltak; mind a kettő az élet csavargóinak kalandos fajtájából származott, a társaságbeli csavargók fajtájából, akik maguk sem sejtik, mennyire hasonlítanak az országutak vándorcigányaihoz.
Bájos, szerelmes nyarat töltöttek el, mulatós diákok módjára kiszöktek ebédre vagy vacsorára Argenteuilbe, Bougivalba, Maisons-ba, Poissyba, órákat töltöttek csónakon, virágot szedtek a víz meredek partján. Az asszony imádta a szajnai sült halat, a tengerinyulat, a matrózlevest, a kiskocsmák lugasait, s a csónakosok kiáltozását. Georges szeretett elmenni vele, szép napsütésben, és egy helyiérdekű vonat emeletén vidáman butáskodva végigdöcögni Párizs rút környékén, ahol nyüzsögnek a kispolgárok rettentő nyári viskói.
Amikor aztán vissza kellett térnie, hogy Walternénál vacsorázzék, gyűlölte a belekapaszkodó öreg szeretőt, visszaemlékezvén a fiatalra, akitől csak az imént vált meg, s aki defloreálta vágyait, és letarolta egész szerelmi hevét a Szajna-part füvén.
Végre azt hitte már, hogy körülbelül megszabadult a gazdája feleségétől, akinek világosan, majdnem brutálisan megmondta, hogy szakítani akar vele - s ekkor megkapta a szerkesztőségben azt a sürgönyt, amely két órára a Constantinople utcába hívta.
Útközben újra olvasta:
Ma föltétlenül beszélnem kell veled. Nagyon-nagyon fontos ügy. Várj rám két órakor a Constantinople utcában. Nagy szolgálatot tehetek neked. Halálig hű barátnőd, Virginie
Gondolkozott: "Mit akar már megint ez a vén bagoly? Fogadok, hogy semmi mondanivalója nincs. El akarja ismételni, hogy imád. De mégis meg kell látni, mi az. Valami nagyon komoly dologról és nagy szolgálatról beszél, ez talán igaz. Clotilde pedig ott lesz négy órakor! Meg kell szabadulnom az elsőtől legkésőbb három órára. Az áldóját, csak össze ne találkozzanak! Rettenetesek ezek az asszonyok!"
És elgondolta, hogy valóban a felesége az egyetlen, aki nem gyötri meg soha. Ott él mellette, és úgy tesz, mintha nagyon szeretné - a szerelemre szánt órákban, mert azt semmi áron meg nem engedi, hogy az élet megszokott foglalkozásainak változhatatlan rendjét megzavarja valaki.
Lassú lépésekkel haladt szerelmi otthona felé, és gondolatban feltüzelte magát gazdája felesége ellen:
"No, szép fogadtatást rendezek neki, ha nincs semmi mondanivalója. Cambronne tábornok híres szava akadémikus kifejezés lesz az enyémhez képest. Mindenekelőtt kijelentem neki, hogy soha többet be nem teszem hozzá a lábamat."
És bement, hogy megvárja Walternét.
Az asszony majdnem nyomban megérkezett, s mihelyt meglátta, így kiáltott fel:
- Ó, hát megkaptad a táviratomat! Micsoda szerencse!
Du Roy gonosz arcot öltött:
- Hát persze, ott találtam a szerkesztőségben, éppen amikor a képviselőházba készültem. Mit akarsz tőlem már megint?
Az asszony fölemelte a fátyolát, hogy megcsókolja, s a gyakori veréshez szokott kutya félénk, alázatos kifejezésével közeledett hozzá.
- Milyen kegyetlen vagy hozzám... milyen durván beszélsz velem... mit vétettem ellened? El sem képzeled, mennyit szenvedek miattad.
- Csak nem kezded elölről! - dörmögte Du Roy.
Az asszony ott állt mellette, egy mosolyra, egy mozdulatra várva, hogy karjaiba vesse magát. Azt suttogta:
- Nem kellett volna elcsábítanod engem, ha így akartál bánni velem, hagytál volna meg tisztességesnek, boldognak, amilyen voltam. Emlékszel, mit mondtál a templomban, hogy hoztál be erőszakkal ebbe a házba? És látod, hogy beszélsz most velem! Hogyan fogadsz! Istenem, istenem, milyen fájdalmat okozol nekem!
