5. fejezet
Két hónap telt el, közeledett a szeptember, s Duroy úgy látta, hogy az a gyors szerencse, amelyben reménykedett, igen lassan közeledik. Főképpen helyzetének erkölcsi alantassága nyugtalanította, és nem látta, milyen úton kapaszkodhatnék fel azokra a magaslatokra, ahol becsülést, hatalmat és pénzt szerezhet.
Úgy érezte, hogy be van zárva ebbe az alantas riporteri mesterségbe - úgy befalazták, hogy ki sem szabadulhat belőle. Értékelik, de csak rangja szerint becsülik. Maga Forestier, akinek ezer szolgálatot tett, nem hívja többé vacsorára, minden tekintetben úgy bánik vele, mint alárendeltjével, bár a baráti tegezést nem szüntette meg.
Igaz, hogy Duroy időről időre elhelyezett egy nyúlfarknyi cikket, és hírecskéivel szert tett valami tollforgató-ügyességre és tapintatra, ami hiányzott még belőle, amikor második cikkét írta Algírról; nem forgott többé abban a veszélyben, hogy visszautasítják. De ez még oly messzire volt attól, hogy kénye-kedve szerint írhasson cikket, vagy bírói pózban ítélkezhessék politikai kérdésekről, mint amilyen messze van a Bois fasorában a bérkocsis a saját lovait hajtó úrtól. Főképpen az alázta meg, hogy a társaság kapui zárva vannak előtte, nincsenek ismerősei, akik mint egyívásúval állnak szóba vele, nem juthat az asszonyok intim közelségébe, ámbár néhány ismert színésznő néha, nem minden érdek nélkül, elég bizalmasan fogadta.
Egyébiránt tapasztalásból tudta, hogy az asszonyok - társaságbeliek és komédiások egyaránt - mind valami különös vonzódást, hirtelen született rokonszenvet éreznek iránta, és fájt neki, hogy nem ismeri azokat, akiktől a jövője függhet. Olyan türelmetlen volt emiatt, mint a megbéklyózott paripa.
Gyakran gondolt arra, hogy meglátogatja Forestier-nét; de utolsó találkozásuk emléke útjába állt, megalázta - és különben is arra várt, hogy a férj hívja meg. Ekkor eszébe jutott Marelle-né, aki felszólította, hogy látogassa meg, jelentkezett hát nála egy délután, amikor semmi dolga nem volt.
- Három óráig mindig otthon vagyok - mondta annak idején az asszony.
Fél háromkor becsöngetett nála.
A Verneuil utcában lakott, a negyedik emeleten.
A csengettyű szavára cseléd jött ajtót nyitni, egy kis kócos szolgáló, aki fejkendője szalagját bogozva felelte,:
- Igen, itthon van a nagysága, de nem tudom, felkelt-e.
Azzal betaszította a szalon nyitott ajtaját.
Duroy belépett. A szoba elég nagy volt, kevés bútor állt benne, s a külseje elhanyagoltnak látszott. A kopott, öreg karosszékek a falak mentén sorakoztak, úgy, ahogy a cseléd sorba rakta őket, mert semmin meg nem érzett az otthonát szerető asszony finom gondossága. A négy fal közepén négy nyomorúságos kép lógott, egyenetlen zsinórokon, mind a négy ferdén: egyik egy folyón úszó bárkát, a másik tengeri hajót, a harmadik síkságon emelkedő malmot, a negyedik erdőben dolgozó favágót ábrázolt. Meg lehetett sejteni, hogy már régóta lógnak így, ferdén, egy közömbös asszony hanyag szeme előtt.
Duroy leült és várt. Sokáig várt. Aztán kinyílt egy ajtó, és Marelle-né lépett be, rózsaszín selyem japán pongyolában, amelyre arany tájképek, kék virágok és fehér madarak voltak hímezve; felkiáltott:
- Képzelje, ágyban voltam még. Milyen kedves, hogy meglátogatott! Már szentül hittem, hogy elfelejtett.
Elragadtatott mozdulattal nyújtotta felé két kezét, és Duroy, aki nyugodtan kezdte érezni magát a szegényes lakás láttára, kezet csókolt neki, mint ahogy Norbert de Varenne-től látta.
Az asszony leültette, aztán végignézte tetőtől talpig.
- Hogy megváltozott! Tekintélyesebb a külseje, Párizs jót tesz magának. No, mondjon valami újságot.
Azzal tüstént fecsegni kezdtek, régi ismerősök módján; érezték, hogy valami hirtelen bizalom születik meg közöttük, a meghittségnek, intimitásnak és szeretetnek az az árnyalata, mely öt perc alatt barátokat formál két azonos jellemű és fajtájú emberből.
A fiatalasszony egyszerre félbeszakította a fecsegést, és csodálkozva mondta:
- Furcsán vagyok én magával. Mintha már tíz esztendeje ismerném. Bizonyos, hogy jó barátok leszünk. Akarja?
- Hogyne akarnám - felelte Duroy, szavainál is többet jelentő mosollyal.
Fölötte csábítónak találta ragyogó és lágy pongyolájában; kevésbé volt finom, mint a másik, abban a fehér pongyolában, nem olyan macskaszerű, nem olyan kényes, de izgatóbb, borsosabb.
Amikor Forestier-nét érezte közelében, mozdulatlan és bájos mosolyával, amely vonzotta és megállította az embert egyszerre, s amely mintha azt is mondta volna: "tetszel nekem", de azt is, hogy "vigyázz", igazi értelmét pedig sohasem foghatta fel az ember, olyankor mindenekfelett azt a vágyat érezte, hogy lábai előtt heverhessen, vagy megcsókolja ruhaderekának finom csipkéjét, és lassan belehelje azt a meleg illatot, amely keblei közt elsurranva, onnan áramolhatott ki. Marelle-né közelében nyersebb, határozottabb vágyat érzett, olyan vágyat, amely ott reszketett a kezében, a könnyű selymen kirajzolódó körvonalak láttára.
Az asszony még egyre beszélt, minden mondatát teleszórta könnyed szellemességgel - úgy rászokott már erre, mint a munkás valami fogásra, amely egy nehéznek tartott s a többieket bámulatba ejtő munka végrehajtásához szükséges. Duroy hallgatta, és közben így gondolkozott: "Jó ezt mind fejben tartani. Bájos párizsi cikkek kerekednének ki abból, ha őt beszéltetné az ember a napi eseményekről."
De most halkan, igen halkan kopogtattak azon az ajtón, ahol az asszony belépett. Marelle-né felkiáltott:
- Bejöhetsz, picikém! - A kisleány megjelent, egyenesen odament Duroyhoz, és kezet nyújtott neki. Az anyja csodálkozva suttogta:
- Hát ez valóságos hódítás. Nem ismerek rá.
A fiatalember megcsókolta a gyereket, maga mellé ültette, és komoly arccal kérdezgette, hogy mit csinált, amióta nem látták egymást. A leányka a felnőttek komoly arckifejezésével felelgetett vékonyka hangján.
Az óra hármat ütött. Az újságíró felállt.
- Jöjjön el gyakran - kérte Marelle-né -, elbeszélgetünk, úgy, mint ma, mindig örömmel látom. De miért nem mutatkozik azóta Forestier-éknél?
- Ó, semmi különös okom nincs - felelte Duroy. - Sok a dolgom. Remélem, a napokban találkozunk ott.
Azzal távozott; szíve tele volt reménnyel, maga sem tudta, miért.
Forestier-nek nem beszélt erről a látogatásáról.
De emlékét megőrizte a következő napokban; sőt, nemcsak az emlékét, az asszony jelenlétét is mintha állandóan érezte volna. Úgy tetszett neki, hogy magával hozott valamit belőle, testének képe ott maradt a szemében, lényének zamata a szívében. Valósággal megszállotta ez a kép, megesik az néha, ha az ember bűbájos órákat töltött valaki mellett. Ilyenkor mintha valami különös, benső, zavaros megszállottság venne erőt rajta, amely éppen rejtelmes volta miatt izgató és gyönyörűséges.
Néhány nap múlva ismét elment.
A cseléd bevezette a szalonba, és Laurine tüstént megjelent. Most nem a kezét, hanem a homlokát nyújtotta feléje, és ezt mondta:
- Mama kéreti, hogy várjon. Eltart egy negyedóráig, míg felöltözik. Addig én leszek a társasága.
Duroy, akit mulattatott a kislány szertartásos modora, így felelt neki:
- Helyes, kisasszony, boldog leszek, ha magával tölthetek egy negyedórát; de figyelmeztetem, hogy én egyáltalán nem vagyok komoly ember, hanem egész nap játszani szoktam; hát kérem, legyen szíves fogócskát játszani velem.
A kislány egy pillanatra megdöbbent, aztán, akárcsak egy asszony, elmosolyodott erre a gondolatra, amely kissé sértette, és meg is lepte; halkan válaszolt:
- A lakás nem arra való, hogy játsszék az ember.
- Az nekem mindegy - folytatta Duroy -, játszom én mindenütt. No, rajta, fogjon meg. - Azzal keringeni kezdett az asztal körül, biztatva a kisleányt, hogy kergesse, az pedig utánament, folyvást valami udvarias leereszkedéssel mosolyogva, s kinyújtva néha a kezét, hogy megfogja, de sohasem feledkezett meg magáról annyira, hogy szaladjon.
Duroy megállt, lehajolt, s amikor a kisleány közeledett hozzá apró, habozó lépéseivel, felugrott a levegőbe, mint a bűvészdobozból kipattanó ördög, s egy ugrással a szalon másik végében termett. Ezt mulatságosnak találta a kisleány, végre is elnevette magát, nekitüzesedett, és futni kezdett utána, vidám és félénk kis kiáltásokkal, amikor azt hitte, hogy megfogja, Duroy félretolta a székeket, akadályokat csinált belőlük, kényszerítette a kisleányt, hogy egy pillanatig kerülgesse az egyiket, aztán elszaladt onnan, és egy másikat ragadott meg, Laurine most már szaladt, egészen átengedte magát az új játék gyönyörűségének, arca kipirult, s a boldog gyermek nagy lendületével vett részt játszótársának minden nekiszaladásában, cselfogásában, vargabetűjében.
Hirtelen, amikor éppen azt képzelte, hogy most megfogja, Duroy karjába kapta, a mennyezetig emelte, és felkiáltott:
- Hohó, megfogtalak!
A kisleány elragadtatva kapálózott a lábával, hogy kiszabaduljon, és egész lelkével nevetett.
Marelle-né belépett, és elképedve mondta:
- Ó, Laurine... Laurine játszik... Maga boszorkánymester, Duroy.
Az újságíró letette a földre a kislányt, megcsókolta az anya kezét, aztán leültek, maguk közt tartva a gyermeket. Beszélgetni szerettek volna, de Laurine, aki rendesen oly hallgatag volt, most megmámorosodott, és folyvást beszélt - vissza kellett küldeni a szobájába.
Szó nélkül engedelmeskedett, de könnyes volt a szeme.
Mihelyt magukra maradtak, Marelle-né halkabbra fogta a szót:
- Igaz, maga nem is tudja még: nagy tervem van, és magára gondoltam. Nézze: én minden héten Forestier-éknél vacsorázom, s ezt időnként egy vendéglőben viszonzom nekik. Nem szeretem, ha társaság van nálam, nem vagyok berendezkedve erre, egyébiránt nem is értek a házi dolgokhoz, a főzéshez, szóval semmihez. Szeretek csak úgy összevissza élni. Szóval, időnként vendéglőbe hívom őket, de a dolog nem nagyon mulatságos, ha csak hárman vagyunk, az én ismerőseim pedig nem illenek össze velük. Ezt azért mondom el magának, hogy megmagyarázzak egy kissé szokatlan meghívást. Szóval, érti, arra kérem, hogy vacsorázzék velünk szombaton a Riche-kávéházban, fél nyolckor. Tudja, hol van?
Duroy boldogan fogadta el a meghívást. Az asszony így folytatta:
- Csak négyen leszünk, igazi francia négyes. Nagyon mulatságosak az ilyen lumpolások, különösen nekünk, asszonyoknak, akik nem szoktuk meg.
Sötét gesztenyeszínű ruhát viselt, amely kihívó, kacér módon simult derekához, csípőjéhez, kebléhez, karjához; és Duroy homályos csodálkozást, sőt valami alig érthető zavart érzett, annyira ellentétesnek találta ezt a gondos és rafinált eleganciát az asszonynak a lakása iránt tanúsított nyilvánvaló közömbösségével.
Mindaz, amit a testén viselt, mindaz, ami intimen és közvetlenül érintette a testét, kényes és finom volt, de ami körülvette, azzal nem törődött.
Duroy távozott, és mint a múltkor, most is magával vitte az asszony jelenlétének állandó érzését, valami érzéki hallucináció alakjában. Egyre növekvő türelmetlenséggel várta a vacsora estéjét.
Újból bérbe vett egy frakkot, mert anyagi helyzete még mindig nem engedte meg, hogy estélyi ruhát vásároljon. Elsőnek érkezett a találkozás helyére, néhány perccel a kitűzött idő előtt.
Felküldték a második emeletre, és bevezették egy pirossal kárpitozott kisvendéglő-szalonba, amelynek egyetlen ablaka a bulvárra nyílt.
A négy személyre megterített, négyzet alakú asztalon úgy fénylett az abrosz, mintha lakkfestékkel vonták volna be, s a poharak, az ezüstnemű, a tálmelegítő vidáman csillogott tizenkét gyertya fényében, amelyek két magas kandeláberben álltak.
Az ablakon át nagy, világoszöld foltot lehetett látni; egy fa leveleit a különszobák eleven fényében.
Duroy leült egy igen alacsony pamlagra, amely éppen olyan vörös volt, mint a falak kárpitja; amikor fáradt rugói összelapultak alatta, úgy érezte, mintha valami lyukba esnék. Az egész nagy házban valami zavaros zsibongás hallatszott; a nagyvendéglők zaja: edények és ezüstneműk csörömpölése, a pincérek gyors lépéseinek a folyosók szőnyegeitől eltompított nesze s a szűk szalonokba bezárt vacsorázóknak ajtónyitás közben kihallatszó lármája. Belépett Forestier, és olyan szívélyes bizalmassággal szorította meg a kezét, aminőt a Francia Élet szerkesztőségében sohasem mutatott iránta.
- A két asszony együtt jön - mondotta -, nagyon kedvesek ezek a vacsorák!
Aztán megnézte az asztalt, egészen eloltatott egy fél lánggal égő gázlámpát, becsukta az ablak egyik szárnyát a légvonat miatt, s jól védett helyet választott ki magának; azt mondta:
- Nagyon kell vigyáznom magamra; egy hónapig jobban voltam, most néhány napja megint visszaestem. Azt hiszem, kedden hűlhettem meg, színházból jövet.
Kinyílt az ajtó, és megjelent a két fiatalasszony, nyomában egy főpincérrel - lefátyolozva, rejtőzködve, diszkréten, azzal a bájos, titokzatos viselkedéssel, amelyet ilyen helyeken öltenek magukra, ahol igen gyanús minden szomszédság, minden véletlen találkozás.
Amikor Duroy Forestier-nét üdvözölte, az nagyon megszidta, amiért elmaradt házuktól, aztán, barátnője felé mosolyogva, hozzátette:
- Persze, jobban szereti nálam Marelle-nét, arra van ideje, hogy hozzá járjon.
Aztán leültek, s amikor a főpincér odaadta Forestier-nek a borlapot, Marelle-né felkiáltott:
- Adjon ezeknek az uraknak, amit akarnak; de nekünk csak pezsgőt, mégpedig a javából, édes pezsgőt, semmi mást. - S amikor a pincér kiment, izgatott nevetéssel jelentette ki: - Ma este a sárga földig le akarom inni magamat, nagy züllést csapunk, igazi züllést.
Forestier úgy tett, mintha nem hallotta volna, és megkérdezte:
- Nem kellemetlen magának, ha becsukom az ablakot? A tüdőmmel egy kis baj van néhány nap óta.
- Nem, tőlem becsukhatja.
Forestier tehát becsukta a félig nyitva maradt ablakszárnyat is, és újra felderült, megnyugodott arccal ült vissza a helyére.
Felesége nem szólt egy szót sem; mintha elgondolkozott volna valamin; lenézett az asztalra, és rámosolygott a poharakra, azzal a határozatlan mosolygással, amely mintha örökösen ígéreteket tett volna, hogy sohase tartson meg semmit.
Behozták az apró, kövér ostende-i osztrigát, amely kis kagylóba zárt fülhöz hasonlított, s úgy olvadt meg a szájpadlás és a nyelv között, mint valami sós cukorka.
A leves után pisztrángot szolgáltak fel; olyan rózsaszín volt, mint egy fiatal leány teste. A társaság beszélgetni kezdett.
Először is valami városszerte emlegetett botrányról volt szó, egy társaságbeli asszony esetéről, akit férjének egyik barátja rajtaért, amint egy külföldi fejedelemmel vacsorázott, különszobában.
Forestier nagyot nevetett ezen a kalandon; a két asszony kijelentette, hogy ez az indiszkrét fecsegő otromba és aljas fráter. Duroy egy véleményen volt velük, és hangosan állította, hogy a férfinak ilyen esetekben síri hallgatás a kötelessége, akár részvevője, akár bizalmas tudója, akár közönséges tanúja a dolognak. Hozzátette még:
- Mennyi bűbájos dolog volna az életben, ha kölcsönösen számíthatnánk az egymás tökéletes diszkréciójára! Az asszonyokat gyakran, nagyon gyakran, majdnem mindig az a félelem állítja meg, hogy leleplezik a titkukat.
Aztán mosolyogva tette hozzá:
- No, nem igaz? Hányan vannak, akik átengednék magukat egy hirtelen vágynak, egy óráig tartó, gyorsan támadt és viharos szeszélynek, a szerelem pillanatnyi csapongásának, ha nem félnének attól, hogy ezt a rövid és felszínes boldogságot helyrehozhatatlan botránnyal és fájdalmas könnyekkel fizetik meg.
A többiekre is átragadó meggyőződéssel beszélt, mintha ügyet védett volna, a saját ügyét; mintha azt mondta volna: "Velem nem kéne félni az ilyen veszedelmektől. Próbálja meg, aki nem hiszi."
Mind a két asszony nézegette, tekintetével helyeselt neki, úgy vélekedett, hogy jól és helyesen beszél - barátságos hallgatásukkal bevallották, hogy párizsi nőhöz illő hajthatatlan erényük nem soká állná meg a próbát, ha a titoktartásról bizonyosak lehetnének.
Forestier pedig, majdnem végigfekve a pamlagon, egyik lábszárát maga alá húzva, szalvétáját mellényébe dugva, hogy a frakkján foltot ne ejtsen, egyszerre kijelentette, a szkeptikus ember fölényes nevetésével:
- Meghiszem azt, hogy sokat megengednének maguknak, ha bizonyosak volnának a férfiak hallgatásáról. Az áldóját! Szegény férjek!
Azzal a szerelemre terelődött a beszéd. Duroy nem ismerte el, hogy örökké tart, de azt igen, hogy sokáig, és valami köteléket, gyöngéd barátságot, bizalmat teremt. Az érzékek egyesülése csak megpecsételése a szívek egyesülésének. De felháborodott azon a kínzó féltékenységen, azon a sok drámán jeleneten, nyomorúságon, ami majdnem mindig együtt jár a szakítással.
Amikor elhallgatott, felsóhajtott Marelle-né:
- Igen, ez az egyetlen jó dolog a világon, és gyakran elrontjuk lehetetlen követelésekkel.
Forestier-né, egy késsel játszadozva, hozzátette:
- Igen... igen... jó, ha szeretik az embert...
És úgy látszott, hogy tovább szövi álmát, s olyan dolgokon gondolkozik, amiket nem mer elmondani.
Mivel az első húsétel sehogy sem akart megérkezni, időnként megittak egy-egy korty pezsgőt, s a kis, kerek zsemlék héját tépdesték és majszolták. És lassan, bódítóan megszállta őket a szerelem gondolata, apródonként megrészegítette a lelküket, mint az a világos bor, mely cseppenként hullva a torkukba, vérüket felhevítette, és eszüket megzavarta.
Báránykotlettet hoztak, puha, könnyű húst, spárgafejekből vetett vastag kis ágyra fektetve.
- Ez aztán a jó! - kiáltott fel Forestier. És lassan ettek, úgy élvezve a finom húst s a szétfolyóan puha spárgát, mint valami krémet.
Duroy újrakezdte:
- Ha én szeretek egy asszonyt, rajta kívül nem látok semmit a világon.
Meggyőződéssel mondta ezt, felhevülve a szerelmi gyönyörűség gondolatára, az evés gyönyörűségének közepette.
Forestier-né ezt suttogta, most is, mintha egészen másra gondolna:
- Nincs annál nagyobb boldogság, mint amikor két kéz először szorítja meg egymást; amikor az egyik azt kérdezi: szeretsz? S a másik azt feleli: igen, szeretlek.
Marelle-né, aki éppen most ürített ki egy hajtásra egy pohár pezsgőt, vidáman mondta, poharát letéve:
- Én nem vagyok ilyen platonikus.
És valamennyien kigyulladt szemmel kezdtek vihogni, helyeselve ezt a kijelentést.
Forestier elterült a pamlagon, szétvetette karját, a párnákra támasztotta, és komoly hangon szólalt meg:
- Ez az őszinteség a becsületére válik magának, bebizonyította, hogy gyakorlati szellemű asszony. De ha szabad kérdenem, hogy vélekedik minderről a férje?
Az asszony lassan vállat vont, végtelen megvetéssel; aztán határozottan felelte:
- A férjemnek nincs véleménye ebben a dologban. Ő mindig... tartózkodik a szavazástól.
Ezzel a társalgás, leszállva a szerelemről szóló emelkedett elméletek magaslatáról, belépett a finoman fogalmazott malacságok virágoskertjébe.
Elérkezett az ügyesen elrejtett gondolatok pillanata, az a pillanat, amikor a szavak úgy emelik fel a fátylakat, ahogy szoknyákat szokás felemelni; a nyelv furfangjainak, az ügyes és álcázott merészségeknek, a szemérmetlen szenteskedésnek pillanata: az olyan mondatoké, amelyek burkolt kifejezésekkel meztelen képet mutatnak, s a szem és a lélek előtt villámgyorsan elvonultatják mindazt, amit nem lehet kimondani; a társaságbeli embernek megengednek valami finom és titokzatos szerelmet, a gondolatoknak valami tisztátalan érintkezést, azzal, hogy egyidejűleg vérpezsdítőn és az ölelés érzékiségével idézik emlékezetébe a szeretkezésnek minden rejtett, szégyenletes és óhajtott részletét.
Behozták a pecsenyét, foglyot és fürjet, aztán borsót s egy tányér májpástétomot csipkés levelű salátával, amely zöld mohaként töltött meg egy mosdótálforma, nagy salátástálat. Úgy ettek mindebből, hogy az ízét sem érezték, sejtelmük sem volt róla, csak azzal törődtek, amit beszéltek, belemerülve a szerelem fürdőjébe.
A két asszony most már hallatlan dolgokat mondott, Marelle-né természetes vakmerőséggel, amely kihíváshoz hasonlított; Forestier-né bájos tartózkodással a hangjában és hanghordozásában, mosolyában és egész viselkedésében olyan szemérmességgel, amely látszólag enyhítette, de valójában még erősebben kiemelte a száján kicsúszott szavak merészségét.
Forestier a párnákon hemperegve nevetett, ivott, evett folyvást, s néha odadobott egy annyira vakmerő vagy annyira nyers szót, hogy az asszonyok a forma miatt és a forma kedvéért kissé megsértődve, két-három másodpercre zavart ábrázatot öltöttek. Amikor valami túlságosan vastag malacságot eresztett meg, hozzátette:
- Jól nekiiramodtatok, gyermekeim. Ha így folytatjátok, a végén még valami bolondságot fogtok elkövetni.
Behozták a desszertet, aztán a kávét, s a likőrök még súlyosabbá, még forróbbá tették a feltüzelt agyvelők izgalmát.
Marelle-né, mint ahogy leültében bejelentette, a sárga földig leitta magát, s ezt el is ismerte vidám és fecsegő asszonyi bájjal, a társaság mulattatására még hangsúlyozva is valóságos részegségét.