Du Roy toppantott, és hevesen kiáltotta:
- No de most már elég! Ha egy pillanatra találkozunk, mindjárt ezt a nótát fújod. Igazán azt hihetné az ember, hogy tizenkét esztendős korodban csábítottalak el, és olyan tudatlan voltál, mint egy angyal. Nem, drágám, állapítsuk meg a tényeket: itt nem volt szó liliomtiprásról. Érett korban adtad nekem magadat. Nagyon köszönöm, igen hálás vagyok, de nem vagyok köteles halálod napjáig a szoknyádon ülni. Neked férjed van, nekem feleségem. Egyikünk sem szabad. Megengedtünk magunknak egy szeszélyt, most aztán vége, nem történt semmi.
Az asszony azt mondta:
- Ó, milyen brutális vagy! Milyen durva vagy, milyen aljas! Nem, nem voltam fiatal leány, de addig nem szerettem, nem tántorodtam meg soha...
A férfi a szavába vágott:
- Ezt már hússzor is elmondtad, tudom. De két gyermeked volt... hát az ártatlanságodtól nem fosztottalak meg...
Az asszony hátratántorodott:
- Ó, Georges, ezt már mégsem lenne szabad...
Két kezét mellére szorította, és fuldokolni kezdett a torkában feltörő zokogástól.
Amikor Georges látta, hogy most már a könnyek következnek, elvette kalapját a kandalló sarkáról:
- Ó, sírni kezdesz? Hát akkor isten veled. Ennek a színielőadásnak a kedvéért hívtál ide?
Az asszony egy lépést tett előre, hogy elállja az útját, hirtelen zsebkendőt húzott elő, és gyors mozdulattal megtörölte a szemét. Akaraterejének teljes megfeszítésével megszilárdította a hangját, és fájdalmas nyögésektől meg-megszaggatottan, így szólt:
- Nem... azért jöttem, hogy... hírt hozzak neked... politikai hírt... amivel ötvenezer frankot kereshetsz... vagy még többet is... ha akarsz.
Georges egyszerre megszelídülve kérdezte:
- Hogyan? Mit akarsz mondani?
- Tegnap este véletlenül ellestem néhány szót a férjem és Laroche beszélgetéséből. Különben nem is igen titkolóztak előttem. De Walter azt tanácsolta a miniszternek, hogy téged ne avasson be a titokba, mert napvilágra hoznál mindent.
Du Roy letette kalapját a székre. Erősen figyelve várakozott.
- Hát miről van szó?
- Elfoglalják Marokkót!
- Ugyan eredj! Laroche-sal ebédeltem, és jóformán lediktálta nekem a kormány szándékait.
- Nem, drágám, kijátszottak téged, mert félnek, hogy a világ megismeri a terveiket.
- Ülj le - mondta Georges.
Maga is leült egy karosszékbe. Az asszony ekkor odahúzott egy kis zsámolyt, és lekuporodott rá a fiatalember lábához. Hízelgő hangon kezdett beszélni:
- Mert mindig rád gondolok, hát most figyelek mindenre, amit körülöttem suttognak.
És halkan magyarázni kezdte neki, hogyan sejtette meg egy idő óta, hogy Georges tudta nélkül készülnek valamire: felhasználják, de félnek attól, hogy részt talál venni a dologban.
Azt mondta:
- Tudod, aki szeret, az furfangossá válik.
Végre előző este megértett mindent. Nagy, óriási üzletet készítettek elő titokban. Most elmosolyodott, mert boldoggá tette az ügyessége; nekilelkesedett, igazi bankámé módjára beszélt, aki látni szokta, hogyan készítik elő a tőzsdei meglepetéseket, az értékek emelkedését, a hossz és bessz rohamait, kétórai spekulációval tönkrejuttatva ezernyi kispolgárt, kistőkést, akik köztiszteletben álló politikusok vagy bankárok nevével fedezett papírokba helyezték megtakarított pénzüket.
Az asszony ismételgette:
- Ó, bámulatos, amit csináltak. Bámulatos. Egyébiránt Walter intézte az egészet, és ő érti a dolgát. Igazán elsőrangú dolog volt.
Georges-ot türelmetlenné tette ez a bevezetés.
- Ugyan mondd el már, gyorsan!