Forestier-né most hallgatott, talán óvatosságból; Duroy is megőrizte ügyes tartózkodását, mert érezte, hogy túlságosan izgatott, s félt, hogy kompromittálja magát.
Cigarettára gyújtottak, és Forestier egyszerre köhögni kezdett.
Rettenetes roham volt, csak úgy szaggatta a torkát; arca kivörösödött, homloka verejtékezett, szája elé tartotta a szalvétáját, és majd megfulladt. Amikor a roham lecsendesedett, dühös arccal dörmögte:
- Árt nekem az ilyen kiruccanás: nagy hülyeség.
Egész jókedve odalett az örökké kísértő betegségtől való rémületében.
- Menjünk haza - mondotta.
Marelle-né becsöngette a pincért, és a számlát kérte. Majdnem azonnal behozták. Megpróbálta elolvasni, de a számok táncoltak a szeme előtt, s odatolta a papirost Duroynak:
- Ugyan, fizessen helyettem, nem látok már semmit, túlságosan részeg vagyok.
Odahajította neki az erszényét is.
Az egész számla százharminc frank volt. Duroy ellenőrizte a helyességét, aztán odaadott két bankjegyet, elvette a visszajáró pénzt, és halkan megkérdezte:
- Mennyit hagyjak a pincéreknek?
- Amennyit akar, nem tudom.
Öt frankot tett a tányérra, aztán visszaadta az erszényt a fiatalasszonynak, és így szólt hozzá:
- Akarja, hogy elkísérjem hazáig?
- Természetesen. Azt se tudom már, hol lakom.
Kezet szorítottak a Forestier házaspárral, és Duroy egyszerre csak egyedül találta magát Marelle-néval egy döcögő bérkocsiban.
Ott volt mellette, közvetlen közelségében, összezárva vele ebbe a fekete skatulyába, amelyet egy-egy pillanatra hirtelen megvilágítottak az utcai gázlámpák. Kabátja ujján keresztül is érezte vállának melegségét - és semmit sem tudott mondani neki, egyáltalán semmit, megbénította eszét az a parancsoló vágy, hogy karjaiba zárja.
"Vajon mit csinálna, ha meg merném tenni?" - gondolta magában. Felbátorította a vacsora közben elsuttogott malacságok emléke, de ugyanakkor vissza is tartotta a botránytól való félelem.
Az asszony sem szólt semmit, mozdulatlanul húzódott meg a kocsi sarkában. Duroy azt hihette volna, hogy alszik, ha nem látja megvillanni a szemét, valahányszor fénysugár vetődött a kocsiba.
"Vajon mit gondolhat most?" Érezte, hogy nem szabad beszélnie, hogy egyetlenegy szó, amely a csendet megtöri, tönkreteheti az esélyeit; de hiányzott belőle a vakmerőség, a hirtelen, brutális cselekvés vakmerősége.
Egyszerre csak érezte, hogy az asszony lába megmozdul. Száraz, ideges mozdulatot tett, türelmetlen, talán bíztató mozdulatot. Ez a szinte megérezhetetlen mozdulat tetőtől talpig végigborzongatta a bőrét; hirtelen megfordult, és rávetette magát, ajkával a száját keresve, kezével meztelen húsát.
Az asszony egyetlen halk kiáltást hallatott, fel akart egyenesedni, küszködni, visszalökni magától; aztán engedett, mintha nem lett volna ereje, hogy tovább is ellenálljon.
A kocsi hamarosan megállt az asszony lakása előtt, s a meglepett Duroynak nem kellett szenvedélyes, áldó szavakat keresnie, hogy köszönetet mondjon, és kifejezze háládatos szerelmét. Hanem az asszony nem kelt fel, nem is mozdult, elkábította az, ami történt. Duroy ekkor attól félt, hogy a kocsis gyanakodni talál, és elsőnek szállt le, hogy kezét nyújtsa a fiatalasszonynak.
Végre kiszállt a kocsiból, botorkálva, egy árva szó nélkül. Duroy csengetett, s amikor a kapu kinyílt, reszketve kérdezte meg:
- Mikor látom viszont?
Az asszony olyan halkan suttogta, hogy alig lehetett meghallani:
- Jöjjön el holnap ebédre. - És eltűnt a lépcsőház homályában, visszalökve a nehéz kapuszárnyat, amely akkorát dördült, mint egy ágyú.
Duroy öt frankot adott a kocsisnak, és elindult vaktában, gyors, diadalmas járással, túláradó szívvel.
Végre keze között van egy férjes asszony! A társaságból, az igazi társaságból, a párizsi társaságból való asszony! Milyen könnyen és váratlanul sikerült!
Idáig úgy képzelte, hogy ha valaki közeledni akar egy ilyen körülrajongott teremtéshez, és meg akarja hódítani, ahhoz végtelen sok figyelemre, végeszakadatlan várakozásra és bókokkal, szerelmes szavakkal, sóhajokkal meg ajándékokkal vívott ügyes ostromra van szükség. És most, íme, a legkisebb támadásra a legelső, aki útjába került, egyszerre odaadta magát neki, oly gyorsan, hogy maga is elképedt rajta.
"Részeg volt - gondolta magában -, holnap más nótát fúj majd. Sírni fog." Ez a gondolat nyugtalanította, de aztán így elmélkedett: "Eh, bánom is én. Most, hogy a kezem közé került, meg is fogom tartani."
És abban a zavaros délibábban, amelyben a reményei tévelyegtek, a nagyság, a siker, a hírnév, a vagyon és a szerelem reményei, egyszerre csak mint néma szereplők díszes táncát a színházi apoteózisok felhős hátterében, látni vélte az elegáns, gazdag, hatalmas asszonyok egész processzióját, amely mosolyogva halad el mellette, s egyik a másik után tűnik el álmainak aranyos felhői között.
És éjszakai álmát látomások népesítették be.
Másnap kissé izgatottan haladt felfelé a Marelle-né lakásához vezető lépcsőn. Hogy fogadja majd? És hátha nem fogadja? Ha megtiltotta, hogy beengedjék? Ha el találja mondani?... De nem, hiszen nem mondhat semmit, ha nem akarja, hogy az egész igazságot kitalálják. Tehát ő a helyzet ura.
A kis cseléd nyitott neki ajtót. Az arca olyan volt, mint rendesen. Duroy megnyugodott, mintha azt várta volna, hogy a cseléd dúlt arccal fogadja.
Megkérdezte:
- Jól van a nagyságos asszony?
- Igen, nagyságos úr, mint mindig - felelte a leány.
És betessékelte a szalonba.
Egyenesen a kandallóhoz ment, hogy haját és öltözetét megnézze a tükörben, s éppen a nyakkendőjét igazgatta, amikor a tükörből meglátta a fiatalasszonyt, aki szobája küszöbén állva nézett rá.
Úgy tett, mintha nem venné észre, s néhány másodpercig a tükörből nézegették egymást, megfigyelve, kémlelve a másiknak arckifejezését, mielőtt szemtől szembe állnának.
Aztán visszafordult. Az asszony még nem mozdult meg, s úgy tetszett, mintha várná. Duroy odarohant hozzá, azt dadogva:
- Mennyire szeretem, mennyire szeretem!
Az asszony kitárta karjait, és mellére borult, aztán hozzáemelte a fejét, és hosszan csókolták egymást. "Sokkal könnyebb a dolog, mint hittem volna - gondolta Duroy. - Nagyszerűen megy." Amikor ajkaik elváltak egymástól, szótlanul mosolygott, s iparkodott végtelen szerelmet kifejezni a pillantásával.
Mosolygott az asszony is, azzal a mosolygással, amellyel az asszonyok fel szokták ajánlani vágyakozásukat, beleegyezésüket, a maguk odaadásának akarását.
- Egyedül vagyunk - suttogta. - Laurine-t elküldtem ebédre egy barátnőjéhez.
Duroy a csuklóját megcsókolva suttogta:
- Köszönöm. Imádom magát.
Az asszony ekkor karon fogta, mintha a férje lenne, s úgy vezette a pamlagig; leültek egymás mellé.
Duroynak valami ügyes és hódító bevezetés kellett volna a csevegéshez, de nem talált kedvére valót, hát ezt dadogta:
- Igazán nem haragszik rám nagyon?
Az asszony a szájára tapasztotta kezét:
- Hallgass!
Sokáig hallgattak, tekintetük egymásba fonódott, forró ujjaik szorongatták egymást.
- Hogy kívántam magát - mondta Duroy.
Az asszony megismételte:
- Hallgass!
Hallani lehetett, amint a cseléd tányérokat rakosgat a szomszédos ebédlőben.
Duroy felállt:
- Nem akarok ilyen közel lenni magához. Elvesztem a fejemet.
Kinyílt az ajtó.
- Tálalva van.
Komolyan nyújtotta a karját.
Egymással szemközt ülve ebédeltek, folyvást egymásra néztek és mosolyogtak, csak egymással törődtek, egészen beburkolóztak a kezdődő szerelem édes bűbájába. Azt sem tudták, mit esznek. Duroy megérezte, hogy egy láb, egy kis láb tévelyeg az asztal alatt. Két lába közé fogta, és ott tartotta, egész erejével összeszorítva.
A cseléd jött-ment, közömbös képpel hozta-vitte a tálakat, mintha semmit sem venne észre.
Amikor az ebéd véget ért, visszamentek a szalonba, s elfoglalták előbbi helyüket a pamlagon, egymás mellett.
Duroy lassanként egészen az asszonyhoz simult, és megpróbálta átölelni. De az nyugodtan tolta el magától.
- Vigyázzon, beléphet valaki.
Duroy azt suttogta:
- Mikor láthatnám egészen egyedül, hogy elmondhassam, mennyire szeretem?
Az asszony a füléhez hajolt, és nagyon halkan azt mondta:
- Valamelyik nap meglátogatom.
Duroy érezte, hogy elpirul.
- Az a baj, hogy... nálam... túlságosan egyszerű minden.
- Az mindegy - mosolygott az asszony. - Magát látogatom meg, nem a lakását.
Most mindenáron meg akarta tudni, hogy mikor jön. Az asszony a következő hétnek egy messze eső napját állapította meg, s ő könyörgött neki, hogy mondjon közelebbi dátumot - eldadogott szavakkal, villogó szemmel, kezét fogdosva, szorongatva, piros, lázas arccal, amelyet feldúlt a vágy, a kettecskén elköltött lakomákat nyomon követő, parancsoló vágy.
Az asszonyt mulattatta ez a heves könyörgés, és lassanként engedett egy-egy napot. De a férfi egyre azt ismételgette:
- Holnap... mondja, hogy holnap.
Végre beleegyezett.
- Jó, holnap, öt órakor.
Duroy hosszút, gyönyörűségeset sóhajtott; aztán majdnem nyugodtan beszélgettek, olyan bensőséggel, mintha húsz esztendeje ismernék egymást.
A csengettyűszó megrezzentette őket; hirtelen eltávolodtak egymástól.
- Bizonyosan Laurine - suttogta az asszony.
A kisleány belépett, előbb meghökkenve állt meg, aztán kitörő örömmel, tapsikolva futott Duroyhoz, és felkiáltott:
- Ó, a Szépfiú!
Marelle-né elnevette magát.
- No lám! Szépfiú! Laurine elkeresztelte magát! Ez jó kis becenév lesz magának; ezentúl én is Szépfiúnak hívom!
Duroy ölébe vette a kisleányt, és végig kellett játszani vele mindazokat az apró játékokat, amikre megtanította.
Húsz perccel három óra előtt felállt, hogy a szerkesztőségbe menjen, s a lépcsőházban még halkan besuttogta a félig nyitott ajtón:
- Holnap. Öt órakor.
A fiatalasszony mosolyogva felelte rá, hogy "igen", és eltűnt.
Mihelyt napi munkáját elvégezte, azon gondolkozott, hogyan rendezze be a szobáját, hogy kedvesét fogadhassa, és lehetőleg elrejthesse a lakás nyomorúságos voltát. Az az ötlete támadt, hogy apró japán csecsebecséket tűz a falakra, és öt frankért egész gyűjteményt vásárolt kreppholmikból, kis legyezőkből és ernyőkből; ezekkel aztán elrejtette a tapéta túlságosan szembetűnő foltjait. Az ablaküvegre átlátszó képeket rakott, amik folyón úszó hajókat, vörös égen röpködő madarakat, erkélyen könyöklő tarkabarka hölgyeket és havas síkságokon elvonuló apró emberkéket ábrázoltak.
Szobája éppen csak akkora volt, hogy ülni és aludni lehetett benne, s így feldíszítve egy lampion belsejéhez hasonlított. Duroy kielégítőnek találta a hatást, s az estéjét azzal töltötte, hogy a megmaradt színes papírokból kivágott madarakkal ragasztotta teli a mennyezetet.
Aztán lefeküdt, s a vonatok füttye elringatta.
Másnap korán tért haza, egy zacskó süteménnyel s egy üveg madeirával, amit a fűszeresnél vásárolt. Újra el kellett mennie, hogy két tányért és két poharat szerezzen; az egész lakomát az öltözőasztalkán helyezte el, a piszkos deszkát egy szalvéta takarta, a mosdótál és a vizeskancsó pedig a deszka alatt rejtőzködött.
Azután várt.
Az asszony negyed hat felé érkezett meg, s a felaggatott színes rajzok tömegétől megszédítve, felkiáltott:
- Ni, milyen csinosan lakik! Csak nagyon sokan járnak a lépcsőn.
Duroy karjába zárta, és hevesen csókolgatta a haját, homloka és kalapja közt, a fátyolon keresztül.
Másfél óra múlva elkísérte a Római utcai bérkocsi állomásra. Amikor az asszony a kocsiban ült, Duroy odasúgta neki:
- Kedden, ugyanilyenkor.
- Kedden, ugyanilyenkor - felelte az asszony. És mert sötét volt már, odavonta a férfi fejét a kocsi ablakához, és szájon csókolta. Amikor aztán a kocsis megcsapkodta a lovát, azt kiáltotta: - Isten vele, Szépfiú! - s a fehér ló fáradt ügetéssel kezdte húzni az ócska bérkocsit.
Három héten keresztül így fogadta Duroy Marelle-nét, minden második-harmadik napon, hol reggel, hol este.
Egy délután, amint rá várakozott, nagy zajt hallott a lépcsőházból, s kinézett az ajtón. Egy gyerek üvöltött. Dühös férfihang kiáltotta:
- Mit bőg már megint ez a kölyök?
Egy asszony visító, dühtől őrjöngő hangja válaszolt rá:
- Az a piszkos ringyó, aki ahhoz az újságíróhoz jár, az lökte föl a kis Nicolas-t a lépcsőn. Hogy szabadon engedik járni az ilyen cafatot, aki még a más porontyára se vigyáz!
Duroy elképedve húzódott hátra, mert hallotta, amint gyors szoknyasuhogás és sietős lépések közelednek felé egy emelettel lejjebb.
Újra bezárta az ajtaját. Hamarosan kopogtattak rajta. Kinyitotta, és Marelle-né esett be a szobába, fulladozva, megzavarodva. Ezt dadogta:
- Hallottad?
Úgy tett, mintha nem tudna semmiről.
- Nem. Mit hallottam volna?
- Hogy hogyan sértegettek?
- Kik?
- Ezek a nyomorultak, akik alattad laknak.
- Nem, nem hallottam. Hát mondd el, mi történt?
Az asszony zokogni kezdett, és egy szót sem tudott szólni.
Kénytelen volt leszedni a kalapját, kibontani a fűzőjét, végigfektetni az ágyon, nedves ruhával dörzsölni a halántékát; az asszony fulladozott. Amikor aztán az izgatottsága enyhült kissé, egész felháborodott haragja kitört belőle.
Azt akarta, hogy Duroy tüstént menjen le, verekedjék, ölje meg azokat az embereket.
Duroy egyre azt ismételte:
- De hiszen ezek faragatlan parasztok. Gondold meg, hogy törvény elé kéne menni, téged talán felismernek, letartóztatnak, tönkretesznek. Ilyen emberekkel nem lehet kikezdeni.
Az asszony most egyében kezdett gondolkozni.
- Hogy lesz ezután? Én ide nem jöhetek többet.
- Nagyon egyszerű - felelte Duroy -, elhurcolkodom.
- Igen ám, de az soká tart - suttogta az asszony. Aztán egyszerre eszébe jutott valami megoldás, és hirtelen felderült arccal mondta:
- Nem, nem, hallgass ide, én már megtaláltam a módját, hadd, hogy én intézzem el a dolgot, ne törődj semmivel. Holnap reggel táviratozok neked.
Most már mosolygott, elragadtatva az ötletétől, amelyet nem akart elárulni; és ezernyi szerelmes bolondság jutott az eszébe.
De azért nagyon izgatott volt, amikor újra le kellett mennie a lépcsőn, s teljes súlyával ránehezedett a kedvese karjára, mert megroggyant a térde.
Nem találkoztak senkivel.
Duroy későn szokott kelni, és másnap tizenegy óra felé még ágyban volt, amikor a kihordó megjelent az ígért távirattal.
Felbontotta, és ezt olvasta benne:
Találkozás ma ötkor, Constantinople utca 127. Kinyittathatod azt a lakást, amit Duroyné bérelt. Ölel Clo.
Pontban öt órakor egy nagy bútorozott ház kapualjában belépett a házmesterhez és megkérdezte:
- Itt bérelt ki egy lakást Duroyné?
- Itt, kérem.
- Legyen szíves megmutatni.
A házmester kétségtelenül megszokta már azokat a kényes helyzeteket, amikor óvatosságra van szükség; szemébe nézett, válogatott a kulcsok hosszú sora között, majd megkérdezte:
- Uraságod csakugyan Duroy úr?
- Hát persze hogy az vagyok.
Erre kinyitott neki egy két szobából álló kis földszinti lakást, éppen szemközt a házmester fülkéjével.
Az eléggé friss, faágas rajzú tapétával bevont szalonban mahagóni asztal állott, sárga mintás zöldes ripsszel borítva; a virágos szőnyeg olyan vékony volt, hogy a láb megérezte alatta a padló fáját.
A szűk hálószoba háromnegyed részét megtöltötte az ágy. A szoba hátterét foglalta el, egyik faltól a másikig, a bútorozva kiadott lakásban szokásos óriási ágy, nehéz, kék színű ripsztakaró borította, amely alatt egy gyanús foltoktól tarkálló, piros selyemdunyha lapult.
Duroy nyugtalanul és elégedetlenül azt gondolta magában: "Ez a lakás őrült pénzembe fog kerülni. Megint kölcsön kell kérnem valakitől. Hülyeséget csinált ez az asszony."
Az ajtó kinyílt. Clotilde berontott, mint a forgószél, nagy ruha-suhogással, kitárt karral. El volt ragadtatva:
- Ugye, csinos? Mondd, hogy csinos! És még lépcsőt sem kell mászni, az utcán van, a földszinten. Jöhet, mehet az ember az ablakon, a házmester meg sem látja. Ó, hogy fogjuk itt szeretni egymást!
Duroy hidegen ölelte meg, és nem merte kimondani azt a kérdést, amely a nyelve hegyén lebegett.
Az asszony nagy csomagot tett le a szoba közepén levő asztalkára. Kibontotta, és kiszedett belőle egy darab szappant, egy palack Lubin-vizet, egy spongyát, egy skatulya hajtűt, egy cipőgombolót, s egy kis hajsütővasat, hogy legyen mivel helyreigazítani a homlokán bodorodó huncutkákat, amiket minden alkalommal tönkretett.
Berendezkedősdit játszott, megfelelő helyet keresett mindennek, és nagyszerűen szórakozott.
Miközben a fiókokat kihúzogatta, így beszélt:
- Egy kis fehérneműt is kell idehoznom, hogy szükség esetén tisztát válthassak. Nagyon kényelmes lesz így. Ha véletlenül megver az eső, amikor a városban járok, ide jövök megszáradni. Mind a kettőnknek meglesz a maga kulcsa, azon kívül, amit a házmesternél hagyunk, arra az esetre, ha a magunkét otthon felejtenők. Három hónapra vettem ki a lakást, persze a te nevedre, hiszen nem mondhattam meg az enyémet.
Most megkérdezte Duroy:
- Szólsz majd, amikor fizetni kell?
Az asszony egyszerűen ennyit felelt:
- De hiszen ki van fizetve, drágám!
- Hát, szóval neked tartozom vele - folytatta Duroy.
- Dehogy, cicuskám. Ehhez semmi közöd, én akarom elkövetni ezt a kis bolondságot.
Duroy úgy tett, mintha haragudnék:
- Nem, nem. Azt nem engedem.
Az asszony könyörögve ment oda hozzá, s vállára tette kezét.
- Kérlek szépen, Georges, nekem olyan nagy-nagy gyönyörűségem, ha a mi fészkünk az enyém, egyedül az enyém! Ez csak nem bánthat téged? Miért bántana? Én ezzel akarok hozzájárulni a kettőnk szerelméhez. No mondd, hogy akarod, kis Georges-om, mondd, hogy akarod! - Tekintetével, ajkával, egész lényével könyörgött neki.
Duroy kérette magát, ingerült arccal tiltakozott, végre aztán engedett mégis, és voltaképpen így találta igazságosnak a dolgot.
Amikor az asszony elment, kezét dörzsölgetve és éppenséggel nem kutatva szíve mélyén, hogy hogyan jutott éppen ma erre a vélekedésre, azt mormogta magában:
- Mégiscsak nagyon kedves asszony.
Néhány nap múlva újabb táviratot kapott, s abban ez volt:
Férjem ma este érkezik, hatheti inspekció után. Nyolc nap szünet. Micsoda robot, drágám! Clo.
Duroy elképedt. Igazán eszébe sem jutott már, hogy Marelle-né férjes asszony. Nohát, ennek az embernek igazán szerette volna legalább egyszer látni az arcát, hogy megismerje.
Mindamellett türelmesen bevárta a férj elutazását, de két estét töltött a Folies Bergère-ben, és mind a kettő Rachelnél fejeződött be.
Aztán egy reggel új távirat, négy szó az egész:
Ma öt órakor. Clo.
Mind a ketten a kitűzött idő előtt érkeztek a találkozóra. Az asszony nagy, szerelmes lendülettel vetette magát a karjába, szenvedélyesen csókolgatta az arcát; aztán így szólt hozzá:
- Ha van kedved, amikor alaposan kiszerettük magunkat, elvihetnél vacsorázni valahová. Szabaddá tettem az estémet.
Éppen hónap eleje volt, s bár Duroy már régen előre felvette a fizetését, és most napról napra mindenfelől összeszedegetett pénzekből élt, puszta véletlenségből elég szép summa volt nála, s örült az alkalomnak, hogy ő is költhet már valamit az asszonyra.
Azt felelte:
- Szívesen, drágám, ahová akarod.
Elmentek hát hét óra tájban, és eljutottak a külső bulvárra. Az asszony erősen rátámaszkodott, és fülébe súgta:
- Ha tudnád, milyen boldog vagyok, hogy karonfogva járhatok veled az utcán! Úgy szeretlek magam mellett érezni!
Duroy megkérdezte:
- Akarsz Lathuille apóhoz menni?
- Ó, nem - felelte az asszony -, az túlságosan előkelő. Szeretnék valami furcsát, valami közönségeset látni, egy olyan vendéglőt, ahová hivatalnokok és munkáslányok járnak; szeretek kültelki kocsmákba kiruccanni! Ó, ha falura mehettünk volna!
Mivel Duroy semmi ilyesféle helyiséget nem ismert a környéken, vaktában mentek végig a bulváron, s végre is beléptek egy italmérésbe, amelynek különszobájában enni is lehetett. Clotilde már az ablakon át meglátott két leányt, kalap nélkül ültek az asztalnál, két katonával szemközt.
Három bérkocsis ebédelt a keskeny, hosszú szoba hátterében; egy semmiféle foglalkozási ágba nem sorolható személy, lábát kinyújtva, kezét nadrágszíja alá szorítva, székében hátradőlve és fejét a szék támlájára fektetve pipázott. Kabátja mintha a foltok múzeuma lett volna, és potroh gyanánt kidudorodó zsebeiből kikandikált a borosüveg nyaka, egy darab kenyér, egy újságpapírba burkolt csomag s egy spárga lelógó vége. Haja sűrű, göndör, kócos volt, szürke a piszoktól; sapkája a földön hevert, a szék alatt.