- Nos hát, hallgass ide. A tengeri expedíció már aznap el volt határozva köztük, amikor Laroche átvette a külügyi tárcát; lassanként összevásárolták az egész marokkói kölcsönt, amely már hatvannégy vagy hatvanöt frankra esett le. Igen ügyesen vásárolták össze, rossz hírű, piszkos ügynökök útján, akik semmi gyanút nem ébresztettek. Becsapták még a Rothschildokat is, akik csodálkoztak, hogy az emberek folyvást marokkói papírokat vesznek. Azzal feleltek meg nekik, hogy megnevezték a közvetítőket, csupa szennyes múltú zugügynököt. Ez megnyugtatta a nagy bankokat. Most aztán meglesz az expedíció, és mihelyt ott vagyunk Marokkóban, a francia állam kezeskedik a kölcsönért. Érted az ügyet? Akkor megértheted azt is, hogy mennyire félnek mindenkitől, a legkisebb indiszkréciótól is.
Rátámasztotta fejét a fiatalember mellényére, karját a combjain nyugtatta, és szorosan odatapadt hozzá, érezvén, hogy az most érdeklődik iránta - és kész volt megtenni, elkövetni mindent egy cirógatásért, egy mosolyért.
- Bizonyos vagy ebben? - kérdezte Georges.
Az asszony meggyőződéssel felelte:
- Ó, meghiszem azt.
A fiatalember kijelentette:
- Csakugyan bámulatos dolog. Ami azt a hitvány Laroche-t illeti, az majd a kezembe kerül még. Vigyázzon magára az a nyomorult... vigyázzon magára... kirázom abból a miniszteri bőréből!
Aztán újra gondolkozni kezdett, és azt mormogta:
- Mégiscsak kellene valami hasznot húzni ebből.
- Vásárolhatsz még marokkói kölcsönt - mondotta az asszony. - Csak hetvenkettőn áll.
- Igen ám - szólt Du Roy -, csakhogy nincs arra való pénzem.
Az asszony könyörgő tekintettel emelte rá a szemét.
- Gondoltam erre, cicuskám, és ha nagyon, nagyon kedves lennél, ha szeretnél engem egy kicsikét, megengednéd, hogy kölcsönadjak neked...
Du Roy hirtelen, szinte durván felelte:
- Nem, azt már nem!
Az asszony könyörgő hangon suttogta:
- Hallgass ide, van módja annak is, hogy ne végy pénzt kölcsön. Én tízezer frankért akartam ebből a papírból vásárolni, hogy egy kis külön kasszát csináljak magamnak. Nos hát, veszek majd húszezerért. Te mutyizol velem. Képzelheted, hogy ezt nem adom vissza Walternak. Egyelőre hát nem kell semmit fizetni. Ha sikerül a dolog, nyersz hetvenezer frankot. Ha nem sikerül, tartozol nekem tízezerrel, és megfizeted, amikor akarod.
Du Roy erre is azt mondta:
- Nem, nemigen szeretem az ilyen kombinációkat.
Az asszony ekkor érvekkel próbálta meggyőzni, bebizonyítani neki, hogy valóban leköt becsületszóra tízezer frankot, ennélfogva kockáztatja a pénzét, s ő nem előlegez neki semmit, hiszen a fizetéseket Walter bankja teljesíti.
Elmagyarázta még azt is, hogy a Francia Élet-ben Georges intézte azt az egész politikai hadjáratot, amely ezt az üzletet lehetővé tette; nagy naivság lenne, ha nem húzna hasznot belőle.
Még mindig habozott. Az asszony hozzátette:
- Gondold meg, hogy voltaképpen Walter előlegezi neked ezt a tízezer frankot, és te ennél többet érő szolgálatokat tettél neki.
- Jó, hát nem bánom - mondta -, mutyizom veled. Ha vesztünk, visszafizetem a tízezer frankot.
Az asszony olyan boldog volt, hogy fölállt, két kezébe kapta Georges fejét, és mohón kezdte csókolgatni.
A fiatalember eleinte nem védekezett, de amint Walterné nekibátorodott, szorosan átölelte, és majd felfalta csókjaival: meggondolta, hogy a másik asszony mindjárt itt lehet, s ha gyönge lesz és enged neki, nemcsak időt veszít, hanem az öregasszony karjai között elvesztegeti azt a szerelmi lángolást is, amelyet okosabb lenne a fiatal számára tartogatni.
Szelíden eltolta hát magától:
- Ugyan, no, legyen eszed.
Az asszony erre engedelmesen visszaült a lábához. Megkérdezte:
- Eljössz hozzánk holnap vacsorára? Úgy örülnék!
Georges habozott, de aztán nem merte visszautasítani.
- Hogyne, mindenesetre.
- Köszönöm, drágám.
Lassan odadörzsölgette arcát a fiatalember melléhez, simogató, szabályos mozdulattal, és egy hosszú, fekete hajszála beleakadt a mellényébe. Észrevette, egy őrült gondolat cikázott át az agyán, afféle babonás gondolat, aminő gyakran egész eszét alkotja az asszonyoknak. Szép lassan egy gomb köré csavargatta ezt a hajszálat. Aztán egy másikat kötözött a következő gombhoz, egyet a fölötte levőhöz... Mindegyik gombhoz odakötött egyet.
Georges mindjárt fölkel, és kitépi ezeket a hajszálakat! Fájdalmat fog okozni neki - micsoda boldogság! És elvisz valamit belőle, tudtán kívül, elvisz egy kis fürtöt a hajából, amit soha nem kért tőle. Láthatatlan, titkos kötelék lesz ez, amellyel magához fűzi - talizmán, amit otthagy nála. Akaratlanul is rá fog gondolni, róla fog álmodni, s holnap majd jobban szereti egy kissé.
Georges egyszerre csak megszólalt:
- Kénytelen vagyok itt hagyni téged, mert várnak a képviselőházban az ülés végére. Ma nem maradhatok el.
Az asszony felsóhajtott:
- Ó, máris!
Aztán beletörődött, és hozzátette:
- Menj hát, drágám, de holnap eljössz vacsorára, ugye?
Azzal hirtelen eltávolodott mellőle. Fejében rövid, éles fájdalmat érzett, mintha tűkkel szúrták volna meg a bőrét. A szíve dobogott; boldog volt, hogy szenvedhetett egy kicsit Georges miatt.
- Isten veled - mondotta.
A fiatalember részvevő mosollyal karolta át, és hidegen csókolta meg a szemét.
Az asszonyt megőrjítette ez az érintés, még egyszer azt suttogta:
- Máris! - és könyörgő pillantása rámutatott a hálószoba nyitott ajtajára.
Georges eltávozott mellőle, és sietős hangon mondta:
- Futnom kell, így is elkésem.
Az asszony erre odanyújtotta neki az ajkát; Georges éppen csak megérintette, aztán kezébe nyomta ottfelejtett napernyőjét, és így folytatta:
- Siessünk, siessünk, három óra elmúlt.
Walterné előtte lépett ki a házból, és megismételte:
- Holnap hét órakor.
- Holnap hétkor - felelte Georges.
Elváltak. Az asszony jobbra fordult, ő balra.
Du Roy fölment a külső bulvárig. Aztán lejött a Malesherbes bulváron, és lassú lépésekkel haladt végig rajta. Egy cukrászda kirakatában kristályserlegbe rakott cukrozott gesztenyét pillantott meg, s azt gondolta: "Viszek egy fél kilót Clotilde-nak."
Vett egy zacskóval a cukrozott gyümölcsből, amelyet az asszony bolondulásig szeretett. Négy órára ismét a Constantinople utcában volt, hogy megvárja ifjú kedvesét.
Az elkésett egy kicsit, mert a férje megérkezett egy hétre. Megkérdezte:
- Eljöhetsz holnap vacsorára? Boldog lenne, ha láthatna.
- Nem, a főszerkesztőmnél vacsorázom. El vagyunk foglalva egy sereg politikai és pénzügyi kombinációval.
Clotilde már előbb letette a kalapját, most a ruhaderekát vetette le, mert szorította.
Georges rámutatott a kandallón álló zacskóra:
- Hoztam neked cukrozott gesztenyét.
Az asszony tapsolni kezdett:
- Jaj de jó, jaj de jó! Milyen kedves vagy!
Elvette a gesztenyét, megkóstolt egyet, és kijelentette:
- Nagyszerű! Érzem, hogy egy szemet sem hagyok belőle.