Clotilde elegáns öltözete óriási feltűnést keltett. A két párocska abbahagyta a sugdolózást, a három kocsis a vitatkozást, a pipázó személyiség pedig kivette szájából a pipát, maga elé köpött, és fejét kissé arra fordítva, megnézte őket.
- Nagyon kedves - mormogta Marelle-né -, itt jól megleszünk, de máskor majd munkáslánynak öltözöm. - Azzal minden zavar és undor nélkül leült a faasztalhoz, amelyet ételzsír fényesített ki, kiöntött italok mostak le, s a pincér szalvétája törölt szárazra. Duroy kissé zavarban volt és szégyenkezett; fogast keresett, hogy felakassza rá a cilinderét. Fogast nem talált, hát letette egy székre.
Vagdalt birkahúst, ürüszeletet és salátát ettek. Clotilde ismételgette:
- Én imádom az ilyesmit. Parasztos gusztusom van. Jobban mulatok itt, mint a Café Anglais-ban. - Aztán így folytatta: - Ha nagyon nagy gyönyörűséget akarsz szerezni nekem, vigyél el egy tánchelyiségbe. Tudok itt egy nagyon mulatságosat, Reine Blanche a neve.
Duroy meglepetten kérdezte meg:
- Ki vitt el oda?
Ránézett, és látta, hogy kissé zavartan pirul el, mintha ez a hirtelen kérdés valami kényes emléket ébresztett volna fel benne. Afféle asszonyi habozás után, amely oly rövid szokott lenni, hogy csak sejteni lehet, azt felelte Clotilde:
- Egy barátom... - és kis hallgatás után hozzátette még: - Meghalt azóta. - És természetes szomorúsággal sütötte le szemét.
Duroy most először gondolkozott el azon, hogy mi mindent nem tud ennek az asszonynak a múltjáról. Bizonyos, hogy voltak már kedvesei, de vajon mifélék? Milyen társaságból? Valami határozatlan féltékenység, valami ellenséges érzés ébredt fel benne az asszony iránt, és mindaz iránt, amit nem tud, ami nem az övé a szívéből, az életéből. Csak nézte, és bosszankodott azon a rejtélyen, amelyet ez a csinos, néma fej őriz. Talán most is sajnálkozva gondol vissza a másikra - a többiekre! Hogy szeretett volna belenézni az emlékeibe, kutatni bennük, és megtudni, megismerni mindent!...
Az asszony megismételte a kérését:
- Ugye, elviszel a Reine Blanche-ba? Azzal aztán teljes lesz a mulatság.
Duroy azt gondolta:
"Eh, mit bánom én a múltat? Ostoba vagyok, hogy a fejemet fájdítom miatta" - és mosolyogva válaszolta: - Hogyne, drágám!
Amikor az utcára értek, az asszony újra megszólalt egészen halkan, a bizalmas vallomások titkolózó hangján:
- Eddig nem mertelek megkérni erre; de el sem képzeled, mennyire szeretem az ilyen legényes kiruccanásokat olyan helyekre, ahová asszonyok nem szoktak járni. Farsang idején majd diáknak öltözöm. Iszonyúan mulatságos vagyok fiúruhában.
Mikor beléptek a tánchelyiségbe, az asszony riadtan és elégedetten simult hozzá, elragadtatott szemmel nézte az utcalányokat és kitartott kedveseiket, s időről időre, mintegy meg akarván nyugtatni magát, hogy nincs nagy veszedelemben, azt mondta a komolyan, mozdulatlanul álló rendőrt nézve:
- No, ez erős legény.
Negyedóra múlva megelégelte a mulatságot, és Duroy hazakísérte.
Ezzel megkezdődött a kirándulások sorozata mindenféle gyanús helyre; és Duroy rájött, hogy kedvese, becsípett diákok módján, szenvedélyesen szeret kószálni.
Az asszony vászonruhában, szobalány-fejkötőben - mégpedig operett-szobalányhoz illő fejkötőben - érkezett meg a rendes találkára; öltözködésének elegáns, keresett egyszerűségében is viselte gyűrűit, karpereceit és gyémánt fülbevalóit, s amikor Duroy könyörgött neki, hogy vesse le, így okoskodott:
- Eh, hiszen úgyis azt fogják hinni, hogy hamis valamennyi.
Azt hitte, hogy az álruhája bámulatosan sikerült, s bár valójában csak úgy rejtőzködött el, mint a strucc, eljárt a legrosszabb hírű lebujokba is.
Szerette volna, ha Duroy is átöltözik; de az nem engedelmeskedett neki, és megőrizte kifogástalan bulvárjáró külsejét, még csak cilinderét sem volt hajlandó puhakalappal felcserélni.
Clotilde ezzel vigasztalta magát a fiatalember csökönyössége miatt:
- Azt gondolják majd, hogy szobalány vagyok, akinek társaságbeli emberrel akadt kalandja. - És ezt a komédiát gyönyörűségesnek találta.
Így léptek be egy-egy kurtakocsmába; leültek a füstös odú mélyén, bicegő székre, ócska faasztal mellé. A szoba már tele volt füsttel, amelyben vacsora óta szállongott még a sült hal szaga, zubbonyos férfiak ordítoztak, apró poharakból hörpintgetve a pálinkát. A csodálkozó pincér erősen megnézte ezt a furcsa párt, amikor letette eléjük a pálinkába áztatott cseresznyebefőttet.
Az asszony remegve, félősen, elragadtatva kezdte inni a gyümölcs piros levét, apró kortyokban, nyugtalan és feltüzelt pillantással nézegetve maga körül. Minden szem cseresznye után az volt az érzése, mintha bűnt követne el, s az égető, erős folyadéknak minden cseppje, amint a torkán lefolyt, fanyar gyönyörűséget szerzett neki: a bűnös, tilalmas élvezet örömét.
Aztán halkan megszólalt:
- Menjünk innét.
Távoztak. Gyorsan surrant ki, lesütött fejjel, apró lépésekkel, mint a színésznő, aki a színpadról távozik. Az asztalra könyöklő ivók gyanakodó, bosszús pillantással néztek utána; fellélegzett, amikor az ajtóhoz ért, mintha valami rettentő veszélyből szabadult volna ki.
Néha borzongva kérdezte meg Duroytól:
- Mit csinálnál, ha megsértenének engem egy ilyen helyen?
Duroy merész hangon felelte:
- Ördögbe is, hát megvédenélek!
És az asszony boldogan szorította meg a karját, talán azzal a homályos vágyakozással, hogy sértsék meg, és védelmezzék is meg, hogy férfiakat lásson verekedni magáért, akár ezeket a férfiakat is, szíve szerelmével.
Hanem ezek a hetenként kétszer-háromszor megismétlődő kirándulások fárasztani kezdték Duroyt, aki egyébiránt egy idő óta csak nagy üggyel-bajjal tudott tíz frankra szert tenni, hogy a kocsit és cechet kifizesse.
Végtelenül nehezen élt, most még nehezebben, mint vasúti hivatalnok korában, mert újságíróskodásának első hónapjaiban bőkezűen, számolatlanul költötte a pénzt, abban az állandó reményben, hogy holnap majd nagy összegeket keres - és kimerítette minden segédforrását, minden pénzszerző eszközét.
Egy igen egyszerű mód, hogy tudniillik a pénztárnál vegyen fel előleget, igen hamar elkopott, s az újságnak már négyhavi fizetésével volt adósa, azonkívül hatszáz frankkal a cikkeire. Mindezeken felül száz frankkal tartozott Forestier-nek, háromszázzal a bőkezű Jacques Rivalnak, s egy sereg szégyenteljes kis adósság is szorongatta, húsz és öt frank között.
Saint-Potin, akitől tanácsot kért, hogyan tehetne szert ismét száz frankra, minden találékonyságával sem tudott semmit kitalálni; és Duroy kétségbeesett a nyomorúságán - most keservesebben érezte, mint régen, mert megnőttek az igényei. Tompa harag forrott benne az egész világ ellen, és örökös ingerültsége minden alkalommal, minden pillanatban megnyilatkozott, akármilyen apró-cseprő ok miatt.
Némelykor törte a fejét, hogy is tudott havonként átlag ezer frankot elkölteni, hiszen nem pazarolt, nem dobálta oktalanul a pénzt; és megállapította, hogy ha az ember összeadja egy nyolcfrankos ebéd költségét egy tizenkét frankos vacsora költségével, amit a bulvár akármelyik nagy kávéházában fogyasztott el, máris nyakára hágott egy aranynak, s ha ehhez hozzászámít vagy tíz frank zsebpénzt, ami úgy elfolyik, hogy észre sem veszi az ember: ez összesen harminc frank. Márpedig napi harminc frank egy hónap alatt kilencszázat jelent. És még nem is számította a ruházkodást, cipőt, fehérneműt, mosást stb.
Egyszóval december tizennegyedikén egy árva fillér sem volt a zsebében, és egyáltalán semmi módot nem látott maga előtt, hogy valami aprópénzhez jusson.
Úgy tett, mint annak idején gyakran: a lapnál ebédelt, s a délutánt a szerkesztőségben töltötte; dühöngött, és munka közben máson járt az esze.
Négy óra tájban táviratot kapott a kedvesétől:
Akarsz velem vacsorázni? Aztán kiruccanhatunk.
Tüstént válaszolt:
Vacsora lehetetlen.
Aztán meggondolta, hogy ostobaság lenne megfosztani magát azoktól a kellemes pillanatoktól, amiket az asszony szerezhet neki, és hozzátette:
De várlak a lakásunkon, kilenckor.
Egyik szerkesztőségi szolgával küldte el ezt a néhány sort, hogy megtakarítsa a távirat árát, s aztán gondolkozni kezdett, hogyan szerezheti meg az esti étkezés költségeit.
Hét órakor még semmi sem jutott az eszébe: a gyomrán pedig rettentő éhség rágódott. Ekkor kétségbeesett hadicselhez folyamodott. Megvárta, míg kollégái egymás után eltávoztak, s amikor egyedül maradt, nagyot csengetett. Belépett a főszerkesztő ajtónállója, aki ott maradt a helyiség őrzésére.
Duroy állva, idegesen kotorászott a zsebeiben, és hirtelen megszólalt:
- Nézze csak, Foucart, otthon felejtettem a pénztárcámat, s a Luxembourg-ba kell mennem vacsorára. Adjon kölcsön két frank ötvenet, hogy a kocsit ki tudjam fizetni.
Az ajtónálló kivett a mellényzsebéből három frankot, és megkérdezte:
- Nem tetszik többet parancsolni?
- Nem, nem, ennyi elég, köszönöm.
Duroy, amint kezébe kapta a három ezüstpénzt, futva ment le a lépcsőn, és megvacsorázott egy kiskocsmában, ahová a nyomor napjaiban ereszkedett le néha.
Kilenc órakor már a kedvesére várakozott, a kis szoba kandallója előtt melengetve a lábát.
Az asszony igen elevenen, igen vidáman érkezett meg, vérét felpezsdítette az utca hideg levegője.
- Ha kedved van - mondta -, előbb járunk egyet, aztán majd tizenegyre visszajövünk ide. Nagyszerű sétaidő van.
Duroy bosszús hangon felelte:
- Minek mennénk ki? Nagyon jól megvagyunk itt.
Az asszony a kalapját sem vette le, és így beszélt tovább:
- Ha tudnád, milyen csodálatos holdfény van! Valóságos boldogság sétálni ma este.
- Lehet, de nekem semmi kedvem sétálni.
Ezt már dühös arccal mondta. Clotilde megdöbbenve és sértődötten kérdezte:
- Mi bajod? Miért beszélsz így velem? Szeretnék sétálni egyet, nem értem, miért haragszol?
A férfi dühösen kelt fel:
- Haragudni nem haragszom, de unom! Nahát!
Clotilde olyan természetű asszony volt, akit felingerel az ellenállás, és végtelen dühbe hoz az udvariatlanság. Megvetőn, rideg haraggal jelentette ki:
- Nem szoktam meg, hogy így beszéljenek velem. Akkor hát egyedül megyek, jó éjszakát!
Duroy megértette, hogy ennek fele sem tréfa, hirtelen odarohant hozzá, megragadta a kezét, megcsókolta, és így hebegett:
- Bocsáss meg, drágám, bocsáss meg, nagyon ideges és ingerlékeny vagyok ma este. Mindenféle bajom, bosszúságom volt az újság körül, tudod.
Az asszony kissé megszelídülve, de le nem csillapodva válaszolta:
- Ahhoz semmi közöm; nincs kedvem, hogy szenvedjek a rossz hangulata miatt.
Duroy átkarolta, és a pamlag felé vezette.
- Hallgass rám, szívecském, nem akartalak megsérteni, nem is tudtam, mit beszélek.
Kényszerítette, hogy leüljön, és elébe térdelt.
- Megbocsátottál? Mondd, hogy megbocsátottál nekem.
Az asszony hideg hangon mormogta:
- Jól van, de többet meg ne történjék. - Felállt és hozzátette:
- Most pedig menjünk sétálni.
Duroy még mindig térdelt, és átkarolta az asszony derekát; így dadogta:
- Kérlek, maradjunk itt. Könyörgök, tedd meg a kedvemért. Úgy szeretnélek itt tartani ma este, egészen magamnak, itt a kandalló mellett. Mondd, hogy igen, könyörgök, mondd, hogy igen.
Clotilde határozottan és keményen ennyit válaszolt:
- Nem. Sétálni akarok menni, és nem hajlok meg a szeszélyeid előtt.
Duroy erősködött.
- Könyörögve kérlek, van valami okom, nagyon komoly okom.
Az asszony újra azt mondta:
- Nem. Ha nem jössz velem, megyek magam. Isten veled! - Egy rántással kiszabadította magát, s eljutott az ajtóhoz. Duroy utánafutott, és újra átkarolta.
- Hallgass ide, Clo, kis Clóm, hallgass ide, tedd meg a kedvemért... - Az asszony szótlanul nemet intett a fejével, kikerülte a csókjait, és iparkodott kiszabadulni az öleléséből, hogy elmehessen.
- Clo, édes kis Clóm, van egy okom - dadogta Duroy. Az asszony megállt, és szeme közé nézett:
- Hazudsz. Miféle okod volna?
Duroy elpirult, nem tudta, mit mondjon. És Clotilde méltatlankodva folytatta:
- Látod, hogy hazudsz... Hitvány fráter... - És dühöngő mozdulattal, könnyes szemmel kisiklott a keze közül.
Duroy még egyszer megragadta a vállát - kétségbeesésében kész volt mindent megvallani, csak ezt a szakítást elkerülhesse -, és keserves hangsúllyal jelentette ki:
- Az az okom, hogy egy fillérem sincs... nohát!
Az asszony hirtelen megállt, mélyen a szemébe nézett, hogy kiolvassa belőle az igazságot.
- Mit mondasz?
A fiatalember haja tövéig elpirult:
- Azt mondom, hogy egy fillérem sincs. Érted? Egy frankom sincs, egy fél frankom sincs, annyim sincs, hogy egy pohár likőrt fizessek, ha kávéházba megyünk. Szégyenletes dolgok bevallására kényszerítesz. Mégiscsak lehetetlen volt, hogy sétálni menjek veled, s amikor asztalnál ülünk, és két pohár van előttünk, nyugodtan kijelentsem, hogy nem tudom kifizetni...
Az asszony még mindig a szemébe nézett.
- Hát... ez... szóval... igaz?
Duroy egy másodperc alatt kiforgatta valamennyi zsebét, nadrágja, mellénye, kabátja zsebeit, s azt mormogta:
- No... most már... meg vagy elégedve?
Az asszony hirtelen szenvedélyesen kitárta karjait, s a nyakába ugrott.
- Ó, szegény kis drágám... szegény kis drágám... ha tudtam volna! Hát hogy esett ez meg veled?
Leültette a fiatalembert, maga az ölében termett, átkarolta a nyakát, és megcsókolta minden pillanatban; csókolta a bajuszát, ajkát, szemét, és kényszerítette, hogy elmondja, hogyan került ebbe a szerencsétlen helyzetbe.
Duroy kitalált egy érzékeny históriát. Kénytelen volt anyagi zavarokkal küszködő édesapjának segítségére sietni. Nemcsak megtakarított pénzét adta neki, hanem súlyos adósságokba is verte magát.
Hozzátette még:
- Legalább fél esztendeig éhezhetek, mert minden segítő forrásom kiapadt. Mindegy, no, vannak az életben válságos pillanatok. A pénz végre is nem érdemli meg, hogy annyit törődjék vele az ember.
Az asszony a fülébe súgta:
- Kölcsönözzek neked? Akarod?
Duroy méltóságteljesen válaszolta:
- Nagyon kedves vagy, szívecském, de kérlek, ne beszéljünk többet erről. Megsértenél.
Clotilde elhallgatott, aztán karjai közé szorította, s úgy suttogta:
- Sohasem fogod megtudni, mennyire szeretlek.
Egyik legszebb szerelmi estéjük volt ez.
Indulóban az asszony mosolyogva azt mondta:
- Ha az ember olyan helyzetben van, mint te, nagy mulatság ottfelejtett pénzt találni a zsebében, egy pénzdarabot, ami véletlenül becsúszott a bélés közé.
Duroy meggyőződéssel felelte:
- Az ám, nagy mulatság.
Clotilde gyalog akart hazatérni, azzal az ürüggyel, hogy a hold csodaszépen süt, és elragadtatva nézegette.
Derűs, hideg kora téli éjszaka volt. A járókelők és a lovak mind siettek, csípte, ösztökélte őket a fagy. A lépések hangosan kopogtak a fagyott gyalogjárón.
Elváláskor megkérdezte az asszony:
- Akarsz találkozni holnapután?
- Hát hogyne!
- Ugyanilyenkor?
- Ugyanilyenkor!
- Isten veled, drágám.
És gyöngéden összecsókolóztak.
Duroy aztán nagy lépésekkel sietett haza; azon töprengett, mit találjon ki holnap, hogy kikeveredjék a kátyúból. De amint szobája ajtaját kinyitotta, gyufáért kotorászott a mellényzsebében, s elképedve vette észre, hogy valami pénzdarab került a kezébe.
Mihelyt világot gyújtott, elővette a pénzt, hogy megvizsgálja. Húszfrankos arany!
Azt hitte, hogy megbolondult.
Forgatta az aranyat előre-hátra, és törte a fejét, hogy miféle csoda hozhatta ide. Az égből mégsem pottyanhatott a zsebébe.
Aztán egyszerre csak kitalálta, és méltatlankodó harag fogta el. Persze, hiszen a kedvese beszélt olyan pénzről, ami a bélés közé csúszott, s amire a szegénység óráiban rábukkan az ember. Ő adta neki ezt az alamizsnát. Milyen szégyen!
Káromkodott:
- Tyű, micsoda fogadtatást rendezek neki holnapután! Jól lehordom.
És lefeküdt, dühtől és megaláztatástól felizgatott szívvel.
Későn ébredt fel. Éhes volt. Megpróbált újra elaludni, hogy csak két órakor keljen fel, aztán azt gondolta magában: "Ezzel nem sokat érek, végül mégiscsak pénzt kell találnom valahol." Elment hazulról, abban reménykedve, hogy az utcán majd támad valami gondolata.
Gondolata nem támadt, de valahányszor egy vendéglő előtt elment, kicsordult a nyála a heves étvágytól. Délben, minthogy még mindig nem talált ki semmit, hirtelen elszánta magát:
- Eh, megebédelek a Clotilde húsz frankjából. Azért holnap még visszaadhatom neki.
Megebédelt hát egy sörházban, két frank ötvenért. Amikor a szerkesztőségbe ért, az ajtónállónak visszaadta a három frankját.
- Fogja, Foucart, itt van, amit tegnap kocsira adott kölcsön.
És dolgozott hét óráig. Aztán vacsorázni ment, és újra elvett három frankot ugyanabból a pénzből. Az este megivott két pohár sörrel napi kiadása kilenc frank harminc centime-ra emelkedett.
De mivel új hitelt nem tudott szerezni, és segítő forrásokra sem lehetett szert huszonnégy óra alatt, másnap megint csak kölcsönvett hat frank ötvenet abból a húsz frankból, amelyet még aznap este vissza kellett adnia - szóval, amikor a megbeszélt találkozóra megérkezett, négy frank húsz volt a zsebében.
Olyan kedvében volt, mint a veszett kutya, és erősen fogadkozott, hogy tüstént tisztázza a helyzetet. Azt mondja majd kedvesének:
"Tudod, megtaláltam azt a húsz frankot, amit múltkor a zsebembe tettél. Ma nem adom vissza, mert a helyzetem nem változott, és nem értem rá a pénzkérdéssel foglalkozni. De visszaadom, amikor legközelebb találkozunk."
Az asszony gyöngéden, alázatosan, félénken érkezett. Hogy fogadja majd Duroy? És hosszan, hosszan ölelte, hogy legalább az első pillanatokban megakadályozzon minden magyarázkodást.
A férfi viszont azt gondolta magában: "Később is lesz időm, hogy rátérjek erre a kérdésre. Keresek valami átmenetet."
Átmenetet nem talált, és nem szólt semmit, mert visszariadt az első szavaktól, amelyeket erről a kényes tárgyról ki kellett volna ejteni.
Az asszony nem beszélt sétáról, és minden tekintetben bűbájos volt.
Éjféltájban váltak el, és csak a következő hét szerdájára adtak találkozót egymásnak, mert Marelle-nénak több este egymás után házon kívül kellett vacsoráznia.
Másnap, amikor Duroy a megmaradt négy pénzdarabot keresgélte a zsebében, hogy az ebédjét kifizesse, ötöt talált: az egyik arany volt.
Első pillanatban azt hitte, hogy előző este tévedésből egy húszfrankost adtak vissza neki, aztán megértette a dolgot, és szíve hevesen kezdett dobogni az állandó alamizsna megalázó érzésétől.
Mennyire megbánta, hogy nem szólt semmit! Ha energikusan beszél, ez nem történhetik meg.
Négy napon keresztül sok hiábavaló lépést és erőfeszítést tett, hogy öt aranyat szerezzen, s eközben elköltötte Clotilde második aranyát.
Legközelebbi találkozásuk alkalmával, ámbár dühös arccal mondta az asszonynak:
- Hallod-e, ne kezdd újra a múltkori tréfát, mert meg találok haragudni - az mégis módját lelte, hogy ismét húsz frankot csúsztasson a nadrágja zsebébe.
Amikor felfedezte, felordított:
- Az istenfáját! - És áttette a mellényzsebébe, hogy keze ügyében legyen, mert egy árva fillérje sem volt.
Lelkiismeretét ezzel az okoskodással nyugtatta meg: "Mindent visszaadok neki egyszer. Végre is csak kölcsönpénzről van szó."
Kétségbeesett könyörgéseire az újság pénztárosa végül hajlandó volt naponként öt frankot adni neki. Ez éppen hogy elég volt étkezéseire, de arra nem, hogy hatvan frankot visszaadjon.
Mivel pedig Clotilde-ot újra elfogta az az őrült vágy, hogy éjszakai kirándulásokat tegyen Párizs valamennyi gyanús helyére, végre már nem is haragudott túlságosan, ha a kalandos kirándulások után egy-egy sárga csikót talált valamelyik zsebében, sőt, egyik napon a cipőjében is, másikon meg az óratartójában.
Ha az asszonynak olyan kívánságai vannak, amelyeket ő e pillanatban nem tud kielégíteni, természetes, hogy inkább az fizeti a költségeket, semhogy megfossza magát ezektől az élvezetektől.
Egyébiránt számon tartotta mindazt, amit ilyen módon kapott tőle, hogy valamikor visszatéríthesse.
Egy este így szólt Clotilde:
- Hiszed-e, hogy sohasem voltam még a Folies Bergère-ben? Elvinnél? - Duroy habozott, mert félt, hogy Rachellel találkozik. Aztán meggondolta: "Eh, végre is nem vagyok házasember. Ha az a leány meglát, megérti a helyzetet, és nem szólít meg. Különben is páholyban ülünk."