Aztán hozzátette, érzéki vidámsággal pillantva Georges-ra.
- Te minden bűnös hajlamomat legyezgeted.
Lassan eddegélte a gesztenyét, és minduntalan belepillantott a zacskóba, hogy lássa, van-e még benne.
Azt mondta:
- Ülj le szépen ebbe a karosszékbe, én majd a lábadhoz kuksolok, amíg ezt a sok gesztenyét megropogtatom. Nagyon jó hely lesz ez nekem.
Georges mosolyogva leült, és széttárt lábszárai közé fogta az asszonyt, úgy, ahogy az imént Walternét tartotta.
Clotilde fölemelte a fejét, amikor beszélt hozzá, és teli szájjal így szólt:
- Tudod-e, drágám, hogy rólad álmodtam? Álmomban nagy utazást tettünk mi ketten, mégpedig teveháton. A tevének két púpja volt, te ültél az egyiken, én a másikon, és úgy mentünk át a sivatagon. Papírba csomagolt szendvicseket meg egy üveg bort vittünk magunkkal, és úgy ebédeltünk, ki-ki a maga púpján. Hanem én unatkoztam, mert egyebet nem tehettünk, túlságosan messze voltunk egymástól - és én le akartam szállni.
- Én is le akarok szállni - felelte Georges.
Nevetett, mulattatta ez a história, ugratta az asszonyt, hogy mondjon ostobaságot, fecsegjen, hordja össze azt a sok gyerekességet és kedves együgyűséget, amit szerelmesek szoktak beszélni. Ezeket a kislányos butaságokat nagyon élvezte Marelle-né ajkán, de dühbe hozták volna, ha Walternétól hallja.
Clotilde is így szólította: "Drágám, kicsikém, cicuskám." Ezek a szavak édesen simogatták a fülét. Amikor a másik mondta az imént, ingerelték és émelyítették. Mert a szerelem szavai mindig egyformák, csak az adja meg az ízüket, hogy milyen ajakról hangzanak el.
Hanem Georges, miközben ezeken a bolondságokon mulatott, arra a hetvenezer frankra gondolt, amit nemsokára megnyer, s hirtelen kettőt koppantott ujjával barátnője fejére, hogy elállítsa a szavát:
- Hallgass ide, cicuskám. Üzenek veled valamit az uradnak. Mondd meg neki a nevemben, hogy vásároljon holnap tízezer frankért marokkói kölcsönt, ami hetvenkettőn áll; ígérem neki, hogy három hónapon belül hatvan-nyolcvanezer frankot nyer. Figyelmeztesd, hogy ne szóljon senkinek. Azt is üzenem, hogy a tangeri expedíciót elhatározták, s a francia kormány kezességet fog vállalni a marokkói államadósságért. De nehogy összeállj másokkal. Államtitok, amit rád bízok.
Az asszony komolyan hallgatta, s aztán ezt suttogta:
- Köszönöm. Még ma este szólok az uramnak. Számíthatsz rá, nem fog beszélni. Megbízható ember. Nincs semmi veszedelem.
Eközben megette mind a gesztenyét. Összegyűrte kezében a zacskót, és beledobta a kandallóba. Aztán így szólt:
- Feküdjünk le.
Fel sem állt helyéből, úgy kezdte kigombolni Georges mellényét. Egyszerre csak abbahagyta, az egyik gomblyukból két ujjával kihúzott egy hosszú hajszálat, és elnevette magát:
- Nini, magaddal hoztad Madeleine-nek egy hajszálát. Ez aztán a hű férj!
Aztán újra elkomolyodott, hosszan nézte tenyerén az alig látható hajszálat, és halkan mondta:
- Ez nem Madeleine haja, mert barna.
- Bizonyosan a szobalányé - mosolygott Georges.
Hanem Clotilde rendőrhöz méltó figyelemmel vizsgálta meg a mellényt, és leszedett egy második hajszálat is, amely egy gomb köré volt csavarva; aztán észrevett egy harmadikat; elsápadt, reszketett kissé, és felkiáltott:
- Ó, együtt háltál egy asszonnyal, és az hajszálat csavart minden gombodra!
Georges elképedve dadogta:
- Dehogy. Őrült vagy...