Egy másik oknak is része volt az elhatározásában. Örült annak az alkalomnak, hogy Marelle-nét színházi páhollyal ajándékozhatja meg, egy fillér költség nélkül. Ez is egy fajtája a kárpótlásnak.
Clotilde-ot előbb a kocsiban hagyta, és maga ment a jegyért, nehogy az asszony meglássa, hogy ingyen kapja: aztán kisegítette a kocsiból, és bevonultak a hajlongó ellenőrök között.
Óriási tömeg nyüzsgött a sétálóhelyen. Csak nagy üggyel-bajjal tudtak áthatolni a férfiak és kószáló nőszemélyek tömkelegén. Végre eljutottak a maguk rekeszéig, és letelepedtek, bezárva a mozdulatlan földszint és a sétálóhely nyüzsgése közé.
De Marelle-né nemigen nézett a színpadra, csak a háta mögött sétáló lányokkal törődött; folyvást hátrafordult, hogy láthassa őket, szerette volna megérinteni mindet, megtapogatni a ruhaderekukat, arcukat, hajukat, hogy alaposan kitanulhassa, milyenek is ezek a teremtések.
Hirtelen megszólalt:
- Van itt egy kövér, barna nő, aki folyvást bennünket néz. Az imént azt hittem, hogy meg akar szólítani. Nem láttad?
- Nem. Bizonyosan csalódol - felelte Duroy. De ő már régen észrevette azt a nőt. Rachel volt; ott bolyongott körülöttük, haragos tekintettel, ajkán dühös szavakkal.
Duroy elment mellette az imént, amikor áttört a tömegen, s a leány halkan jó estét kívánt neki: olyan szemhunyorítással, amely azt jelentette: "Értem." De nem viszonozta ezt a kedvességet, mert félt, hogy a szeretője meglátja, és hidegen, emelt fővel, megvető ajakkal ment tovább. A leány, akit már feltüzelt valami öntudatlan féltékenység, visszafordult, újra elment mellette, és hangosabban mondta:
- Jó estét, Georges.
Most sem felelt semmit.
Akkor már a leány mindenáron azt akarta, hogy megismerje, és köszönjön neki; minduntalan visszatért a páholy mögé, várva a kedvező pillanatot.
Mihelyt észrevette, hogy Marelle-né ránéz, megérintette ujjával Duroy vállát:
- Jó estét. Hogy vagy?
Az most sem fordult vissza.
A lány tovább beszélt:
- No, talán bizony megsüketültél csütörtök óta?
Nem felelt, és olyan megvető arcot vágott, mintha egy árva szóval sem akarna leereszkedni ehhez a teremtéshez. Az pedig dühösen felkacagott, és azt mondta:
- Hát meg is némultál? Őnagysága talán megharapta a nyelvedet?
Duroy dühös mozdulatot tett, és felháborodott hangon szólt rá:
- Ki engedte meg, hogy megszólítson? Hordja el magát, vagy hűvösre tétetem!
Akkor aztán lángoló szemmel, dagadó mellel szájalni kezdett a leány:
- Ó, hát így vagyunk! No, megállj csak, te faragatlan tuskó! Ha az ember hazamegy egy nővel, legalább köszönni szokott neki. Amért most másikkal vagy, attól még megismerhetnél. Ha csak biccentettél volna nekem, amikor elmentem melletted az imént, nyugton hagytalak volna. De te a büszke urat akartad játszani. No, megállj! Majd adok én neked! Mit, még jó estét sem kívánsz nekem, amikor találkozunk...
Soká kiáltozott volna, de Marelle-né kinyitotta a páholy ajtaját, és elmenekült a tömegen keresztül, fejvesztetten keresve a kijárást. Duroy utánarohant, és iparkodott utolérni. Rachel, amint futni látta őket, diadalmasan üvöltötte:
- Fogják meg! Fogják meg azt a nőt! Ellopta a szeretőmet!
Itt is, ott is nevetés hallatszott a közönség között. Két úr mulatságból megragadta a menekülő asszony vállát, magával akarta vinni, és meg akarta csókolni. De Duroy utolérte, erőszakkal kitépte a kezükből, és magával vonszolta az utcára.
Clotilde belevetette magát egy várakozó üres bérkocsiba. Duroy utánaugrott, s amikor a kocsis megkérdezte:
- Hová tetszik?
Azt felelte:
- Ahová akar.
A kocsi lassan indult meg, döcögve a kövezeten. Clotilde ideges rohamot kapott, arcát eltakarta kezével, zokogott, fuldoklott; Duroy pedig nem tudta, mit tegyen, mit mondjon. Végül, sírását hallgatva, így dadogott:
- Hallgass ide, Clo, kis Clo, hadd magyarázzam meg a dolgot. Nem tehetek róla... Ismertem ezt a nőt valamikor... amikor Párizsba kerültem...
Az asszony hirtelen levette kezét arcáról, erőt vett rajta a megcsalt szerelmes asszony dühe, ez az őrjöngő düh visszaadta a szavát, és gyors, szaggatott mondatokban, lihegve mondta:
- Ó... nyomorult... nyomorult... milyen hitvány vagy!... Hát lehetséges ez?... Micsoda szégyen!... Ó, istenem!... Micsoda szégyen!... Szégyen!...
Aztán, egyre jobban felhevülve, amint a gondolatai tisztábban kialakultak, és érvek jutottak az eszébe:
- Az én pénzemmel fizetted? És én még pénzt adtam neki... hogy erre a leányra költse... ó, a nyomorult!...
Néhány másodpercig mintha valami más, erősebb szót keresett volna, amely sehogy sem akart eszébe jutni, aztán egyszerre kibökte, olyan arccal, mintha köpött volna:
- Ó, disznó... disznó... disznó... Az én pénzemmel fizetted... Disznó... Disznó!...
Most már nem talált más szót, és egyre ezt ismételgette:
- Disznó... disznó...
Egyszerre csak kihajolt a kocsi ablakán, és megfogta a kocsis kabátja ujját:
- Álljon meg! - Azzal kinyitotta az ajtót, s az utcára ugrott.
Georges utána akart menni, de rárivallt:
- Megtiltom, hogy kiszállj!... - Akkorát kiáltott, hogy a járókelők csoportosulni kezdtek körülötte, és Duroy meg sem moccant, mert félt a botránytól.
Az asszony ekkor kihúzta a zsebéből a pénztárcáját, s az utcai lámpa világánál aprópénzt keresett, kivett két frank ötvenet, markába nyomta a kocsisnak, és remegő hangon így szólt hozzá:
- Itt van... egyórai útért... én fizetek... vigye ezt a piszkos fickót a Boursault utcába, a Batignolles-ba.
A körülötte támadt csoport nevetni kezdett. Egy férfi azt mondta:
- Jól van, kicsike!
Egy kis csirkefogó pedig odaállt a kocsi mellé, bedugta fejét a nyitott ablakon, és éles hangon visított be:
- Jó éjszakát, strici!
Aztán újra megindult a kocsi, és nyomában egyre hallatszott a nevetés.
Duroy szomorúan ébredt másnap reggel.
Lassan öltözött fel, aztán leült az ablak mellé, és gondolkodni kezdett. Egész testében össze volt törve, mintha előző este alaposan elagyabugyálták volna. De hát sarkallta az, hogy pénzt kell szereznie, s először is Forestier-hez ment.
Barátja a dolgozószobájában fogadta, lábát melengetve a kandallónál.
- No, miért keltél ilyen korán?
- Nagyon komoly dologban. Becsületbeli adósságom van.
- Kártya?
Habozott egy darabig, aztán bevallotta:
- Kártya.
- Sok?
- Ötszáz frank.
Csak kétszáznyolcvannal tartozott.
Forestier kételkedve kérdezte meg:
- Kinek tartozol ezzel?
Duroy nem tudott mindjárt válaszolni.
- Hát... hát... egy carleville-i úrnak.
- Ugyan! És hol lakik az az úr?
- A... a...
Forestier elnevette magát:
- A Nekeresd utcában, ugye? Ismerem azt az urat, fiacskám. Ha kell húsz frank, az még rendelkezésedre áll, de több nem.
Duroy elfogadta az aranyat.
Aztán házról házra járt minden ismerősénél, és öt óráig összegyűjtött nyolcvan frankot.
Mivel pedig még kétszázat kellett volna találnia, elszántan belenyugodott a változhatatlanba, és megtartva azt, amit összegyűjtött, azt mormogta magában:
- Eh, nem emésztem magamat a ribanc miatt. Majd kifizetem, ha lesz miből.
Két hétig takarékosan, rendesen, szűziesen élt, teli energikus elhatározásokkal. Aztán erős szerelmi vágy fogta el. Úgy érezte, hogy esztendők óta nem tartott asszonyt a karjai között, s mint ahogy a tengerész megbolondul, amikor kikötőbe ér, ő is megremegett minden útjába kerülő szoknya láttára.
Egy este visszatért hát a Folies Bergère-be, remélve, hogy ott találja Rachelt. Meg is pillantotta mindjárt a bejáratnál, mert az nemigen hagyta el a mulatóhelyet.
Mosolyogva, kezét nyújtva indult felé. De a leány tetőtől talpig végigmérte.
- Mit akar tőlem?
Duroy nevetni próbált.
- Ugyan, ne akarj engem palira venni.
A lány hátat fordított neki, és kijelentette:
- Nem érintkezem stricikkel.
A legdurvább sértést választotta ki. Duroy érezte, hogy vérbe borul az arca, és egyedül tért haza.
A beteg, legyöngült, folyvást köhögő Forestier kínossá tette életét a szerkesztőségben, s mintha egyre csak azon törte volna fejét, hogy unalmas robotmunkákat eszeljen ki számára. Sőt, egy napon, ideges ingerültségében, hosszú, fullasztó köhögési roham után, amikor Duroy nem szerzett meg neki egy hírt, azt dörmögte:
- Ördögbe is, butább vagy, mint amilyennek hittelek.
Majdhogy fel nem pofozta, de türtőztette magát, elment, s csak azt gondolta magában:
"Jössz te még az én utcámba! - Egy hirtelen gondolat villant át az agyán, és hozzátette: - Felszarvazlak, öregem." És távozóban dörzsölgette a kezét, úgy felvidította ez a terv.
Mindjárt másnap meg is akarta kezdeni a végrehajtását. Felderítő látogatást tett Forestier-nénél.
Amikor belépett hozzá, az asszony a pamlagon hevert és olvasott.
Kezet nyújtott neki, egyébként nem mozdult, éppen csak fejét fordította felé, s így szólt:
- Jó napot, Szépfiú. - Duroy úgy érezte, mintha arcul ütötték volna.
- Miért nevez így?
Az asszony mosolyogva felelte:
- Múlt héten találkoztam Marelle-néval, tőle hallottam, hogy keresztelték el magát az ő házánál.
Az asszony szeretetre méltó arckifejezése megnyugtatta. Egyébiránt mitől is félhetett volna?
- Elkényezteti - folytatta Forestier-né. - Engem bezzeg csak akkor látogat meg, amikor éppen eszébe jut, minden borjúnyúzó pénteken, ugye?
Leült melléje, és újfajta kíváncsisággal, a csecsebecséket gyűjtő műbarát kíváncsiságával nézegette. Bűbájos teremtés volt, gyöngéd és meleg, cirógatásokra termett szőkeség - és Duroy azt gondolta magában: "Határozottan többet ér a másiknál." Nem is kételkedett a sikerében, úgy tetszett neki, hogy csak ki kell nyújtania a kezét, és leszakíthatja az asszonyt, mint valami gyümölcsöt.
Elszántan felelte:
- Azért nem jöttem magához, mert jobb volt így.
Az asszony nem értette, és megkérdezte:
- Hogyan? Miért?
- Miért? Hát nem találja ki?
- Nem, egyáltalán nem.
- Mert szerelmes vagyok magába... Ó, csak egy kicsit, egy egészen picikét... És nem akarok egészen szerelmes lenni...
Az asszonyon sem csodálkozás, sem sértődés nem látszott, még az sem, hogy talán hízeleg neki ez a vallomás; ugyanolyan közömbösen mosolygott tovább, és nyugodtan felelte:
- Ó, azért járhat ide. Énbelém nem szokás sokáig szerelmesnek lenni.
Duroyt még jobban meglepte a hang, mint a szavak, és megkérdezte:
- Miért?
- Mert hiábavaló, és mert ezt hamar megértetem mindenkivel. Ha előbb vallotta volna meg az aggodalmát, megnyugtatom, és felszólítom, hogy éppen ellenkezőleg, minél gyakrabban jöjjön.
Duroy szenvedélyes hangon kiáltott fel:
- Lehet is az érzelmeknek parancsolni!
Az asszony feléje fordult:
- Kedves barátom, én a szerelmes embert törlöm az élők sorából. Hülyének tekintem, sőt, nemcsak hülyének, veszedelmesnek is. Azokkal, akik szerelmesek belém, vagy azt állítják magukról, hogy szerelmesek, megszakítok minden baráti kapcsolatot; először is, mert untatnak, azután meg, mert olyan gyanúsak nekem, mint a veszett kutya, amely akármikor rohamot kaphat. Erkölcsi vesztegzár alá helyezem őket, míg csak a betegségük el nem múlik. Ezt ne feledje el. Jól tudom, hogy maguknál a szerelem semmi más, mint egy fajtája az étvágynak, nálam pedig, ellenkezőleg, olyan... lelki áldozás lenne, s ez nem fér bele a férfiak vallásába. Maguk a betűjét értik a vallásnak, én a szellemét. Hanem... nézzen csak jól a szemem közé...
Már nem mosolygott. Arca nyugodt és hideg volt, és minden szót külön hangsúlyozva mondta:
- Soha, soha nem leszek a kedvese, érti? Szóval tökéletesen felesleges, sőt, káros is lenne, ha ezután is megmaradna kívánsága mellett. Most pedig, hogy... a műtét megtörtént... akarja, hogy barátok legyünk, jó barátok, de igazi barátok, minden rejtett gondolat nélkül?
Duroy megértette, hogy ezzel az ítélettel szemben nincs apelláta, és hiábavaló minden próbálkozás.
Ebbe tüstént belenyugodott, teljes őszinteséggel - és odanyújtotta két kezét, boldogan, hogy ilyen szövetségest szerezhet az életben.
- A magáé vagyok, úgy, ahogy akarja.
Az asszony megérezte hangjában az őszinteséget, és ő is odanyújtotta mindkét kezét.
Duroy megcsókolta mind a kettőt egymás után, aztán fejét felemelve, egyszerűen ennyit mondott:
- Az áldóját, ha ilyen asszonyra akadok, mint maga, milyen boldogan vettem volna feleségül!
Ez végre megindította az asszonyt, úgy simogatta ez a mondat, mint az asszonyokat minden olyan bók, amely megtalálja a szívüket; s olyan gyors, hálás pillantást röpített felé, aminőkkel a férfit rabszolgájukká teszik.
Aztán, mert Duroy nem talált átmenetet, hogy folytassa a társalgást, szelíd hangon szólalt meg, egyik ujját a fiatalember karjára téve:
- Tüstént meg is kezdem barátnői mesterségemet. Maga ügyetlen ember, kedvesem. Beszélhetek őszintén?
- Igen.
- Egészen őszintén?
- Egészen őszintén.
- Nos hát, látogassa meg Walternét, aki igen sokra becsüli magát, és iparkodjék tetszeni neki. Nála elhelyezheti a bókjait, ámbár tisztességes asszony, értsen meg jól, tökéletesen tisztességes. Ó, nála sincs semmi remény a... rablásra. De ennél okosabbat is érhet el, ha szívesen látott vendég lesz. Tudom, hogy ma még alantas helyzete van az újságnál. De azért ne féljen semmitől, minden munkatársat egyforma jóindulattal fogadnak. Menjen el hozzá, higgyen nekem.
Duroy mosolyogva mondta:
- Köszönöm, maga igazi angyal... őrzőangyal. - Aztán tovább beszéltek mindenféléről.
Duroy sokáig maradt, mert be akarta bizonyítani, hogy jól érzi magát mellette, távozóban újra megkérdezte:
- Hát áll az alku: barátok vagyunk?
- Áll az alku.
Duroy érezte, mekkora hatást ért el az imént a bókjával, s újra megerősítette:
- Ha pedig valaha özvegyen marad, máris jelentkezem kérőnek. - Aztán gyorsan elmenekült, hogy az asszony ne érjen rá megharagudni.
Walterné meglátogatása kissé zavarba hozta, hiszen nem hívták meg, és nem akart ügyetlenséget elkövetni. A főszerkesztő jóindulattal bánik vele, megbecsüli szolgálatait, legszívesebben őt választja ki nehéz feladatok megoldására; miért ne használná fel ezt a kegyet arra, hogy bejusson a házába?
Egy szép napon tehát jókor felkelt, elment a vásárcsarnokba abban az időben, amikor legjavában folyt az eladás, és körülbelül tíz frankért vagy húsz darab csodálatos körtét szerzett. Gondosan bekötözte egy fületlen kosárba, hogy úgy lássék, mintha messziről jött küldemény lenne, és elvitte a főszerkesztőék házmesteréhez egy névjeggyel, amelyre ezt írta:
GEORGES DUROY
mély tisztelettel kéri Walterné őnagyságát, hogy fogadja szívesen ezt a kis gyümölcsöt, amit ma reggel kapott Normandiából.
Másnap szerkesztőségi levélszekrényében egy borítékot talált Walterné névjegyével, aki hálás köszönetet mond Duroy úrnak, és minden szombaton otthon van.
A következő szombaton megjelent nála.
Walter a Malesherbes bulváron saját, kettős homlokzatú házában lakott, amelynek egyik felét a gyakorlati emberek takarékos szokása szerint bérbe adta. A házmester lakása középen volt, ugyanaz az ember nyitott kaput a háziúrnak is, a lakónak is, és mind a két bejáratnak a gazdag úri palota látszatát adta meg a templomszolgára emlékeztető külsejével, fehér harisnyás, vastag lábikrájával és aranygombos, skarláthajtókás libériájával.
A fogadótermek az első emeleten voltak, előttük pedig egy tapétázott és ajtófüggönyökkel elzárt előszoba. A székeken két lakáj szundikált. Egyik elvette Duroy felöltőjét, másik a pálcáját ragadta el, kinyitott egy ajtót, a látogató előtt lépett be, majd félreállt, előreengedte.
A fiatalember zavartan nézegetett mindenfelé, s egyszerre csak ülő embereket pillantott meg egy tükörben, akik mintha igen messzire lettek volna. Először eltévesztette az irányt, mert a tükör megcsalta a szemét, aztán átment még két üres szalonon, s akkor egy boglárkamintás, kék selyemmel tapétázott budoárfélébe ért, ahol négy hölgy beszélgetett halkan, egy teáscsészékkel megrakott kerek asztal körül.
Akármekkora biztonságra tett is szert párizsi életében és főként riporteri mesterségében, mely állandóan nevezetes személyiségekkel hozta érintkezésbe, mégis megfélemlítette kissé a színpadias bebocsátás s útja az üres szalonokon át.
Azt dadogta:
- Nagyságos asszonyom, bátorkodtam... - és közben kereste a ház asszonyát.
Az feléje nyújtotta a kezét - Duroy meghajolva fogta meg, s az asszony ennyit mondott:
- Nagyon kedves, hogy eljött. - Széket mutatott neki, s amikor Duroy le akart ülni, valósággal beleesett a székbe, mert sokkal magasabbnak hitte.
Eközben elhallgatott a társaság. Most egyik asszony újra megszólalt. A hidegről beszéltek, amely keményre fordult, de mégsem annyira, hogy megszüntesse a tífuszjárványt, vagy hogy korcsolyázni lehessen. És mindenki elmondta véleményét a párizsi fagy kezdetéről; aztán ki-ki előadta, hogy melyik évszakot kedveli jobban - mindazokkal a banális okokkal, amelyek úgy szállonganak az elmékben, mint lakásokban a por.
Duroy visszafordult az ajtó halk neszére, s két tükörablakon keresztül észrevett egy közeledő kövér hölgyet. Mihelyt a budoárba ért, egyik látogató felállt, kezet szorított mindenkivel és távozott, s a fiatalember a többi szalonon át is követte tekintetével fekete hátát, amelyen fekete gyöngyök csillogtak.
Amint a személyváltozás okozta mozgolódás elült, hirtelen, minden átmenet nélkül a marokkói kérdésre és a keleti háborúra terelődött a beszéd, meg az angolok dél-afrikai bajaira.
A hölgyek csak úgy emlékezetből vitatták meg ezeket a kérdéseket, mintha valami sokszor elpróbált, illedelmes társaságbeli darabot adnának elő.
Új jelenet következett, egy kisütött hajú kis szőke nő lépett be, s emiatt viszont egy középkorú, magas, száraz hölgy távozott.
Aztán arról beszéltek, hogy milyen eshetőségei vannak Linet úrnak az akadémiai tagságra. Az újonnan érkezett hölgy szilárdan állította, hogy Linet-t kibuktatja Cabanon Lebas, egy szép verses Don Quijote dráma szerzője.
- Tudják, hogy jövő télen előadják az Odéonban?
- Ah, csakugyan? Feltétlenül megnézem; igazán irodalmi kísérlet!
Walterné kecsesen válaszolt, nyugodtan és közömbösen, egy pillanatig sem habozva, hogy mit mondjon, mert a véleménye mindig jó előre készen volt.
De észrevette, hogy sötétedik, csöngetett, lámpákat hozatott, miközben folyvást odahallgatott a limonádéforrás gyanánt csörgedező társalgásra, és arra gondolt, hogy elfelejtett beszólni a vésnökhöz a legközelebbi vacsorájára szóló meghívókért.
Kissé kövér volt, de még mindig szép, abban a veszedelmes korban, amikor már közel van az összeomlás. Nagy gonddal, elővigyázatossággal, higiéniával és kenőcsökkel tartotta fenn a szépségét. Okos, mérsékelt és józan asszony volt; az a fajta, akinek elméje olyan egyenesre van nyírva, mint egy francia kert. Meglepetés nem éri a sétálót, de valami gyönyörűséget talál benne. Volt esze, finom, diszkrét és biztos esze - ez pótolta nála a képzelőtehetséget, a jóságot, az odaadást -, és volt benne valami nyugodt jóindulat minden és mindenki iránt.
Észrevette, hogy Duroy nem szól semmit, hozzá sem beszél senki, és kissé zavartnak látszik; és mert a hölgyek még most sem hagyták nyugton az Akadémiát, kedves tárgyukat, amellyel mindig oly soká szoktak foglalkozni, megkérdezte:
- Maga mindenki másnál jobban van tájékozva, Duroy. Kire szavazna maga?
A fiatalember habozás nélkül válaszolta:
- Nagyságos asszonyom, én ebben a kérdésben sohasem vizsgálgatnám a jelöltek mindig kétségbe vonható érdemeit, hanem a korukat és az egészségüket. Nem jogcímüket kérdezném, hanem a betegségüket. Nem kutatnám, hogy lefordították-e rímes versbe Lope de Vegát, hanem alaposan tájékozódnám a májuk, a szívük a veséjük és a hátgerincük állapotáról. Az én szememben egy jó kis szívtágulás, egy jó albuminuria, főként pedig a mozgatóidegek kezdődő bénulása százszorta többet ér, mint negyven kötetnyi szószaporítás a haza eszméjéről a barbár népek költészetében.
Ezt a vélekedést megdöbbent hallgatás fogadta.
Walterné mosolyogva szólalt meg:
- Ugyan miért?
- Azért - felelte Duroy -, mert én mindig csak azt kutatom, hogy mi szerezheti a legnagyobb gyönyörűséget az asszonyoknak. Márpedig az Akadémia igazán csak akkor érdekli önöket, amikor egy akadémikus meghal. Minél több hal meg, annál boldogabbak lehetnek önök. Hát hogy gyorsabban haljanak meg, öregeket és betegeket kell megválasztani.
Mivel a hölgyek kissé még mindig meg voltak lepve, hozzátette:
- Különben én is úgy vagyok ezekkel, mint önök, és igen szívesen olvasom a párizsi újdonságok között egy akadémikus halála hírét. Tüstént azt kérdezem: ki lesz az utóda? És megcsinálom a magam listáját. Játék ez, igen kedves kisjáték, amit minden párizsi szalonban játszanak, valahányszor egy halhatatlan meghal: "A halál és a negyven aggastyán" a neve.
A hölgyek még most is zavarban voltak, de azért elmosolyodtak, annyira talpraesett volt ez a megjegyzés.
Duroy felállt, és így fejezte be mondókáját:
- Önök választják őket, hölgyeim, csak azért, hogy halálukban örömet leljenek. Válasszanak hát öregeket, nagyon öregeket, minél öregebbeket, s egyébbel ne is törődjenek soha.
Aztán kecsesen eltávozott.
Mihelyt elment, egyik asszony kijelentette:
- Mulatságos fiú. Kicsoda voltaképpen?
- Egyik munkatársunk - felelte Walterné -, még csak jelentéktelen munkát végez az újságnál, de bizonyos vagyok, hogy hamarosan viszi valamire.
Duroy vidáman, nagy tánclépésekkel ment végig a Malesherbes bulváron, meg volt elégedve a távozásával, s azt mormogta magában:
- Az indulás szerencsés volt.
Ezen az estén kibékült Rachellel.
A következő hét két eseményt hozott számára. Kinevezték a rovat vezetőjének, és Walterné meghívta vacsorára. Tüstént észrevette, hogy a két esemény között van valami kapcsolat.
A Francia Élet elsősorban üzleti újság volt, tulajdonosa pénzember lévén, aki csak emelőrúdnak használta fel a sajtót és a képviselőséget. Fegyvert kovácsolt magának a kedélyességből, mindig a derék ember mosolygós álarca alatt dolgozott, de mindenféle ügyében csak olyan embereket használt fel, akiknek tulajdonságait kitapogatta, megvizsgálta, kiszimatolta, s akiket agyafúrtnak, vakmerőnek és hajlékonynak érzett, Duroyt, akit a hírrovat vezetőjévé tett, használható fickónak tartotta.
Ezt a funkciót eddig a szerkesztőség titkára, Boisrenard töltötte be, egy korrekt, pontos és hivatalnok módra aprólékos, öreg újságíró. Harminc esztendő alatt tizenegy különböző újság szerkesztőségének titkára volt, de cselekvésének vagy látásának módja egy hajszálnyit sem változott. Úgy ment át egyik szerkesztőségből a másikba, mint ahogy vendéglőt változtat az ember, s alig vette észre, hogy az ételek íze nem egészen egyforma. Minden politikai és vallási vélekedés idegen maradt számára. Odaadással szolgálta az újságot, akármilyen volt is, értette a dolgát, és aranyat ért nagy tapasztalata. Úgy dolgozott, mint a vak, aki nem lát semmit, mint a süket, aki nem hall semmit, mint a néma, aki soha nem beszél semmiről. De azért nagy adag újságírói becsület lakozott benne, és nem adta volna oda magát olyasvalamire, amit a mestersége sajátos szempontjából nem ítélt becsületesnek, lojálisnak és korrektnek.
Walter megbecsülte ugyan, de azért sokszor szerette volna, ha másra bízhatja a híreket - véleménye szerint az újság gerincét. Ennek a rovatnak a segítségével lehet felröppenteni az új híreket, megindítani a pletykákat, hatni a közönségre és az árfolyamokra. Két előkelő estély leírása közé ártatlan arccal be kell csúsztatni a lényeges dolgot, inkább sejtetve, mint kimondva.
Célzásokkal kell kitaláltatni azt, amit az ember akar; úgy cáfolni, hogy a kósza hír megerősödjék, vagy úgy erősítgetni, hogy senki se higgye el. Szükséges, hogy a napi hírekben mindenki mindennap találjon legalább egy sort, ami őt érdekli, hogy mindenki elolvassa ezt a rovatot. Gondolni kell mindenre és mindenkire, minden társaságra, minden foglalkozásra, Párizsra és a vidékre, a hadseregre és a festőkre, a papságra és az iskolákra, a bírákra és a kurtizánokra.
Annak, aki ezt a rovatot irányítja s a riporterek seregét vezényli, mindig éber, minden hájjal megkent embernek kell lennie, mindig résen kell állnia, bizalmatlanul, előrelátóan, furfangosan, fürgén és hajlékonyan, csalhatatlan szimattal felfegyverezve, hogy első pillantásra megismerje a hamis hírt, meg tudja ítélni, hogy mit jó elmondani és mit eltitkolni; ki tudja találni, mi fog hatni a közönségre; és tudnia kell végül úgy feltálalni a dolgot, hogy sokszoros legyen a hatása.
A hosszú gyakorlat Boisrenard mellett szólt, de hát nem tudott imponálni és sikkesen írni; főképpen pedig az az agyafúrtság hiányzott belőle, aminek vele kell születni az emberrel, hogy mindennap megérezze a gazdája titkos gondolatait.
Duroy bizonyára tökéletesen beválik ezen a helyen, és pompásan kiegészíti a szerkesztőséget ennél a lapnál, amely a Norbert de Varenne kifejezése szerint "az állampapírok és a politikai meggyőződések árfolyamán hajózik".
A Francia Élet sugalmazója és igazi szerkesztője egy fél tucat képviselő volt, érdektársak mindazokban a spekulációkban, amelyeket a laptulajdonos főszerkesztő megindított vagy támogatott. A képviselőházban "Walter bandájának" nevezték őket, és irigyelték, mert Walter segítségével sok pénzt kereshettek.
Forestier, a politikai rovatvezető, csak bábja volt ezeknek az üzletembereknek, a sugalmazott intenciók végrehajtója. Ők adták értésére, hogy mi legyen a vezércikkben, amit mindig odahaza írt meg - mint mondotta, azért, hogy nyugodtan dolgozhassék.
De hogy irodalmi és párizsias jelleget adjanak az újságnak, szerződtettek két, különböző műfajokban híres írót: Jacques Rivalt, aki aktuális cikkeket írt, és Norbert de Varenne-t, aki költő volt, és a maga szeszélyei szerint írt cikkeket, vagyis inkább elbeszéléseket az új iskola modorában.
Aztán olcsó áron szereztek néhány művészetről, festészetről, zenéről, színházról író kritikust, egy kriminalistát és egy lóverseny tudósítót, az irodalmi mindenesek nagy zsoldos törzséből. Két társaságbeli hölgy, Rózsaszín Dominó és Fehér Kacsó, a társaság híreit küldték be, írtak a divatról, az elegáns életről, az etikett és a jó modor kérdéseiről, és pletykákat közöltek előkelő hölgyek köréből.
És a Francia Élet a különböző kezektől kormányozottan "hajózott az árfolyamokon".
Duroy még fel sem ocsúdott öröméből, amiért a napihírrovat vezetőjének kinevezték, amikor megkapott egy kis dombornyomású kártyát, és azt olvasta rajta:
Walterék kérik Georges Duroy urat, hogy szerencséltesse őket vacsorára csütörtökön, január 20-án.
Ez az új kegy, amely nyomon követte a másikat, olyan örömmel töltötte el, hogy megcsókolta a meghívót, akárcsak egy szerelmes levelet. Aztán elment a pénztároshoz, hogy megbeszélje vele rendelkezési keretének súlyos kérdését.
A napihírrovat vezetőjének rendes költségvetési kerete van, abból fizeti a riportereit, s a jó vagy kevésbé jó híreket, amiket egyik vagy másik hoz, ahogy a kertészek hordják gyümölcseiket a primőrkereskedőkhöz.
Kezdetnek havi ezerkétszáz frankot bocsátottak Duroy rendelkezésére; erősen elhatározta, hogy ebből nagy részt kanyarít ki magának.
Heves sürgetésére a pénztáros végre is előlegezett neki négyszáz frankot. Első pillanatban határozottan az volt a szándéka, hogy visszaküldi Marelle-nénak azt a kétszáznyolcvan frankot, amivel tartozik neki, de csaknem azonnal meggondolta, hogy akkor mindössze százhúsz frank maradna a kezében, s ez éppenséggel nem elég ahhoz, hogy kellő módon indítsa meg a most kezére adott gépezetet - későbbi időkre halasztotta hát az adósságfizetést.
Két napig az elhelyezkedéssel foglalkozott, mert külön asztalt és levéltartókat örökölt a nagy, közös szerkesztőségi szobában. Ő foglalta el ennek a szobának egyik végét. A szoba másik végében pedig Boisrenard uralkodott, akinek kora ellenére is ébenfekete haja örökösen ráborult egy papírlapra.
A középen levő hosszú asztal a repülő munkatársaké volt. Rendesen padnak szolgált, és ültek rajta, vagy lelógatva szélén a lábukat, vagy törökösen a közepén. Néha öten-hatan is kuporogtak ezen az asztalon, buzgón játszva a labdafogóval.
Duroy végül maga is kedvet kapott erre a szórakozásra, és ügyességre tett szert benne, Saint-Potin vezetése alatt és tanácsai segítségével.
Forestier, aki mind rosszabb bőrben volt, rábízta legutóbb vásárolt, antillai fából készült szép labdafogóját, mert kissé nehéznek találta - és Duroy erős karral ugratta a zsinóron a nagy fekete golyót, halkan számlálva:
- Egy, kettő, három, négy, öt, hat.
Éppen azon a napon, amikor Walterékhoz volt hivatalos vacsorára, sikerült először húszas sorozatot csinálnia.
"Ez jó nap - gondolta magában -, minden téren sikerem van." Mert a labdafogó játékban való ügyesség csakugyan valami magasabbrendűséget jelentett aFrancia Élet szerkesztőségében.
Korán otthagyta a szerkesztőséget, hogy ráérjen átöltözködni, s éppen hazafelé tartott a Londres utcán, amikor meglátott maga előtt egy asszonykát, aki Marelle-néra emlékeztette. Érezte, hogy arcába száll a vér, s a szíve dobogni kezdett. Átment a másik oldalra, hogy oldalról is megnézhesse az asszonykát. Az is megállt, hogy átmenjen a másik oldalra. Nem ő volt; Duroy fellélegzett.
Gyakran gondolkozott azon, hogyan viselkedjék, ha szembetalálkozik vele. Köszönjön-e neki, vagy úgy tegyen, mintha nem látná?
"Nem látnám meg" - gondolta magában.
Hideg volt, az utcai csatornákra jégkéreg fagyott. A gyalogjárók szárazán szürkélltek a gáz fényében.
Amikor a fiatalember hazaért, azt gondolta: "El kell költöznöm innét. Ez a lakás már nem elég nekem." Idegesnek és vidámnak érezte magát, képes lett volna a háztetőkön szaladgálni, s míg ágyától az ablakig ment, hangosan ismételgette:
- Most jön a szerencse! Ez a szerencse! Meg kell írnom az apámnak.
Időről időre szokott az apjának írni; és a levél mindig nagy örömet vitt a kis útszéli normand kocsmába, amely azon a magas dombtetőn állott, ahonnét látni lehet Rouent és a Szajna széles völgyét.
Időnként ő is kapott egy kék borítékot; nagy, reszketős betűkkel volt ráírva a címe, és változatlanul mindig ezeket a sorokat olvasta az apai levél elején:
Édes fiam, mi hála istennek jól vagyunk, anyáddal együtt. Itt, errefelé, semmi különös újság nincsen. De azért megírom, hogy...
És a szívében megőrzött valami érdeklődést a falu dolgai, a szomszédok élete s a földek meg a termés állapota iránt.
Ismételgette magában, míg kis tükre előtt fehér nyakkendője csokrát kötözte:
- Ezt még holnap megírom az apámnak. Csodálkozna az öreg, ha látná, ma este hová megyek! Az áldóját, ma olyan vacsorát eszem végig, amilyent ő életében nem látott. - És hirtelen feltűnt előtte az otthoni füstös, fekete konyha, az üres kávéházi terem mögött, a lábasok, amik sárga villanást vetnek a falra, a macska a kandallónál, amely orrát a tűzhöz tartja, s olyan, mint egy összekuporodott kiméra; az időtől és a kiömlött folyadékoktól megzsírosodott asztal, a középen párolgó levesestál és a két tányér között égő gyertya. És látta a férfit meg az asszonyt is, apját és anyját, a két lassú mozgású parasztot, amint apródonként kanalazzák a levest. Ismerte öreg arcuk legkisebb ráncait, karjuknak, fejüknek legkisebb mozdulatait is. Még azt is tudta, mit beszélnek minden este, amikor egymással szemközt ülve vacsoráznak. Ezt is elgondolta: "Egyszer csak mégis meg kell látogatnom őket." De eközben elkészült az öltözködéssel, elfújta a lámpát, és lement.
A külső bulváron utcalányok szegődtek mellé. Lerázta őket magáról, és heves megvetéssel mondta:
- Nem hagytok békén? - Mintha megsértették, félreismerték volna... Minek nézik őt? Hát ezek a cafatok nem tudnak különbséget tenni ember és ember között? Amint így fekete frakkban vacsorára ment gazdag, közismert, jelentékeny emberekhez, úgy érezte magát, mintha új személyiséggé, más emberré vált volna, a társaság, az igazi társaság tagjává.
Nyugodtan lépett be a nagy bronz fáklyatartókkal megvilágított előszobába, és természetes mozdulattal nyújtotta át sétapálcáját, felöltőjét a két lakájnak, aki odalépett hozzá.
Valamennyi szalon ki volt világítva. Walterné a másodikban, a nagyobbikban fogadott. Elbűvölő mosollyal üdvözölte, és Duroy kezet szorított a két előtte érkezett férfiúval, Firmin és Laroche-Mathieu képviselőkkel, a Francia Élet titkos szerkesztőtársaival. Különösen Laroche-Mathieu-nek volt nagy tekintélye az újságnál, mint a képviselőház nagy befolyású tagjának. Mindenki bizonyosra vette, hogy miniszter lesz valamikor.
Azután megérkeztek Forestier-ék; az asszony elragadó volt rózsaszín ruhájában. Duroy csodálkozva látta, hogy bizalmas viszonyban van a két honatyával. Laroche-Mathieu-vel több mint öt percig beszélt suttogva a kandalló mellett. Charles kimerültnek látszott. Egy hónap óta erősen lefogyott, folyvást köhécselt, és azt ismételgette:
- Igazán rá kéne szánnom magamat, hogy a tél végét valahol délen töltsem el.
Norbert de Varenne és Jacques Rival egyszerre jelent meg. Aztán kinyílt egy ajtó a terem végében, és belépett Walter, két nagy, tizenhat-tizennyolc éves leánnyal; egyik csúnya volt, a másik csinos.
Duroy tudta ugyan, hogy gazdája családapa, de azért mégis elcsodálkozott. Éppoly kevéssé gondolt a főszerkesztő leányaira, mint azokra a távoli országokra, amelyeket sohasem lát meg az ember. Meg aztán egészen kislányoknak képzelte őket, és most felnőtt nők jelennek meg előtte. Afféle kis belső zavart érzett, aminőt nyílt színen történő változások szoktak előidézni.
Bemutatás után mind a kettő kezet nyújtott neki, aztán leültek egy kis asztalhoz, amely kétségtelenül nekik volt fenntartva, s egy kosárkából selyemfonalat kezdtek gombolyítani.
Még mindig vártak valakire, s a társaság csöndes volt; az a fajta zavar fogott el mindenkit, amely meg szokta előzni az efféle vacsorákat, ahol különböző szellemű légkörből való emberek kerülnek össze, különböző nappali elfoglaltságok után.
Duroy unalmában a falra pillantott, s Walter messziről odaszólt neki, azzal a nyilvánvaló kívánsággal, hogy a kincseit mutogathassa:
- A képeimet nézi - a birtokosrag erősen kihallatszott a "képeimet" szóból. - Majd megmutatom magának. - És lámpát fogott a kezébe, hogy minden részletet világosan lehessen látni.
- Itt vannak a tájképek - mondotta.
A fal közepén Guillaumet-nak egy nagy vászna látszott, normandiai tengerpart viharos ég alatt. Lejjebb Harpignies-nak egy erdőképe, aztán egy algíri síkság, Guillaumet-tól; a látóhatár szélén egy nagy teve állott magas lábain, mint valami különös műemlék.
Walter továbbment a szomszéd falhoz, és szertartásmesterhez illő komoly hangon jelentette be:
- Ez itt a grandiózus festészet. - Négy vászon volt ott: egy Kórházi látogatás Gervex-től; egy Arató nő Bastien-Lepage-tól; egy Özvegy Bouguereau-tól és egy Kivégzés Jean-Paul-Laurens-tól. Ez utóbbi mű azt ábrázolta, hogy egy vendée-i papot a templom falához állítva lő agyon a kékek egy különítménye.
A főszerkesztő komoly arcán mosoly suhant végig, amikor a következő falra mutatott.
- Itt vannak a zsánerképek. - Először is Jean Béraud-nak egy kis vászna tűnt szembe, a címe: Fenn és lenn. Csinos párizsi nőt ábrázolt, amint egy mozgó lóvasút lépcsőjén mászik fel. Feje éppen felbukkant a kocsi emeletén, s a padokon ülő férfiak mohó gyönyörűséggel veszik észre a feléjük közeledő fiatal arcot, az alsó peronon álló férfiak pedig vágyakozó vagy méltatlankodó arckifejezéssel szemlélik az ifjú nő lábát.
Walter kinyújtott karral tartotta a lámpát, és huncut nevetéssel ismételgette:
- No, ugye mulatságos? Ugye mulatságos?
Aztán Lambert Életmentés című képét világította meg.
Egy asztal közepén ülő macskakölyök csodálkozva, elképedve vizsgálgat egy pohár vízben fuldokló legyet. Egyik lábát felemeli, hogy hirtelen kiragadja a vízből. De még nem határozta el magát. Habozik. Vajon mit fog tenni?
Aztán egy Detaille-képet mutatott a főszerkesztő: A lecke volt a címe: egy katonát ábrázolt a kaszárnyában, amint egy kiskutyát dobolni tanít - és kijelentette:
- Mennyi szellem van ebben!
Duroy helyeslően mosolygott, és el volt ragadtatva.
- Milyen bájos, milyen bájos... milyen... - hirtelen elakadt, mert meghallotta háta mögött a belépő Marelle-né hangját.
A főszerkesztő folytatta a képek megvilágítását és a magyarázgatást.
Most Maurice Leloir egy vízfestményét mutatta meg: Az akadály címűt. Ezen azt lehetett látni, hogy egy gyaloghintó elakadt az utcán, két munkásforma ember viaskodása miatt - a két fickó valóságos Herkules módjára harcol. A gyaloghintó ablakán elragadó asszonyi arc hajol ki, és nézi... nézi, türelmetlenség és félelem nélkül, sőt bizonyos bámulattal, hogy küzd egymással a két férfi.
Walter folyvást azt mondogatta:
- Van még több is a következő szobákban, de azok kevésbé ismert, kevésbé megállapodott értékű festőktől valók. Ez itt az én "Négyszögletes szalonom".[2]Mostanában vásárolok képeket a fiataloktól, az egészen fiataloktól is, és tartalékba helyezem a belső szobákba, addig is, míg a szerzőik hírnévre kapnak. - Aztán halkan tette hozzá: - Most van a legjobb idő képvásárlásra. A festők majd meghalnak éhen. Nincs egy fillérjük se, egy veszekedett fillérjük se...
De Duroy nem látott semmit, a beszédet is csak hallotta, de nem értette. Marelle-né ott van mögötte. Mitévő legyen? Ha köszön neki, esetleg hátat fordít, vagy odavet valami sértő szót. Ha nem lép oda hozzá, mit gondol a társaság?
Azt gondolta magában: "Mindenesetre megpróbálok időt nyerni."
Annyira izgatott volt, hogy egy pillanatig hirtelen rosszullétet akart színlelni, csak hogy elmehessen.
A falak megszemlélése véget ért. A főszerkesztő letette a lámpát, és elindult, hogy az utoljára érkezett vendégeket üdvözölje. Duroy pedig egymagában folytatta a képek tanulmányozását, mintha nem tudna betelni a megcsodálásukkal.
Tökéletesen meg volt zavarodva. Mitévő legyen? Hallotta a hangokat, megértette a beszélgetést. Forestier-né megszólította:
- Igaz, Duroy... - Odasietett hozzá. Az asszony figyelmébe akarta ajánlani egy barátnőjét, aki nagy estélyt adott, és szeretné, ha megemlékeznének róla aFrancia Élet hírrovatában.
- Feltétlenül, nagyságos asszonyom, feltétlenül... - dadogta Duroy.
Marelle-né most egészen közel állt hozzá. Nem mert megfordulni, hogy távozzék.
Egyszerre azt hitte, hogy megbolondult. Marelle-né hangosan így szólt hozzá:
- Adjon isten, Szépfiú. Hát már meg sem ismer?
Hirtelen sarkon fordult. Az asszony ott állt előtte és mosolygott; a szeme csupa vidámság és szeretet volt. És nyújtotta felé a kezét.
Reszketve fogta meg, még mindig valami csalafintaságtól, valami álnokságtól félve. Az asszony derűs hangon folytatta:
- Mit csinál? Ezer esztendeje nem láttam.
Duroy dadogott, képtelen volt visszanyerni a hidegvérét.
- Nagyon sok dolgom van, nagyságos asszonyom, nagyon sok dolgom. Walter úr új munkakörrel bízott meg, és ez borzasztóan elfoglal.
Az asszony folyvást szembenézett vele, s a tekintetében nem fedezhetett föl semmi mást, csak jóindulatot. Az felelte:
- Tudom. De ez még nem ok arra, hogy a barátairól megfeledkezzék.
Egy belépő kövér hölgy választotta szét őket: kivágott ruhás, vörös karú, vörös arcú, feltűnően öltözött és fésült kövér hölgy, aki oly nehézkesen járt, hogy mozgása láttán az ember valósággal érezte combjának súlyát és vastagságát.
Duroy észrevette, hogy mindenki igen előzékeny vele, és megkérdezte Forestier-nétől:
- Ki ez?
- Percemur vicomtesse, aki Fehér Kacsó álnéven szokott írni.
Duroy elképedt, és nagy nevethetnékje támadt:
- Fehér Kacsó! Fehér Kacsó! És én mindig olyan fiatal asszonynak képzeltem, mint maga! Hát ez a Fehér Kacsó? Nagyon jó, nagyon jó!
Az ajtóban megjelent egy lakáj, és jelentette:
- Tálalva van.
A vacsora banális és vidám volt - olyan vacsora, amelynek résztvevői mindenről beszélnek, és nem mondanak semmit. Duroy a főszerkesztő idősebbik lánya, a csúnya Rose és Marelle-né között ült. Ez a szomszédság kissé feszélyezte, bár az asszony láthatóan jól érezte magát, és szokott szellemességével csevegett. Duroy eleinte zavarban volt, tétovázott, mint a muzsikus, aki eltévesztette a hangnemet. De lassanként mégis visszatért a biztonsága, tekintetük folyvást találkozott, kutatta a másikat, és bensőségesen, szinte érzékien fonódott össze, akárcsak azelőtt.
Egyszerre mintha úgy érezte volna, hogy az asztal alatt megérinti valami a lábát. Lábszárát csöndesen előretolta, és találkozott szomszédjával, mely egyáltalán nem húzódott vissza az érintés elől. E pillanatban nem beszéltek, s másik szomszédjuk felé fordultak mind a ketten.
Duroy dobogó szívvel, kissé még tovább tolta a térdét. Gyöngéd szorítás volt a válasz. Ekkor megértette, hogy szerelmük újrakezdődött.
Hogy mit beszéltek ezután? Semmi különöset; de ajkuk megremegett, valahányszor egymásra néztek.
A fiatalember eközben kedves akart lenni a gazdája leányával, s időnként hozzá is szólt egy-egy szót. Az úgy felelgetett neki, akárcsak az anyja; habozás nélkül tudta mindig, mit kell mondania.
Percemur vicomtesse, Walterné jobbján, hercegnő módján viselkedett; Duroyt mulattatta ez a látvány, és halkan megkérdezte Marelle-nétól:
- Ismeri a másikat, aki Rózsaszín Dominó álnéven ír?
- Hogyne ismerném. Livar bárónő.
- Az is ilyenfajta?
- Nem. De éppen ilyen mulatságos. Nagy, száraz karó, hatvanéves, hamis fürtök, kiálló angol fogak, restauráció korabeli szellem és toalettek.