Hirtelen visszaemlékezett, megértett mindent - eleinte zavarba jött, aztán kacagva kezdett tagadni, s voltaképpen nem is bánta, ha Clotilde azzal gyanúsítja, hogy újabb sikere akadt.
Az asszony még mindig keresett, és egyre újabb hajszálakat talált, amiket gyors mozdulattal csavart le, s aztán a szőnyegre dobott.
Ravasz asszonyi ösztönével megsejtette, miről van szó, és dühöngve, majdnem sírva dadogta:
- Ez szeret téged... azt akarta, hogy vigyél magaddal valamit belőle... Ó, milyen hűtlen vagy...
Hanem egyszerre csak felkiáltott, az ideges öröm metsző kiáltásával:
- Ó!.. Ó!... Hisz ez öregasszony... Nézd, itt egy fehér hajszál... Ó, most már öregasszonyokkal kezdesz ki... Megfizetnek... mondd... megfizetnek?... Ó, már az öregasszonyokig jutottál... hát akkor nincs többé szükséged rám... tartsd meg a másikat...
Felugrott, odaszaladt a székekre dobott ruhaderekához, és gyorsan fölvette.
A férfi szégyenkezve, hebegve próbálta visszatartani:
- De nem... Clo... ostoba vagy... nem tudom, mi ez... hallgass ide... maradj... no, ugyan maradj...
Az asszony megismételte:
- Tartsd meg a vénasszonyodat... tartsd meg... csináltass gyűrűt a hajából... a fehér hajszálaiból... eleget hagyott nálad, kitelik belőle...
Hirtelen gyors mozdulatokkal felöltözött, megfésülködött, fölvette fátyolát, s amikor a férfi meg akarta ragadni, teljes erejéből arcul ütötte. Mialatt Georges kábultan állt, kinyitotta az ajtót, és elfutott.
Du Royt, amint egyedül maradt, őrjöngő düh fogta el a vén Walter mama ellen. No, ennek alaposan megmondja a magáét.
Vízbe áztatta vörös arcát. Aztán ő is távozott, bosszúterveket szövögetve. Most az egyszer nem fog megbocsátani. De nem ám!
Lement egészen a bulvárig, s megállt egy ékszeresbolt előtt, megnézett egy finom órát, amelyre már régen fájt a foga; ezernyolcszáz frankba került.
Egyszerre csak megdobbant a szíve örömében, mert arra gondolt: "Ha megnyerem a hetvenezer frankot, megvehetem magamnak."
És elkezdett álmodozni, hogy mi mindent csinál majd ezzel a hetvenezer frankkal.
Először is megválasztatja magát képviselőnek. Aztán megvásárolja a finom órát, aztán játszik a tőzsdén, aztán... aztán...
Nem akart bemenni a szerkesztőségbe, mert szeretett volna Madeleine-nel beszélni, mielőtt Walterral találkozik, és megírja cikkét; útnak indult hazafelé.
Már a Drouot utcáig ért, amikor egyszerre csak megállt; elfelejtett érdeklődni Vaudrec gróf hogyléte iránt, aki a Chaussée d'Antinen lakott. Visszafordult hát, még mindig kényelmesen ácsorogva. Boldog álmodozásában ezernyi kedves, kellemes dologra gondolt - a közeli gazdagságra és mellesleg arra a gaz Laroche-ra s arra a vén kullancs Walternéra is. Clotilde haragja miatt egyébiránt nem nyugtalankodott, mert jól tudta, hogy gyorsan meg szokott bocsátani.
Megkérdezte Vaudrec gróf házmesterétől:
- Hogy van a gróf úr? Azt hallottam, hogy az utóbbi napokban betegeskedett.
A házmester azt felelte:
- A gróf úr nagyon rosszul van. Azt mondják, hogy nem éri meg a reggelt, szívére ment a köszvény.
Du Roy annyira elképedt, hogy azt sem tudta, mitévő legyen. Vaudrec haldoklik! Sok zavaros és zavaró gondolat futott végig az agyán, amit magának sem mert bevallani.
Azt hebegte:
- Köszönöm... majd eljövök újra... - de maga sem értette, mit mond.
Azzal kocsiba ugrott, és hazahajtatott.
A felesége otthon volt. Izgatottan sietett a szobájába, és tüstént bejelentette neki:
- Hallottad? Vaudrec haldoklik!