- Honnan kotorták elő ezeket az irodalmi lángelméket?
- Az uborkafára felkapaszkodott polgárok mindig kihúzzák a vízből az arisztokrácia hajótöröttjeit.
- Egyéb ok nincs?
- Semmi egyéb.
Aztán politikai vita indult meg a főszerkesztő, a két képviselő, Norbert de Varenne és Jacques Rival között; eltartott egészen a desszertig.
Amikor visszatértek a szalonba, Duroy újra odalépett Marelle-néhoz, és mélyen a szemébe nézve megkérdezte:
- Akarja, hogy hazakísérjem innét?
- Nem.
- Miért?
- Mert Laroche-Mathieu, aki a szomszédságomban lakik, mindig le szokott tenni a kapu előtt, valahányszor itt vacsorázom.
- Hát mikor láthatom?
- Jöjjön el holnap ebédre.
Azzal elváltak, s egyebet semmit sem beszéltek.
Duroy nem maradt soká, mert egyhangúnak találta az estélyi. A lépcsőn lefelé menet utolérte Norbert de Varenne-t, aki szintén távozott. A vén poéta karon fogta. Minthogy az újságnál nem kellett többé a versenytől félnie, hiszen a munkakörük teljesen különböző volt, most nagyapai jóindulatot tanúsított a fiatalember iránt.
- Nem kísérne el egy darabon?
- Ezer örömmel, kedves mester - felelte Duroy.
És útnak indultak, apró lépésekkel bandukolva, a Malesherbes bulváron.
Párizs szinte néptelen volt ezen az éjszakán. Hideg éjszaka volt, olyan, hogy nagyobbnak érezte az ember más éjszakáknál; a csillagok mintha magasabban ragyogtak volna, s a levegő jeges leheletében mintha lett volna valami, ami a csillagoknál is messzebbről jött.
Az első pillanatokban nem beszéltek. Aztán megszólalt Duroy, csak hogy éppen mondjon valamit.
- Ez a Laroche-Mathieu igen értelmes és tanult embernek látszik.
- Úgy találja? - dörmögte az öreg poéta.
A fiatalember meglepetten habozott:
- Hát igen; különben is a képviselőház legtehetségesebb tagjai közé számítják.
- Az meglehet. Vakok közt félszemű a király. Látja, ezek az emberek mind középszerűek, mert két fal közé van zárva a szellemük: a pénz és a politika közé. Tökfejűek ezek, kedvesem, lehetetlen velük bármiről is beszélni, amit mi szeretünk. Agyag van a fejükben, vagy nem is agyag, hanem kiöntőcsatornák tartalma, mint a Szajnában Asniéres-nél... Ó, mily nehéz olyan embert találni, akinek gondolatai tágas mezőn járnak, aki a nyílt tenger hatalmas leheletének érzetét kelti fel bennünk - azt, amit a tengerparton szoktunk beszívni. Ismertem egy-két ilyen embert... meghaltak...
Norbert de Varenne tiszta, de visszafojtott hangon beszélt, mely csengett volna az éjszaka csöndjében, ha szabadjára engedi. Izgatottnak és szomorúnak látszott - az a szomorúság fogta el, amely néha lecsap a lélekre, s az úgy remeg tőle, mint a fagy érte föld.
- Egyébiránt - folytatta - mindegy, hogy egy kicsivel több vagy kevesebb tehetsége van-e az embernek, hiszen mindennek vége lesz úgyis.
És elhallgatott, Duroy, aki ezen az estén vidámnak érezte a szívét, mosolyogva mondta:
- Ma nagyon feketének látja a világot, kedves mester.
- Mindig annak látom, fiam - felelte a poéta -, és néhány esztendő múlva maga is olyannak fogja látni, mint én. Az élet egy hegyoldal. Amíg fölfelé halad az ember, a csúcsra néz, és boldognak érzi magát: de mihelyt fölér, tüstént észreveszi a lejtőt s a végcélt, amely nem más, mint a halál. A felmászás lassú, a lefelé haladás annál gyorsabb. A maga korában jókedvű az ember. Annyi mindent remél, ami egyébiránt sohasem következik be. Az én koromban már semmit sem vár... csak a halált.
Duroy elnevette magát:
- Az áldóját, mester, lúdbőrözik a hátam.
- Nem - folytatta Norbert de Varenne -, ma nem ért meg engem, de később majd eszébe jut, amit most mondok. Látja, elérkezik egy nap, és sokak számára korán érkezik el, amikor, mint mondani szokás, vége a mulatságnak, mert akármire néz is az ember, a halált látja mögötte. Ó, maga most még ezt a szót sem érti meg, azt a szót, hogy halál. A maga korában még nincs értelme. Az én koromban rettenetes... Igen, egyszerre csak megérti az ember, azt sem tudja, miért, hogyan, s akkor az egész életben mindennek megváltozik a színe. Én tizenöt esztendeje érzem, hogy úgy rágódik rajtam, mintha valami rágó férget hordanék magamban. Érzem, hogy lassanként, hónapról hónapra, óráról órára rombol, mint egy összeomlófélben levő házat. Oly tökéletesen eltorzított, hogy rá sem ismerek magamra. Már semmi sincs meg belőlem abból a sugárzó, friss és erős férfiból, aki harmincesztendős koromban voltam. Láttam, amint fehérre festette fekete hajamat, méghozzá micsoda szakértő, gonosz lassúsággal! Elvette feszes bőrömet, izmaimat, fogaimat, egész egykori testemet - nem hagyott mást, csak egy kétségbeesett lelket, és nemsokára elviszi azt is... Igen, felmorzsolt a nyomorult, csöndesen és irtóztatóan, másodpercről másodpercre lassan lerombolta egész lényemet. És most a halálomat érzem mindenben, akármit csinálok. Minden lépés a halálhoz visz közelebb, minden mozdulat, minden lehelet annak az utálatos munkáját sietteti. Lélegzés, alvás, evés, munka, álom, minden, amit csinálunk - halál. Egyszóval, élni annyi, mint meghalni! Ó, maga is meg fogja ezt tudni! Meglátná, ha csak egy negyedóráig gondolkoznék is. Mit vár még? Szerelmet? Még egynéhány csók, és tehetetlenné válik... Hát aztán? Pénzt? Minek? Hogy asszonyokat fizessen meg vele? Szép boldogság! Hogy sokat egyék, elhízzék, és éjszakákat ordítson végig a csúza miatt? Hát aztán mi van még? Dicsőség? Mire való, ha szerelem formájában nem tudja élvezni az ember? És aztán? Mindenképpen halál a vége. És most olyan közel látom, hogy néha szeretném kinyújtani a karomat és visszalökni. Elborítja a földet, és betölti a teret. Azt látom mindenütt. Az úton eltaposott féreg, a lehullott falevél, egy fehér szál, amit valamelyik barátom szakállában észreveszek, szívemet tépi, és azt kiáltja: "Itt van!" Megkeserít mindent, amit csinálok, amit látok, amit eszem, amit iszom, amit szeretek: a holdfényt, a napfölkeltét, a nyílt tengeri, a szép folyókat s a nyári esték levegőjét, amit oly édes beszívni!
Lassan járt, kissé lihegett, és hangosan beszélt magával jóformán feledve, hogy hallgatja valaki.
Így folytatta:
- És soha nem tér vissza senki, soha... Megőrzik a szobrok öntőmintáját, a matricát, amivel mindig újra lehet hasonló tárgyakat alkotni, de az én testem, az én arcom, az én gondolataim, az én vágyaim soha nem jelennek meg újra. Pedig millió és ezermillió teremtés születik meg, akinek néhány négyzetcentiméteren orra, szeme, homloka, arca és szája lesz, mint nekem, és lesz lelke is, mint nekem, de én, én nem térek vissza soha, az énemnek egyetlen felismerhető része sem jelenik meg újra abban a megszámlálhatatlan, különböző teremtésben, akik körülbelül egyformák, és mégis végtelenül eltérnek egymástól... Mibe kapaszkodjék az ember? Kihez forduljon kétségbeesett kiáltásaival? Miben hihetünk? Minden vallás ostoba, gyermekes moráljával és szörnyen ostoba egoista ígéretével. Egyedül a halál bizonyos.
Megállt, megfogta Duroy kabátgallérjának két szélét, és lassan beszélt tovább:
- Gondoljon minderre, fiatalember, gondoljon erre napokig, hónapokig, esztendőkig, akkor másképpen látja majd az életet. Próbáljon hát kiszabadulni mindabból, ami körülzárja, tépje ki magát emberfeletti erőfeszítéssel tulajdon testéből, érdekeiből, gondolataiból és az egész emberiségből, hogy másfelé tudjon nézni - s akkor majd megérti, mennyire fontos a romantikusok és naturalisták veszekedése meg a költségvetés vitája.
Most szaporábban kezdett lépkedni.
- De meg fogja érezni a kétségbeesettek irtóztató szorongását is. Kapálózni fog a bizonytalanságban, fejvesztetten fuldokolva. Segítségért könyörög mindenfelé, és senki sem válaszol. Kinyújtja karját, kiáltozik, hogy segítsék, szeressék, vigasztalják, mentsék meg - és nem jön senki. Mért szenvedünk így? Mert kétségtelenül arra születtünk, hogy inkább az anyag életét éljük, mint a szellemét: de a gondolkozás aránytalanságot teremtett, megnövekedett értelmünk és életünk változhatatlan föltételei között. Nézze meg a középszerű embereket: hacsak nagy bajok nem zúdulnak rájuk, meg vannak elégedve, és nem szenvednek a közös szerencsétlenség miatt. Az állat sem érzi.
Újra megállt, gondolkozott néhány pillanatig, aztán fáradt, beletörődött arccal mondta:
- Elveszett ember vagyok. Nincs sem apám, sem anyám, sem testvérem, sem feleségem, sem gyermekem, sem istenem.
Egy kis hallgatás után hozzátette:
- Csak rímeim vannak.
Aztán az égbolt felé emelve fejét, ahol a telihold sápadt arca ragyogott, szavalni kezdett:
Keresem a nyitját e sötét rejtélynek,
Zord, sivár egében halvány-holdas éjnek.
Zord, sivár egében halvány-holdas éjnek.
Eljutottak a Concorde-hídig, hallgatva mentek át rajta, aztán elhaladtak a képviselőház előtt. Norbert de Varenne újra megszólalt:
- Házasodjék meg, barátom; nem tudja maga, mi az: egyedül élni az én koromban. Mostanáig irtózatos félelemmel tölt el a magány, amikor este egyedül vagyok otthon, a kandalló mellett. Ilyenkor úgy rémlik nekem, hogy az egész földön egyedül, irtózatosan egyedül vagyok, határozatlan veszedelmekkel, ismeretlen és félelmes dolgokkal körülvéve; és az a fal, amely ismeretlen szomszédomtól elválaszt, úgy eltávolít tőle, mint a csillagoktól, amiket az ablakomon keresztül látok. Valami láz fog el, a bánat és a félelem láza, és elborzaszt a falak hallgatása. Olyan mélységes és olyan szomorú azoknak a szobáknak a csöndje, ahol egyedül él az ember. Nemcsak a testet, a lelket is körülfogja ez a csönd; amikor egy bútor megreccsen, szíve mélyéig megremeg az ember, mert semmi zajra nem volt elkészülve a komor lakásban.
Újra elhallgatott, aztán hozzátette:
- Öreg korára mégiscsak jó lenne az embernek, ha gyermekei volnának.
Eljutottak a Bourgogne utca közepéig. A költő megállt egy magas ház előtt, becsöngetett, megszorította Duroy kezét, és azt mondta neki:
- Felejtse el ezt a sok öreges motyogást, fiatalember, és éljen úgy, ahogy a maga korában kell. Isten áldja!
Azzal eltűnt a sötét lépcsőházban.
Duroy szorongó szívvel indult tovább. Úgy érezte, mintha valami csontokkal teli gödröt mutattak volna meg neki, egy elkerülhetetlen gödröt, amelybe valamikor ő is bele fog hullani. Azt mormogta:
- Az áldóját, nem lehet valami vidám otthona. Még páholyból sem szeretném végignézni a gondolatai felvonulását, annyi szent!
De amint megállt, hogy utat engedjen egy illatos asszonynak, aki kiszállt a kocsijából, és belépett egy házba, nagy, mohó lélegzettel szívta be a levegőben szállongó verbéna- és íriszillatot. Tüdeje, szíve hirtelen lüktetni kezdett a reménységtől és az örömtől; és egész testét elárasztotta Marelle-né emléke, akit holnap viszont fog látni.
Minden mosolyog rá, gyöngéd szeretettel fogadja az élet. Milyen jó, istenem, a reménység megvalósulása!
Mámorosan aludt el, és korán kelt föl, hogy a találkozó előtt gyalog sétáljon egyet a Bois-de-Boulogne sugárúton.
A szél fordultával az idő is megenyhült éjszaka, s a nap úgy sütött, a levegő olyan langymeleg volt, mint áprilisban. A Bois valamennyi állandó vendégét kicsalogatta ezen a reggelen a tiszta és szelíd égbolt.
Duroy lassan járt, és valósággal itta a könnyű levegőt, amely olyan zamatos volt, mint valami tavaszi nyalánkság. Túlment az Étoile téri diadalíven, és megindult a nagy sugárúton a lovaglósétánnyal szemközt levő oldalon. Nézte az ügető vagy vágtató lovasokat, férfiakat, asszonyokat, társaságbeli gazdag embereket, és most alig irigyelte őket. Majdnem valamennyit név szerint ismerte, pontosan tudta vagyonuk állását és életük titkos történetét, mert újságírói hivatása a párizsi hírességek és botrányok valóságos lexikonává tette a fejét.
Lovagló hölgyek haladtak el karcsún, derekukon megfeszült a sötét posztóruha, arcukon az a gőgös, hozzáférhetetlen kifejezés, amelyet sok asszony felölt, ha lóra ül; és Duroy mulatságból halkan recitálta, ahogy a litániát szokták a templomban, valóságos vagy állítólagos szeretőjük nevét, címét és foglalkozását; sőt néha ehelyett:
Baron de Tanquelet,
Prince de la Tour-Enguerrand,
Prince de la Tour-Enguerrand,
azt mormogta: - Most a lesbosi oldalát!
Louise Michot, a Vaudeville-ból,
Rose Marquetin, az Operából.
Rose Marquetin, az Operából.
Nagyon szórakoztatta ez a játék, mintha csak meglátta volna a szigorú külső mögött a mélységes hitványságot, s ez felvidította, feltüzelte, megvigasztalta.
Aztán hangosan mondta:
- Adta sok szenteskedője!
És kikereste szemével azokat a lovasokat, akikről a legvaskosabb históriák keringtek.
Más híres úriemberek köztudomás szerint tisztán a feleségük vagyonából éltek; ismét másokról erősen állították, hogy szeretőjük tartja el őket. Sok kifizette az adósságát (tiszteletre méltó cselekedet, de senki sem sejtette, honnan szerezte a szükséges pénzt; igen gyanús rejtély). Látott pénzembereket, akik óriási vagyonukat alapjában lopásból szerezték, s akiket fogadtak mindenütt, a legelőkelőbb házakban is; aztán olyan közbecsülésben álló férfiakat, akik előtt a kispolgárok kalapot emeltek az utcán, de a társadalom kulisszatitkainak ismerői jól tudták róluk, hogy szemérmetlenül fosztogatják az országos vállalatokat.
Mindnek büszke volt az arckifejezése, gőgösen biggyedt az ajka, szemtelen a tekintete, a pofaszakállasoknak és bajuszosoknak egyaránt.
Duroy folyvást nevetett, és azt ismételgette magában:
- Szép társaság, csupa aljas fráter, csupa rablógyilkos.
De most elhaladt mellette egy födetlen, alacsony, bájos hintó, két lobogó sörényű és farkú kis fehér ló vonta gyors ügetéssel, s a lovakat egy fiatal szőke asszony hajtotta, egy ismert kurtizán, akinek két libériás inas ült a háta mögött. Duroy megállt, szerette volna köszönteni, megtapsolni a szerelem parvenüjét, aki vakmerően mutogatta az arisztokrata szenteskedők sétaútján és sétáló idejében ezt az ágyban megszolgált szemérmetlen fényűzést. Homályosan érezte talán, hogy van kettejük közt valami közös vonás, valami természetes kötelék, hogy egy fajtából valók, egy a lelkük, s az ő sikerének ugyanilyen fajta, vakmerő útjai lesznek.
Lassabban tért vissza, szívét melengette az elégedettség, és kevéssel a kitűzött idő előtt érkezett régi kedvese ajtajához.
Ajkát nyújtva fogadta az asszony, mintha soha nem is szakítottak volna, s egy-két pillanatra még azt a bölcs óvatosságot is elfelejtette, amellyel odahaza minden szerelmes mozdulatot elhárított. Aztán így szólt hozzá, megcsókolva bajuszának kibodorított hegyét:
- Nem is tudod, milyen bosszúság ért, drágám! Azt reméltem, hogy gyönyörű mézesheteink lesznek, és tessék, most hat hétre nyakamba szakadt a férjem; szabadságot kért. De én azért nem leszek meg nélküled hat hétig, különösen az után a kis összeveszés után. Hallgass csak ide, hogy rendeztem el a dolgot. Eljössz hozzánk hétfőn vacsorára, már említettelek neki. Majd bemutatlak.
Duroy kissé elképedve habozott, mert sohasem állt még szemtől szemben olyan emberrel, akinek a feleségével viszonya volt. Félt, hogy elárulja valami, egy kis zavar, egy pillantás, vagy akármi egyéb. Azt dadogta:
- Nem, nem, jobb szeretnék nem megismerkedni a férjeddel.
Az asszony csodálkozva állt előtte, ártatlan, tágra nyílt szemmel, és tovább erősködött.
- Ugyan miért nem? Micsoda bolondság ez? Hiszen ilyesmi mindennap megtörténik! Igazán nem hittelek volna ilyen együgyűnek.
Duroy megsértődött:
- Hát jó, eljövök hétfőn vacsorára.
Az asszony hozzátette:
- Hogy még természetesebb legyen a dolog, meghívom a Forestier házaspárt is. Pedig igazán nem szeretek vendégséget rendezni idehaza.
Hétfőig Duroy nem is igen gondolt erre a találkozásra; de miközben fölfelé haladt Marelle-ék lépcsőjén, furcsa zavart érzett; nem mintha undorodott volna attól, hogy kezet fogjon a férjjel, igya a borát, és egye a kenyerét, de félt valamitől - maga sem tudta, mitől.
Bevezették a szalonba, és várt, mint rendesen. Aztán kinyílt a szoba ajtaja, és megpillantott egy fehér szakállú, kitüntetést viselő, komoly és korrekt, magas embert, aki kimért udvariassággal közeledett hozzá:
- A feleségem gyakran beszél önről, és örülök, hogy megismerhetem.
Duroy előrelépett, iparkodott nyílt és szívélyes kifejezést erőszakolni az arcára, és mesterkélt határozottsággal szorította meg házigazdája előrenyújtott kezét. Aztán leült, és nem tudta, mit mondjon neki.
Marelle egy hasáb fát tett a tűzre, aztán megkérdezte:
- Régóta foglalkozik újságírással?
- Csak néhány hónapja - felelte Duroy.
- Ó, akkor gyorsan halad.
- Igen, elég gyorsan - azzal elkezdett vaktában beszélni; nem is igen figyelt arra, amit mond, összehordta azt a sok hétköznapi dolgot, amiről ismeretlen emberek szoktak beszélni egymással. Kezdett megnyugodni, és már-már igen mulatságosnak találta a helyzetet. Nézegette Marelle komoly és tiszteletre méltó arcát, és szinte ott játszadozott a mosoly az ajkán, erre a gondolatra: "Felszarvazlak, öregem, felszarvazlak!" És valami gonosz, benső elégedettség töltötte el, a tolvaj öröme, akinek sikerült a lopás, és még csak gyanút sem keltett - alattomos, gyönyörűséges öröm! Szeretett volna egyszeriben összebarátkozni ezzel az emberrel, megnyerni bizalmát, elmondatni vele életének titkos részleteit.
Hirtelen belépett Marelle-né, mosolygó és kifürkészhetetlen pillantást vetett mindkettőjükre, aztán Duroyhoz lépett, aki a férj előtt nem mert kezet csókolni neki, mint különben mindig szokta.
Az asszony nyugodt és vidám volt, mint aki már mindehhez hozzá van szokva, és vele született őszinte romlottságában természetesnek és egyszerűnek találja ezt a találkozást. Megjelent Laurine is, tartózkodóbb volt, mint rendesen, és csak homlokát nyújtotta Georges-nak, mert megfélemlítette az apja jelenléte. Az anyja így szólt hozzá:
- Ej, hát ma nem szólítod Szépfiúnak? - És a gyerek elpirult, mintha az anyja valami súlyos indiszkréciót követett volna el, elárult volna valamit, aminek rejtve kellett volna maradnia, leleplezte volna szívének benső és kissé bűnös titkát.
Amikor a Forestier házaspár megérkezett, mindenkit megrémített Charles állapota. Egy hét alatt irtózatosan lesoványodott és meghalványodott, folyvást köhögött. Egyébiránt bejelentette, hogy jövő csütörtökön, az orvos határozott parancsára, Cannes-ba utaznak.
Korán távoztak el, és Duroy fejét rázva mondta:
- Rossz bőrben van ez a szegény ember. Nem fog megvénülni. - Marelle-né nyugodt arccal csatlakozott a véleményéhez:
- Igen, vége van. Ennek is nagy szerencséje volt, hogy ilyen feleségre akadt.
- Nagy segítségére van? - kérdezte Duroy.
- Voltaképpen az asszony csinál mindent. Tud mindenről, ismer mindenkit, pedig látszólag senkivel sem érintkezik: elér mindent, amit akar, ahogy és amikor akarja. Ó, ravasz, ügyes, cselszövő teremtés, párját ritkítja. Igazi kincs olyan embernek, aki érvényesülni akar.
- Bizonyosan hamar férjhez megy újra - tódította Georges.
- Igen - mondotta Marelle-né. - Nem is lepne meg, ha már szemet vetett volna valakire... egy képviselőre... kivéve, hogyha... annak nincs kedve a dologhoz... mert hát... esetleg nagy akadályok volnának... erkölcsi akadályok... különben mit tudom én!
A férj csöndes türelmetlenséggel dörmögte:
- Nem szeretem, hogy a szavaid mindig annyi mindent sejtetnek. Sohase ártsuk magunkat mások dolgába. Elég kinek-kinek a maga lelkiismerete. Ennek általános szabálynak kéne lenni.
Duroy felbolygatott szívvel távozott, elméje tele volt határozatlan tervezgetésekkel.
Másnap meglátogatta Forestier-éket, csomagolás közben nyitott rájuk. Charles egy pamlagon heverve nagyon is éreztette, hogy mekkora fáradságába kerül a lélegzés s egyre azt ismételgette:
- Már egy hónapja el kellett volna utaznom - aztán hosszasan hagyatkozott Duroynak az újságot illető dolgokban, ámbár mindent elintézett, elvégzett már Walterral.
Távozóban Georges erősen megszorította kollégája kezét:
- No, hát viszontlátásra mielőbb, öregem!
Hanem amikor az asszony kikísérte az előszoba ajtajáig, hirtelen odasúgta neki:
- Ugye nem felejtette el az egyezségünket? Barátok és szövetségesek vagyunk? Szóval, ha akármiben is szüksége lenne rám, ne habozzék. Csak egy távirat vagy egy levél kell, és én engedelmeskedem.
- Köszönöm, nem fogom elfelejteni - suttogta az asszony. És köszönetet mondott a tekintete is, még mélyebben, még melegebben.
A lépcsőn lemenet Duroy a lassan fölfelé haladó Vaudrec gróffal találkozott, akit egyszer látott már az asszonynál. A gróf szomorúnak látszott, talán az elutazás miatt?
Az újságíró, nagyvilági embernek akarván mutatni magát, mély tisztelettel köszönt neki.
A másik udvariasan, de kissé gőgösen köszönt vissza.
A Forestier házaspár csütörtök este elutazott.
Charles eltűnése még fontosabb személlyé tette Duroyt a Francia Élet szerkesztőségében. Aláírt néhány vezércikket, de aláírta a híreit is, mert a főszerkesztő azt akarta, hogy mindenki vállalja a felelősséget a maga írásáért. Akadt néhány polémiája, amiből elmésen vágta ki magát; s az államférfiakkal való állandó összeköttetése lassanként előkészítette arra, hogy ügyes és éles látású politikai újságíró legyen belőle.
Csak egyetlen felhő vetett árnyékot életének egész látóhatárára. Ezt egy harcias lapocska okozta, mely állandóan támadta őt, vagyis az ő személyében aFrancia Élet hírrovatának vezetőjét, Walter úr meglepő újdonságainak szerkesztőjét, ahogy ennek a lapocskának a Toll-nak, névtelen cikkírója mondta. Napról napra követték egymást a perfídiák, a harapós megjegyzések, a változatosnál változatosabb gyanúsítások.
Jacques Rival egy napon így szólt Duroyhoz:
- Maga túlságosan türelmes.
- Mit csináljak - hebegte a másik -, ha nincs egyenes támadás ellenem?
Nos, egy délután, amint belépett a szerkesztőségi szobába, Boisrenard odanyújtotta neki a Toll legújabb számát:
- Nézze csak, megint van egy kellemetlen cikk magáról.
- Ugyan! És mivel kapcsolatban?
- Semmivel. Valami Aubert-néről van szó, akit az erkölcsrendészet letartóztatott.
Georges kezébe vette a feléje nyújtott újságot, és e cím alatt: Duroy mulat,[3] a következőket olvasta:
A "Francia Élet" kiváló riportere ma tudomásunkra hozta, hogy az a bizonyos Aubert-né, akit a gyűlöletes erkölcsrendészet egyik közege, mint jelentettük, letartóztatott, csak a mi képzeletünkben él. Nos hát, a kérdéses személy a Montmartre-on lakik, Ecureuil utca 18. szám alatt. Egyébiránt nagyon jól értjük, hogy a Walter-féle bank alkalmazottjai minő érdekből támogatták annak a rendőrfőnöknek közegeit, aki az ő kis üzleteiket megtűri. Ami a szóban forgó riportert illeti, jobban tenné, ha ismét egy olyan szenzációs hírrel lepne meg bennünket, amilyenek gyártásához oly kitűnően ért: halálhírek, amelyeket másnap megcáfolnak, csaták, amelyek sohasem történtek meg, uralkodók komoly kijelentései, amelyek nem hangzottak el - szóval, folytatná mindazokat az információkat, amelyekből a "Walter-vagyon" című lap készül, vagy akár egy-két apró indiszkréciót "nagy sikert aratott" hölgyek estélyeiről vagy bizonyos ipartermékek kiválóságairól, amelyek néhány kollégának jelentős jövedelmi forrásokat nyitnak meg.
A fiatalember inkább elképedt, mint bosszankodott, és csak annyit értett meg, hogy ebben a cikkben valami ránézve nagyon kellemetlen dolog rejlik.
- Ki hozta magának azt a hírt? - kérdezte Boisrenard.
Duroy gondolkozott, nem emlékezett már. Aztán egyszerre eszébe jutott mégis.
- Ó, persze, Saint-Potin. - Aztán újra elolvasta a Toll cikkét, és hirtelen elpirult felháborodásában, hogy megvásárolhatónak tüntetik fel.
Felkiáltott:
- Micsoda! Azt merik mondani, hogy megfizetnek, amiért...
Boisrenard félbeszakította:
- Ördögbe is, igen. Nagyon bosszantó a dolog. A főszerkesztő nagyon kényes az ilyesmire. A hírrovatban oly gyakran történhetnék meg...
Éppen ekkor lépett be Saint-Potin. Duroy odafutott hozzá:
- Olvasta a Toll cikkét?
- Igen. Éppen Aubert-nétől jövök. Csakugyan él, de nem tartóztatták le. Ennek a hírnek semmi alapja nincs.
Duroy ekkor a főszerkesztőhöz rohant, aki kissé hidegen és gyanakvó tekintettel fogadta. Walter meghallgatta az esetet, s azt mondta:
- Menjen el személyesen ehhez az asszonyhoz, és adjon ki egy olyan cáfolatot, hogy ilyeneket többször ne írjanak magáról. Arról beszélek, ami következik. Ez nagyon kellemetlen az újságra nézve, kellemetlen nekem is, magának is. Az újságírót éppoly kevéssé érheti gyanú, akárcsak Caesar feleségét.
Duroy bérkocsiba ült, magával vitte vezetőül Saint-Potint is, és odakiáltott a kocsisnak:
- A Montmartre-ra megyünk, Ecureuil utca 18.
Óriási ház volt, hat emeletre kellett felmászni. Gyapjúkabátos vénasszony nyitott ajtót nekik:
- Mit akar már megint? - kérdezte, amikor Saint-Potint észrevette.
- Elhoztam a rendőrfelügyelő urat - felelte Saint-Potin -, mert tudni szeretné, hogy is volt a maga esete.
Az asszony erre bevezette őket, és beszélni kezdett:
- Mióta maga itt járt, ketten is itt voltak már egy újságtól, nem tudom, melyiktől. - Aztán Duroy felé fordult: - Hát szóval ez az úr akarja tudni?
- Igen. Igaz, hogy magát letartóztatta az erkölcsrendészet?
Az asszony égnek emelte a karját:
- Soha életemben, kedves uraság, soha életemben. Így volt, kérem szépen, a dolog. Van nekem egy mészárosom, aki jó húst mér, de rosszul méri. Gyakran észrevettem, és nem szóltam semmit, de amikor két font oldalast kértem tőle, mert a lányomat meg a vőmet vártam, észrevettem, hogy külön csontokat mér hozzá, bordacsontot, az igaz, de nem azt, ami az enyémhez tartozott. Az is igaz, hogy felhasználhattam volna a leveshez, de ha már egyszer oldalast kérek, nem azért kérem, hogy a mások csontján rágódjam. Szólok hát neki, hogy vegye vissza, arra azt mondja, hogy én vén boszorkány vagyok, én meg azt mondom, hogy ő vén gazember; szóból szó kerekedett, s úgy összekaptunk, hogy már száznál is többen csődültek a mészárszék elé, s majd megpukkadtak nevettükben. Végre is odajött egy rendőr, s azt mondta, intézzük el a dolgot a felügyelő úr előtt. El is mentünk az őrszobára, onnan hazaküldtek. Én azóta más mészároshoz járok, ennek még az ajtaját is elkerülöm, nehogy megint valami lárma legyen.
Az asszony elhallgatott. Duroy megkérdezte:
- Ez az egész?
- Ez az egész igazság - mondta az öregasszony; megkínálta egy pohár ribiszkelikőrrel, amit Duroy nem volt hajlandó meginni, s aztán újra kérte, hogy a jelentésében meg ne feledkezzék valahogy a mészáros hamis súlyairól.
Duroy, amint az újsághoz visszatért, megszerkesztette a választ.
A "Toll"-nak egy névtelen firkásza kitépett egy szálat saját tollazatából, és belém akar kötni egy öregasszony miatt, akit állítólag letartóztatott az erkölcsrendészet, amit én kereken tagadok. Tulajdon szememmel láttam Aubert-nét, aki legalább hatvanesztendős, részletesen elmondta nekem egy mészárossal való veszekedését, valami rosszul mért oldalas miatt, amiért aztán a rendőrőrszobán kellett kimagyarázkodniok.
Ennyi az egész igazság.
Ami a "Toll" munkatársának többi gyanúsítását illeti, azt egyszerűen megvetem. Különben sem szokás ilyesmire válaszolni, ha álarc alatt írják.
Georges Duroy
Walter és az éppen belépő Jacques Rival kielégítőnek találták ezt a választ, s elhatározták, hogy még aznap megjelenik a hírrovat végén.
Duroy korán ment haza, kissé izgatottan és feldúltan. Mit fog felelni az az ember? Kicsoda tulajdonképpen? Miért volt ez a durva támadás? Amilyen hirtelen természetük van az újságíróknak, ennek az ostobaságnak még súlyos, nagyon súlyos következményei lehetnek. Rosszul aludt.
Amikor másnap újra elolvasta válaszát az újságban, kinyomtatva sokkal sértőbbnek találta, mint kéziratban. Úgy látta, hogy egyes kifejezéseken enyhíthetett volna.
Egész nap lázas volt, s a következő éjszakán is rosszul aludt. Már hajnalban fölkelt, hogy megszerezze a Toll legújabb számát, amelyben bizonyára válaszolnak a replikára.
Az idő ismét hidegre fordult; erősen fagyott. A megdermedt csatornalé jégszalagok alakjában húzódott a gyalogjárók mellett.
Az újságok még nem érkeztek meg, és Duroynak eszébe jutott az a nap, amikor első cikke megjelent: Egy afrikai vadász emlékei. Keze-lába meggémberedett, fájni kezdett, különösen az ujjai hegye; körbeszaladgált az üveges bódé körül, ahol az újságárus asszony, lábmelegítőjére kuporodva, csak gyapjúkendőbe burkolt piros orrát dugta ki a kis ablakon.
Az újságkihordó végre benyújtotta az ablak nyílásán a várva várt paksamétát, s a jóasszony kinyitva adta át Duroynak a Toll-at.
Gyors pillantással kereste a nevét, s először nem látott semmit. Már-már föllélegzett, de akkor észrevette a választ, két vonal között.
Duroy úr, a "Francia Élet" munkatársa cáfolatot írt ellenünk; és miközben minket cáfol, újra hazudik. Annyit azonban elismer, hogy egy bizonyos Aubert-né létezik, s hogy egy rendőrségi közeg bevitte a rendőrségre. Most már csak az "erkölcs" szót kell a "rendőrségi" szó elé tenni, és helyben vagyunk.
De hát némely újságíró lelkiismeretessége egy színvonalon van a tehetségével.
Mindezt pedig alá is írom:
Louis Langremont
Georges-nak erre hevesen dobogni kezdett a szíve, s hazament átöltözni, nem is igen tudva, hogy mit csinál. Megsértették tehát, mégpedig úgy, hogy semmiféle habozás nem lehetséges. Miért? Semmiért. Egy vénasszony miatt, aki összeveszett a mészárosával?
Gyorsan felöltözött, és Walterhoz ment, bár még csak nyolc óra volt.
Walter már fölkelt, és a Toll-at olvasta.
- Nos - mondta komoly arccal, amikor Duroyt észrevette -, most már nem hátrálhat meg.
A fiatalember nem felelt semmit. A főszerkesztő így folytatta:
- Menjen el tüstént Rivalhoz, az majd elvállalja a képviseletét.
Duroy néhány határozatlan szót hebegett, ment és fölkereste az újságírót. Az még aludt. A csengettyű hangjára kiugrott az ágyból, elolvasta a választ, és így szólt:
- Az áldóját, ennek neki kell menni. Kit akar második segédnek?
- Nem tudom.
- Mit szólna Boisrenard-hoz?
- Helyes, legyen Boisrenard.
- Jól tud vívni?
- Egyáltalán nem.
- Ej, az ördögbe! Hát pisztollyal bánni?
- Egy kicsit.
- Jó. Majd gyakorolja, míg én elintézem a dolgot. Várjon egy percig.
Átment az öltözőfülkéjébe, és hamarosan visszatért, megmosakodva, megborotválkozva, kifogástalanul felöltözve.
- Jöjjön velem - mondotta.
Egy kis palota földszintjén lakott, és levezette Duroyt a pincébe, egy óriási pincébe, amely vívó- és céllövőteremmé volt átalakítva, s az utcára néző nyílásait mind eltapasztották.
Meggyújtott egy sor gázlámpát, amelyek egy másik pince mélyéig vezettek, ahol egy vörösre és kékre mázolt vasember állott; letett egy asztalra két pár új rendszerű, hátultöltő pisztolyt, és vezényelni kezdett, kurta, nyers hangon, mintha a gyakorlótéren volna.
- Kész? Tűz! Egy... kettő... három.
Duroy megsemmisülten engedelmeskedett, fölemelte a karját, célzott, lőtt, s mivel gyakran hasba találta a vasembert, mert kora ifjúságában apja huszárpisztolyával sokat lődözött verebekre a házuk udvarán, Jacques Rival elégedetten jelentette ki:
- Jól van... nagyon jól, sikerülni fog... sikerülni fog.
Aztán otthagyta:
- Lövöldözzön így délig. Van itt elég muníció, nyugodtan elfogyaszthatja. Majd visszajövök magáért, hogy ebédelni vigyem, s akkor megmondom, mi újság. - Azzal távozott.
Duroy, amint egyedül maradt, lőtt még néhányat, aztán leült, és gondolkozni kezdett.
Mégiscsak ostoba dolgok ezek! Mit bizonyít a párbaj? A gazember kevésbé gazember, ha megverekszik? Mit nyer a tisztességes ember azzal, ha kockára teszi az életét egy csirkefogóval szemben? És sötétben kószáló elméje visszaemlékezett arra, amit Norbert de Varenne mondott az emberek lelki szegénységéről, gondolataik és gondjaik hitványságáról, erkölcseik együgyűségéről.
Fennhangon jelentette ki:
- Az áldóját, mennyire igaza van!
Érezte, hogy megszomjazott. Valami vízcsöpögést hallott a háta mögött, észrevett egy zuhanyt, és ivott annak a rózsájából. Aztán újra gondolkozni kezdett. Szomorú hely volt ez a pince, akárcsak egy sírbolt. A kocsik távoli, tompa dübörgése mintha valami messzi vihar moraja lett volna. Hány óra lehet? Talán a börtönök mélyén telnek így az órák, ahol semmi sem jelzi, semmi sem különbözteti meg egymástól, csak az ételt hozó börtönőrök visszatérése. Soká, soká várakozott.
Aztán egyszerre lépéseket, hangokat hallott, és újra megjelent Jacques Rival Boisrenard társaságában. Mihelyt Duroyt megpillantotta, felkiáltott:
- Rendben van!
Azt hitte, hogy valami bocsánatkérő levéllel intézték el az ügyet: a szíve majd kiugrott, és azt hebegte:
- Ó... köszönöm.
Az újságíró tovább beszélt:
- Ez a Langremont valóságos fenegyerek, minden föltételünket elfogadta. Huszonöt lépés, egy golyó, vezényszóra, a pisztolyt fölemelve. Így sokkal biztosabb a kar, mintha le kell bocsátani. Nézze csak, Boisrenard, ezt magyaráztam magának.
Pisztolyt ragadott, és lövöldözni kezdett, bizonyítgatva, hogy sokkal könnyebb a vonalat megtartani, ha az ember fölemeli a karját.
Aztán azt mondta:
- Most pedig menjünk ebédelni, tizenkét óra elmúlt.
Elmentek egy közeli vendéglőbe, Duroy már alig beszélt. Evett, nehogy úgy lássék, mintha félne, később aztán bement Boisrenard-ral a szerkesztőségbe, és szórakozottan, gépies módon végezte a dolgát. Vakmerő fickónak találták.
A délután közepe táján Jacques Rival odalépett hozzá, hogy kezet szorítson vele; megállapodtak, hogy a segédek négyüléses kocsival mennek érte másnap reggel hét órakor, s együtt hajtanak ki a vésinet-i erdőbe, a találkozás helyére.
Mindez egészen váratlanul történt, ő részt sem vett semmiben, semmire nem szólt egy árva szót sem, nem mondott véleményt, nem fogadott el, nem utasított vissza semmit - és oly gyorsan, hogy egészen elszédült, elkábult bele, nem is értette, miről van szó.
Este kilenc óra felé ért haza; Boisrenard-ral vacsorázott, aki csupa ragaszkodásból egész nap nem hagyta magára.
Mihelyt egyedül maradt, néhány percig nagy, gyors léptekkel járt fel és alá a szobájában. Sokkal jobban fel volt abajgatva a lelke, semhogy bármire is tudott volna gondolni. Egyetlenegy gondolat uralkodott rajta: "Holnap párbajom lesz" - ez sem ébresztett föl benne egyebet, csak valami zavaros, nagy izgatottságot. Katona volt valamikor, és lövöldözött arabokra, de ő maga nem forgott nagy veszélyben; körülbelül olyanformán, ahogy vadászaton vaddisznóra lő az ember.
Végeredményben azt tette, amit tennie kellett. Annak mutatta magát, aminek lennie kellett. Beszélnek majd a dologról, megdicsérik viselkedését, gratulálnak neki. Aztán fennhangon jelentette ki, úgy, ahogy gondolkozás görcsös izgalmában beszél az ember:
- Micsoda barom ez a fráter!
Leült, és gondolkozni kezdett. Kis asztalára ledobta ellenfele névjegyét, amit Rival adott át neki, hogy a lakáscímét megőrizze. Újra elolvasta, immár huszadszor a nap folyamán. Louis Langremont, Montmartre utca 176. Semmi egyéb.
Vizsgálgatta az összerakott betűket, és rejtelmesnek, nyugtalanító értelemmel teljesnek találta.
"Louis Langremont" - ki ez az ember? Milyen idős? Milyen a termete? Milyen az arca? Nem felháborító dolog, hogy egy idegen, egy ismeretlen így megzavarja az ember életét, egyszerre, ok nélkül, puszta szeszélyből, egy vénasszony miatt, aki összeveszett a mészárosával!
Újra elmondta, fennhangon:
- Micsoda barom!
És mozdulatlanul, elgondolkozva ült, tekintetét folyvást a névjegyre szögezve. Haragra gerjedt e papírosdarab ellen, gyűlölködő haragra, amely valami különös, kényelmetlen érzéssel keveredett. Mégiscsak ostoba egy história ez! Kezébe kapott egy heverő körömollót, és beledöfte a nyomtatott név közepébe, mintha leszúrt volna valakit.
Szóval párbajozni fog, méghozzá pisztollyal! Miért is nem választotta a kardot! Megúszta volna a dolgot egy szúrással a karján vagy a kezén, a pisztollyal pedig sohasem tudhatja az ember, hogy lesz, mint lesz.
Azt mondta magában:
- Most már mindegy, bátornak kell lenni.
Hangja csengésére összerezzent és körülnézett. Nagyon idegesnek kezdte érezni magát. Megivott egy pohár vizet, aztán lefeküdt.
Mihelyt ágyban volt, elfújta a gyertyát, és behunyta a szemét.
Nagyon melege volt a takaró alatt, bármily hideg volt is a szobában; elaludni azonban nem tudott. Egyik oldaláról a másikra fordult, öt percig a hátán feküdt, aztán a bal oldalára, aztán a jobb oldalára hengeredett megint.
Még mindig szomjas volt. Fölkelt, hogy igyék, és valami nyugtalanság fogta el: "Csak nem félek?"
Miért kezd vadul dobogni a szíve minden ismerős neszre, amit a szobájában hall? Amikor a kakukkos óra ütni kezdett, felriadt a rugó kis nyikorgására; s a mellére úgy ránehezedett valami, hogy néhány percig csak nyitott szájjal tudott lélegzetet venni.
Filozófus módjára kezdett okoskodni erről a témáról: "Lehetséges-e, hogy félek?"
Nem, nyilván nem fél, hiszen elszánta magát, hogy végigcsinálja a dolgot; erős elhatározása, hogy megverekedjék, és ne reszkessen. De oly mélységesen izgatottnak érezte magát, hogy fölmerült benne ez a kérdés: félhet-e az ember akarata ellenére? És elárasztotta lelkét ez a kétely, ez a nyugtalanság, ez a borzalom. Mi történik akkor, ha egy akaratánál erősebb, uralkodó és ellenállhatatlan hatalom legyőzi? Igen, mi történik akkor?
Bizonyos, hogy elmegy a párbaj színhelyére, mert el akar menni. De ha reszketni fog? Ha elveszti az eszméletét? És állására, hírnevére, jövendőjére gondolt.
Egyszerre különös vágy fogta el, hogy fölkeljen és megnézze magát a tükörben. Újra meggyújtotta a gyertyát. Amikor a sima üvegben tükröződő arcát megpillantotta, alig ismerte meg magát, úgy rémlett neki, mintha ezt a valakit sohasem látta volna. Szemét óriásinak találta, és sápadt volt, határozottan nagyon, nagyon sápadt.
Egyszerre ez a gondolat fúródott bele, mint egy puskagolyó: "Holnap ilyenkor talán már halott leszek." És újra őrülten dobogni kezdett a szíve.
Visszafordult az ágya felé, és világosan látta magát, amint hanyatt fekszik az imént elhagyott párnák közt. Olyan beesett az arca, mint a halottaké, s a keze olyan fehér, mint azok a kezek, amelyek sohasem mozdulnak meg többé.
Ekkor félni kezdett az ágyától, s hogy ne lássa többet, kinyitotta az ablakot, és kinézett rajta.
Jeges hideg mardosta a testét tetőtől talpig; lihegve húzódott vissza.
Eszébe jutott, hogy tüzet kéne rakni. Lassan szította fel, hátra sem fordulva. Keze ideges borzongással remegett meg kissé, akárhányszor csak hozzányúlt valamihez. Feje megzavarodott; kóválygó, szaggatott gondolatai illanóvá, fájdalmassá váltak; részegség lett úrrá az elméjén, mintha ivott volna.
És folyvást ezen töprengett:
- Mit csinálok? Mi lesz velem?
Újra járni kezdett, egyfolytában, gépiesen ismételgetve:
- Határozottnak kell lennem, nagyon határozottnak.
Aztán azt mondta magában:
- Írok a szüleimnek, hátha valami baj történik.
Újra leült, levélpapírt vett elő, és leírt ennyit:
Kedves papa és mama...
Aztán nagyon hétköznapinak találta ezeket a szavakat, ilyen tragikus alkalomra. Széttépte az első levélpapírt, és újra kezdte:
Kedves atyám és anyám, hajnalban párbajozni fogok, és mivel megtörténhetik, hogy...
A többit nem merte leírni, és egy rázkódással fölállt.
Ez a gondolat összetörte most. Párbajozni fog. Ezt már nem kerülheti el. Mi történik hát benne? Akar párbajozni; ez a szándéka, ez az elhatározása megdönthetetlenül szilárd, de akárhogy megfeszíti az akaratát, úgy érzi, annyi erőt sem tud összeszedni, amennyi a találkozás helyére elvigye.
Időnként rövid koccanással ütődött össze a foga, és azt kérdezte magában: "Vajon verekedett-e már az ellenfelem? Szokott-e célba lőni? Ismerik-e? Jó lövőnek tartják-e?" Sohasem hallotta még a nevét. De azért, ha nem bánnék kitűnően a pisztollyal, nem fogadta volna el így, minden habozás, minden vita nélkül ezt a veszedelmes fegyvert.
Ekkor elképzelte a találkozásukat, a maga viselkedését és az ellenfélét. Azzal gyötörte az agyát, hogy iparkodott elgondolni a párbaj legapróbb részleteit is; s egyszerre csak látta magával szemközt a pisztolycső mély, fekete lyukát, amelyből egy golyó fog kiröppenni.
Hirtelen irtózatos kétségbeesés rohama fogta el. Egész teste reszketett, szaggatott remegések futottak végig rajta. Összeszorította a fogát, hogy föl ne kiáltson; őrült vágyat érzett, hogy a földön hemperegjen, összeszaggasson, összeharapdáljon valamit. Hanem a kandallón meglátott egy poharat, s akkor eszébe jutott, hogy a szekrényében van egy majdnem teli pálinkásüveg; mert megőrizte azt a katonai szokását, hogy mindennap pálinkás jó reggelt csinált magának.
Szájához emelte az üveget, és mohó, hosszú kortyokat ivott. Csak akkor tette le, amikor elállt a lélegzete. Egyharmadát kiitta.
Gyomrában hamarosan mintha tűz égett volna, a melegség szétáradt a tagjaiban, elkábította, de meg is szilárdította a lelkét.
"Most már tudom a módját" - gondolta magában. És kinyitotta az ablakot, mert úgy érezte, hogy ég a bőre.
Nyugodtan és fagyosan pirkadt a hajnal. Odafönn a csillagok mintha haldokoltak volna a megvilágított égbolton, s lenn, a vasúti pálya mély árkában, sápadoztak a zöld, piros és fehér jelzőlámpák.