Az asszony ült, és levelet olvasott. Ráemelte a szemét, és háromszor elismételte egymás után:
- Mi az? Mit mondasz?... Mit mondasz?... Mit mondasz?
- Azt mondom, hogy Vaudrec haldoklik, a köszvényes roham a szívére ment. - Aztán hozzátette: - Mit szándékozol tenni?
Az asszony halálsápadtan állt fel, arcát ideges reszketés rázta, aztán irtózatos sírásra fakadt, kezébe temetve az arcát. Állva maradt, rázta a zokogás, marcangolta a fájdalom.
De hirtelen erőt vett fájdalmán, és megtörölte a szemét.
- Elmegyek... oda... ne törődj velem... nem tudom, mikor jövök vissza... ne várj rám...
- Helyes. Csak menj - felelte Du Roy.
Kezet szorítottak, s az asszony olyan sietve távozott, hogy kesztyűt húzni is elfelejtett.
Georges magában vacsorázott, aztán nekiült a cikkírásnak. Pontosan a miniszter intenciói szerint csinálta a dolgát, értésére adván az olvasóknak, hogy a marokkói expedíció nem lesz meg. Aztán bevitte a szerkesztőségbe, beszélgetett néhány pillanatig a gazdával, és szivarozva távozott - a szíve könnyű volt, bár maga sem tudta, miért.
A felesége még nem volt otthon. Lefeküdt és elaludt.
Madeleine éjféltájban tért haza. Georges hirtelen fölébredt, és felült az ágyban.
Megkérdezte:
- No, mi újság?
Sohasem látta az asszonyt ilyen sápadtnak, ilyen megindultnak. Azt suttogta:
- Meghalt.
- Ó! És... nem mondott neked semmit?
- Semmit. Mire odaértem, már elvesztette az eszméletét.
Georges gondolkodott. Kérdések tolultak az ajkára, de nem merte kimondani.
- Feküdj le - mondotta.
Az asszony gyorsan levetkőzött, és odasiklott mellé.
- Voltak rokonok a halálos ágya mellett? - folytatta Georges.
- Csak egy unokaöccse.
- Úgy... Gyakran szokott találkozni ezzel az unokaöccsével?
- Soha. Tíz esztendeje nem találkoztak.
- Voltak más rokonai?
- Nem... nem hiszem.
- Hát akkor... ez az unokaöcs lesz az örökös?
- Nem tudom.
- Nagyon gazdag volt Vaudrec?
- Igen, nagyon gazdag.
- Tudod, mennyije volt körülbelül?
- Nem, pontosan nem tudom. Egy vagy két milliója lehetett.
Georges nem szólt többet. Az asszony elfújta a gyertyát. Ott hevertek egymás mellett a sötétben, hallgatagon, éberen, elgondolkozva.
Georges-nak nem volt már kedve aludni. Csekélységnek kezdte találni a Walterné ígérte hetvenezer frankot. Egyszerre mintha sírni hallotta volna Madeleine-t. Hogy megbizonyosodjék, megkérdezte:
- Alszol?
- Nem.
Könnyes, reszkető hangon felelte ezt. Georges újra megszólalt:
- Elfelejtettem megmondani neked, hogy a minisztered alaposan becsapott.
- Hogyan?
Erre elejétől végig részletesen elmondta azt a kombinációt, amelyet Laroche és Walter együtt készítettek elő. Mikor befejezte, megkérdezte az asszony:
- Hogy tudtad meg ezt?
Így felelt:
- Engedd meg, hogy ezt ne áruljam el. Neked is vannak olyan értesüléseid, amelyekről én nem tudom, hogyan szerezted. Nekem is megvannak a magam titkos útjai. Mindenesetre kezeskedem, hogy az értesüléseim pontosak.
Az asszony halkan mondta:
- Igen, meglehet... sejtettem, hogy forralnak valamit nélkülünk.
Hanem Georges, aki sehogy sem tudott elaludni, most közelebb húzódott a feleségéhez, és szelíden megcsókolta a fülét. Az asszony hevesen ellökte magától:
- Kérlek, hagyj békén! Nincs kedvem bolondozni.
Rezignáltan fordult a falnak, behunyta szemét, és végre is elaludt.