Az első mozdonyok kifutottak a fűtőházból, és füttyöngetve keresték az első vonatokat. A messzeségből más mozdonyok éles, ismétlődő jelzései hallatszottak, az ébredés hangjai, akárcsak falun a kakasok kukorékolása.
"Ezt talán mind nem látom többet" - gondolta Duroy. De mert úgy érezte, hogy újra elérzékenyedik a sorsán, erőszakkal ellenszegült ennek az érzésnek: "Semmire sem szabad gondolni a találkozás pillanatáig, ez az egyetlen módja annak, hogy bátran viselkedjék az ember."
Azzal öltözködni kezdett. Borotválkozás közben ismét elhagyta az ereje egy pillanatra, amikor arra gondolt, hogy talán utoljára látja az arcát.
Újra megivott egy korty pálinkát, és befejezte öltözködését.
A következő órát nehéz volt eltölteni. Fel és alá járkált, s valóban igyekezett megbénítani a lelkét. Amikor az ajtaján kopogtattak, majd hanyatt esett, annyira felizgatta ez a nesz. A segédei voltak. Máris!
A két segéd prémes bundában volt. Rival kezet szorított az ügyfelével, és kijelentette:
- Olyan hideg van, mint Szibériában. - Aztán megkérdezte: - No, jól van?
- Igen, nagyon jól.
- Nyugodt?
- Tökéletesen nyugodt vagyok.
- Akkor rendben lesz minden. Evett-ivott valamit?
- Igen, nincs szükségem semmire.
Boisrenard erre az alkalomra valami zöld és sárga színű idegen kitüntetést tűzött fel, amit Duroy sosem látott még rajta.
Lementek. A négyüléses kocsiban egy úr várta őket. Rival bemutatta:
- Le Brument doktor.
Duroy kezet szorított vele, és azt hebegte:
- Köszönöm. - Aztán a kisülésen akart helyet foglalni, s valami kemény dologra ereszkedett le, ami úgy felugrasztotta, mintha rugó lett volna. A pisztolyosdoboz volt.
Rival elmondta többször is:
- Nem, nem! A párbajozó félnek és a doktornak a főülés jár!
Duroy végre is megértette, és leroskadt az orvos mellé.
Felszállt a két segéd is, és megindultak. A kocsis már tudta, hová kell menni.
Hanem a pisztolyosdoboz terhére volt mindenkinek, különösen Duroynak, aki jobban szerette volna nem látni. Megpróbálták a hátuk mögött elhelyezni, de törte a derekukat, aztán felállították Rival és Boisrenard közé, akkor meg folyvást ledőlt. Végre is lábuk alá csúsztatták.
A társalgás akadozva folyt, ámbár az orvos anekdotákat mondott el. Rival egymaga felelgetett neki, Duroy szerette volna bebizonyítani lélekjelenlétét, de félt, hogy elveszti gondolatai fonalát, és elárulja belső zavarát; folyvást kísértette az a gyötrő félelem, hogy remegni kezd.
A kocsi hamarosan kiért a szabad mezőre. Körülbelül kilenc óra lehetett. Olyan fagyos téli reggel volt ez, amikor az egész természet csillogó, törékeny és kemény, mint a kristály. A zúzmarás fák mintha jeget izzadnának, a föld peng a lépések alatt: a száraz levegő messzire hordja a legcsekélyebb neszt is; a kék ég úgy ragyog, mint a tükör, és a nap vakítón, de hidegen vonul át az égen, semmit föl nem melegítő sugarakat szórva az összefagyott természetre.
Rival így szólt Duroyhoz:
- Gastine-Renette-től vettem kölcsön a pisztolyokat. Ő maga töltötte meg. A doboz le van pecsételve. Egyébiránt sorshúzás dönti el, hogy ezeket használjuk-e, vagy az ellenfél pisztolyait.
Duroy gépiesen felelte:
- Köszönöm.
Rival ekkor részletes utasításokat adott neki, mert fontosnak tartotta, hogy ügyfele semmi tévedést ne kövessen el. Minden pontot többször is hangsúlyozott:
- Amikor azt kérdezik: "Készen vannak, uraim?", erős hangon azt feleli: "Igen!" Erre a vezényszóra: "Tűz!", gyorsan fölemeli a karját és lő, mielőtt háromig számolnak.
Duroy pedig ismételgette magában:
- Amikor tüzet vezényelnek, fölemelem a karomat, amikor tüzet vezényelnek, fölemelem a karomat.
Úgy tanulta ezt, mint a gyerek a leckét, untig mormogva magában, hogy jól fejébe vésse: "Amikor tüzet vezényelnek, fölemelem a karomat."
A négyüléses kocsi beért egy erdőbe, egy úton jobbra fordult, aztán ismét jobbra. Rival hirtelen kinyitotta az ajtaját, és odakiáltotta a kocsisnak:
- Itt, ezen a kis úton!
És a kocsi befordult egy kerékvágás verte csapásra; kétoldalt cserjés, amelynek ágain jégpaszománttal szegett száraz levelek reszkettek.
Duroy még egyre mormogta:
- Amikor tüzet vezényelnek, fölemelem a karomat. - És arra gondolt, hogy ha a kocsival valami baleset történnék, rendbe jönne minden. Ó, micsoda szerencse volna, ha felfordulnának! Ha kitörné a lábát!...
De egy tisztás túlsó végén egy másik kocsi állt, és négy úriember topogott egy helyben, hogy fölmelegedjék a lábuk; kénytelen volt kinyitni a száját, oly nehezen tudott lélegzetet venni.
Előbb a segédek szálltak le, aztán az orvos meg ő. Rival magához vette a pisztolyosdobozt, és Boisrenard-ral együtt elindult a két idegen úr felé, akik viszont hozzájuk közeledtek. Duroy látta, amint szertartásosan üdvözlik egymást, aztán együtt járnak a tisztáson, hol a földre, hol meg a fákra nézve, mintha keresnének valamit, ami leesett vagy elröpült. Aztán lépéseket számoltak ki, és nagy üggyel-bajjal beledugtak két sétapálcát a megfagyott földbe. Végül csoportba verődtek, és olyan mozdulatot tettek, mint mikor a gyerekek fej vagy írást játszanak.
Le Brument doktor megkérdezte Duroytól:
- Jól érzi magát? Nincs szüksége semmire?
- Nem, köszönöm, semmire.
Úgy tetszett neki, hogy megőrült, hogy alszik, álmodik, hogy valami természetfölötti dolog nehezedik rá.
Fél talán? Meglehet. Nem tudta. Minden megváltozott körülötte.
Jacques Rival visszatért, és elégedetten suttogva közölte vele:
- Minden készen van. A szerencse nekünk kedvezett a pisztolyok dolgában.
Ez aztán igazán mindegy volt Duroynak.
Lehúzták róla a felöltőjét. Engedte. Megtapogatták fekete kabátja zsebeit, hogy nincs-e nála valami papiros vagy tárca, ami megvédheti a golyótól.
Ismételgette magában, mint valami imát: "Amikor tüzet vezényelnek, fölemelem a karomat."
Aztán odavezették az egyik földbe szúrt sétapálcához, és kezébe adták a pisztolyát. Ekkor észrevett egy embert, aki egészen közel, szemközt állott vele: egy kis, potrohos, kopasz, pápaszemes embert. Ez hát az ellenfele.
Igen jól látta, de semmi másra nem gondolt, csak erre: "Amikor tüzet vezényelnek, fölemelem a karomat és lövök."
Megszólalt egy hang a tér nagy csöndjében, egy hang, amely mintha roppant távolságból jött volna, azt kérdezte:
- Készen vannak, uraim?
- Igen! - kiáltotta Georges.
Ekkor ugyanez a hang azt vezényelte:
- Tűz!...
Egyebet semmit sem hallott, nem vett észre semmit, nem adott számot magának semmiről, csak azt érezte, hogy fölemeli a karját, és teljes erejéből megnyomja a ravaszt.
És nem hallott semmit.
De nemsokára egy kis füstöt látott pisztolya csövének végén: és miközben az az ember még mindig ott állt, ugyanabban a helyzetben, mint előbb; észrevett egy másik kis fehér felhőt is, amely ellenfelének feje fölött foszlott szét.
Lőttek mind a ketten. Vége.
Segédei és az orvos megérintették, megtapogatták, kigombolták a ruháját, és aggódva kérdezgették:
- Nem sebesült meg?
Vaktában felelte:
- Nem, nem hiszem.
Langremont egyébiránt éppoly érintetlen maradt, mint az ellenfele, és Jacques Rival elégedetlen hangon mormogta:
- Ezzel az átkozott pisztollyal mindig így jár az ember: vagy elhibázza az ellenfelét, vagy megöli. Nyomorult szerszám!
Duroy meg sem mozdult, megbénította a meglepetés és az öröm: vége!
Még mindig kezében szorongatta a fegyvert, úgy kellett elvenni tőle. Most azt érezte, hogy megverekednék az egész világgal. Vége! Micsoda boldogság! Hirtelen olyan bátorság szállta meg, hogy akárki fiát kihívta volna.
A négy segéd beszélgetett néhány pillanatig, találkozót adtak egymásnak még aznapra a jegyzőkönyv megszerkesztése végett, aztán ismét kocsiba szálltak; a kocsis kacagva ült a bakon, pattintott egyet az ostorával, és elindította a lovakat.
Mind a négyen a bulváron ebédeltek, a nagy eseményről beszélgetve. Duroy elmondta benyomásait.
- Nem hatott rám, egyáltalán nem hatott rám. Egyébiránt észre is vehették.
- Igen, nagyon jól tartotta magát - felelte Rival.
Amikor a jegyzőkönyv elkészült, átnyújtották Duroynak, hogy közölje a rovatában. Csodálkozva látta, hogy két golyót váltott Langremont-nal, és kissé nyugtalanul kérdezte meg Rivalt:
- De hiszen csak egyszer lőttünk.
A másik mosolyogva felelte:
- Igen, egyszer... mind a kettő egyszer... az összesen kettő.
Duroy kielégítőnek találta a magyarázatot, és nem kérdezősködött tovább. Walter papa megölelte:
- Bravó, bravó, megvédelmezte a Francia Élet zászlaját, bravó!
Georges az est folyamán megmutatta magát a nagyobb lapok szerkesztőségében s a bulvár jelentékenyebb kávéházaiban. Kétszer is találkozott az ellenfelével, aki szintén mutogatta magát.
Nem köszöntek egymásnak. Ha egyikük megsebesült volna, akkor kezet szorítanak. Egyébiránt mind a kettő meggyőződéssel esküdözött, hogy hallotta fütyülni a másiknak a golyóját.
Másnap délelőtt tizenegy óra tájban Duroy táviratot kapott:
Istenem, hogy féltem! Jöjj még ma a Constantinople utcába, hogy megölelhesselek, édes szerelmem. Milyen bátor vagy! Imádlak! Clo.
Elment a találkozóra, s az asszony a karjai közé röpült, és összevissza csókolta.
- Ó, drágám, ha tudnád, milyen izgatott voltam, amikor a ma reggeli lapokat olvastam. Ó, beszéld el nekem. Mondj el mindent. Tudni akarom.
Aprajára el kellett mondani minden részletet.
- Milyen rossz éjszakád lehetett a párbaj előtt! - kiáltott fel az asszony.
- Dehogy. Jól aludtam.
- Én a szememet sem hunytam volna le. És a párbaj színhelyén, mondd, ott hogy történt a dolog?
Duroy drámai elbeszélést szerkesztett:
- Amikor szemben álltunk egymással, húsz lépésnyire - az csak négyszer annyi, mint ennek a szobának a hossza -, Jacques megkérdezte, hogy készen vagyunk-e, aztán tüzet vezényelt. Tüstént felemeltem a karomat, éppen a kellő vonalban, de elkövettem azt a hibát, hogy a fejére céloztam az ellenfelemnek. Igen nehezen járó fegyvert kaptam, és könnyű járású pisztolyhoz vagyok szokva, úgyhogy a ravasz ellenállása miatt magas volt a lövés. Mindegy, nem járhatott messzire tőle. Hanem az a gazfickó is ügyesen lőtt. A halántékomat súrolta a golyó. Éreztem a szelét.
Az asszony az ölébe ült és átkarolta, mintha részt akarna kérni magának a veszedelemből. Azt hebegte:
- Ó, szegény kis drágám, szegény kis drágám...
Amikor aztán Duroy befejezte a történetét, így szólt hozzá:
- Nem tudok már meglenni nélküled! Találkoznom kell veled, márpedig ez nem könnyű dolog, amikor a férjem Párizsban van. Gyakran lenne egy órám reggelenként, amikor te még ágyban vagy, és elszaladhatnék, hogy megcsókoljalak, de nem akarok belépni többet abba a szörnyű házba. Mit csináljunk?
Duroyt hirtelen megszállta az ihlet, és azt kérdezte:
- Mennyit fizetsz itt?
- Száz frankot egy hónapra.
- Nos hát, átveszem ezt a lakást, és egészen ideköltözöm. Az én lakásom amúgy sem felel meg mai állásomban.
Az asszony gondolkodott néhány pillanatig, aztán így felelt:
- Nem, nem akarom.
Duroy elcsodálkozott:
- Miért nem?
- Csak.
- Ez nem ok. Ez a lakás nagyon megfelel nekem. Itt vagyok, itt is maradok.
Elnevette magát:
- Különben is az én nevemre adták ki.
De az asszony még mindig tiltakozott:
- Nem, nem, nem akarom...
- De végre is miért nem?
Halkan, gyöngéden suttogta az asszony:
- Mert nőket hoznál ide, és azt nem akarom.
Duroy méltatlankodott:
- Nem, azt már soha, ígérem neked.
- Mégiscsak hoznál.
- Esküszöm!
- Igazán?
- Igazán. Becsületszavamra mondom. Ez a mi házunk, csak a mienk.
Az asszony szerelmes hevüléssel szorította magához:
- Hát akkor nem bánom, drágám. De tudd meg, ha megcsalsz, ha csak egyszer is megcsalsz, mindennek vége közöttünk, örökre vége.
Duroy újra esküdözött, fogadkozott, aztán megegyeztek; még aznap beköltözködik, hogy az asszony mindig meglátogathassa, valahányszor elmegy a ház előtt.
Végül azt mondta Clotilde:
- Vasárnap mindenesetre vacsorázz nálunk. A férjem nagyon kedvesnek talál.
Ez hízelgett Duroynak:
- Ó, igazán?
- Igen, meghódítottad. Aztán, hallgass csak ide: azt mondtad nekem, hogy valami vidéki kastélyban nevelkedtél, ugye?
- Igen, miért?
- Szóval, értesz valamicskét a gazdasághoz.
- Igen.
- No, hát beszélj vele kertészkedésről, termésről, azt nagyon szereti.
- Jó. Nem felejtem el.
Clotilde végtelenül hosszú csókkal búcsúzott tőle, mert ez a párbaj végsőkig fokozta szerelmét.
Duroy pedig azt gondolta, miközben a szerkesztőség felé ballagott:
"Milyen furcsa egy teremtés! Micsoda szeleburdi kis agyvelő! Azt se lehet tudni, mit akar, mit szeret? Különös egy házaspár. Micsoda fantaszta párosíthatta össze ezt az öregembert meg ezt a szeleburdit? Micsoda okoskodás vette rá ezt a vasúti felügyelőt, hogy ilyen diáklányt vegyen feleségül? Sötét rejtelem! Ki tudja, a szerelem talán."
Végül is ebben állapodott meg: "Akárhogy van is, nagyon kedves szerető. Kötözni való bolond lennék, ha faképnél hagynám."
A párbaj a Francia Élet első cikkírói közé emelte Duroyt; de mert végtelenül nehezen sütött ki valami gondolatot, azt választotta specialitásul, hogy szónokol az erkölcsök romlásáról, a jellemek hanyatlásáról, a hazafias érzés gyöngüléséről és a francia becsület vérszegénységéről. (A "vérszegénység" szót ő alkalmazta így először, s erre igen büszke volt.)
S amikor Marelle-né azzal a gúnyos, kételkedő, mindent lefitymáló szellemmel, amelyet párizsi szellemnek neveznek, csúfolta szónoklatait, és kipukkasztotta egy szúrós megjegyzéssel, Duroy mosolyogva felelte:
- Eh, az ilyesmi jó hírnevet szerez nekem későbbre.
Most a Constantinople utcában lakott, átvitte oda egész poggyászát, keféjét, borotváját és szappanát - ennyi volt a költözése. Kétszer-háromszor hetenként a fiatalasszony betoppant hozzá, mielőtt fölkelt, egy pillanat alatt levetkőzött, és bebújt az ágyba, dideregve még az utca hidegétől.
Duroy viszont minden csütörtökön ott vacsorázott a házaspárnál, udvarolt a férjnek, és mezőgazdaságról beszélt neki. Mivel pedig maga is szeretett mindent, aminek a földhöz köze van, néha mindkettőjüket annyira elragadta a beszélgetés heve, hogy tökéletesen megfeledkeztek a feleségükről, aki a pamlagon szunyókált.
Elaludt Laurine is, hol az apja, hol pedig a Szépfiú ölében.
Amikor aztán az újságíró távozott, Marelle minden alkalommal kijelentette azon az oktató hangon, ahogy a legcsekélyebb dolgokat is el szokta mondani:
- Igazán nagyon kellemes fiú. Igen művelt szellem.
Vége felé járt a február. Reggelenként már ibolyaillat lengett az utcán a virágárus asszonyok kis kocsijai nyomában.
Duroy boldogságának egét egyetlen felhő sem homályosította el.
Hanem egy éjszaka, amint hazatért, egy levelet talált az ajtaja alá becsúsztatva. Megnézte a bélyegzőt, és ezt látta rajta: Cannes. Kibontotta és elolvasta.
Cannes, Jolie-villa
Kedves barátom, ugyebár azt mondotta, hogy minden tekintetben számíthatok magára? Nos, egy igen keserves szolgálatot kell kérnem öntől - jöjjön segítségemre, ne hagyjon egyedül a haldokló Charles utolsó pillanataiban! Meglehet, hogy ezt a hetet sem éli túl, ámbár még fel szokott kelni, de az orvos figyelmeztetett.
Se testi, se lelki erőm nincs, hogy éjjel-nappal nézzem a haláltusáját. Borzalommal gondolok a közelgő utolsó pillanatokra. Csak önt kérhetem ekkora szívességre, mert férjemnek már nincs családja. Ön katonapajtása volt; ő juttatta be az újsághoz. Könyörgök önnek: jöjjön. Senki mást nem hívhatok.
Őszinte, ragaszkodó barátja
Madeleine Forestier
Különös érzés hatolt be Georges szívébe, mint a friss levegő fuvallata: úgy érezte, mintha felszabadult volna, mintha szabad tér nyílnék meg előtte, s azt mormogta magában:
- Persze hogy megyek, szegény Charles! Istenem, hát csak ennyi az emberi élet!
A főszerkesztő, akinek megmutatta a fiatalasszony levelét, dörmögve adott neki szabadságot.
- Jöjjön vissza gyorsan, magát nem nélkülözhetjük.
Georges másnap reggel a hétórás gyorsvonattal utazott el Cannes-ba; előzetesen táviratban értesítette a Marelle családot.
Következő délután, négy óra felé érkezett meg.
Egy hordár elvezette a Jolie-villához: a hegyoldalban épült, abban a fehér házakkal benépesített fenyőerdőben, amely Cannes-tól a Juan-öbölig nyúlik.
A ház kicsiny, alacsony, olasz stílű épület volt a fák között zegzugosan emelkedő út szélén, amelynek minden fordulójáról csodálatos kilátás nyílik.
Az inas kinyitotta az ajtót és felkiáltott:
- Ó, nagyságos úr, a nagyságos asszony nagyon türelmetlenül várja!
- Hogy van a gazdája? - kérdezte Duroy.
- Ó, nem jól, nagyságos úr. Nem soká húzza már.
A szalon, ahová a fiatalember belépett, kék mintás rózsaszín vászonnal volt kárpitozva. A magas, széles ablak a városra és a tengerre nyílt.
- Ejnye - mormogta Duroy -, nagyon előkelő hely ez nyaralónak. Honnan vesznek ezek ennyi pénzt?
Szoknyasuhogást hallott és hátrafordult.
Forestier-né két kezét nyújtotta felé:
- Milyen kedves, milyen kedves, hogy eljött! - és hirtelen megölelte. Aztán egymásra néztek.
Az asszony kissé halványabb lett és lesoványodott, de még mindig üde volt, és törékenysége talán még csinosabbá tette. Azt suttogta:
- Rettentő ez a Charles, tudja, hogy el van veszve, és kegyetlenül zsarnokoskodik rajtam. Már bejelentettem neki a maga érkezését. De hol van a poggyásza?
Duroy azt felelte:
- Otthagytam a vasútnál, nem tudtam, melyik szállodát tanácsolja nekem, hogy közel lehessek magukhoz.
Az asszony habozott kissé, aztán így szólt:
- Itt fog megszállni a villában. A szobája különben is készen van. Charles minden pillanatban meghalhat, és ha éjszaka történnék, egészen egyedül volnék. Majd elküldök a poggyászáért.
Duroy meghajolt:
- Ahogy akarja.
- Most pedig menjünk föl - mondta az asszony.
Utánament. Madeleine kinyitott egy ajtót az első emeleten, és Duroy az ablak mellett egy karosszékben, takarókba burkolva, halálsápadtan a lenyugvó nap piros fényében, valami holttestfélét vett észre, amely őrá nézett. Alig ismerte meg, inkább csak kitalálta, hogy a barátja.
A szobában a láz, az orvosság, az éter, a karbol szörnyű nehéz szaga érzett, mint azokban a szobákban, ahol egy tüdőbeteg lélegzik.
Forestier kínos, lassú mozdulattal emelte föl a kezét:
- Hát itt vagy - mondta -, eljöttél, hogy láss meghalni. Köszönöm.
Duroy erőltetett nevetéssel mondta:
- Hogy meghalni lássalak! Nem lenne valami mulatságos látvány, és nem éppen ezt az alkalmat választanám, hogy ellátogassak Cannes-ba. Azért jövök, hogy beköszönjek, és pihenjek egy kicsit.
A másik azt suttogta:
- Ülj le - és lehorgasztotta a fejét, mint aki kétségbeesett gondolatokba merül.
Gyorsan, fulladozva lélegzett, néha pedig valami nyögésfélét hallatott, mintha emlékeztetni akarná a többieket, hogy mennyire beteg.
Látván, hogy nem fog megszólalni, felesége odatámaszkodott az ablakhoz, és fejének egy mozdulatával a láthatárra mutatva, így szólt:
- Nézze meg ezt! Ugye szép?
Velük szemközt a villákkal teleszórt hegyoldal leereszkedett egészen a városig, amely félkör alakban nyúlik el a part szélén - feje jobbra, a móló felé, amely a vén harangtornyos óvároson uralkodik, lába pedig balra, a Croisette hegyfokával, szemközt a Lérins-szigetekkel. Ezek a szigetek olyanok, mint két zöld folt a tiszta kék vízben. Azt mondaná az ember, hogy úsznak rajta, mint két óriási falevél, annyira laposnak látszanak felülről.
És egészen távol, az öböl másik oldalán, elzárva a látóhatárt, a móló és a harangtorony fölött kéklő hegyek hosszú lánca rajzolta fel a ragyogó égre a kerek, kampós és hegyes csúcsok furcsa és bűbájos vonalát - ez a vonal pedig nagy, piramis alakú hegyben végződik, amely a nyílt tengerbe lógatja a lábát.
Forestier-né rámutatott:
- Ez az Estérel.
A sötét hegycsúcsok mögött vörös volt az ég, olyan véres és aranyos vörös, hogy a szem nem bírta el.
Duroy akarata ellenére is hatása alá került e fönséges alkonyatnak.
Azt suttogta, nem találván színesebb szót bámulata kifejezésére:
- Nohát, ez mesés!
Forestier felesége felé emelte a fejét, és megkérte:
- Engedj be egy kis levegőt.
- Vigyázz - felelte az asszony -, késő van, lemegy a nap, megint meg találsz hűlni, s az, tudod, milyen veszélyes a te állapotodban.
Charles lázas és gyönge mozdulatot tett jobb kezével - ez ökölcsapás akart volna lenni -, és azt mormogta haragos fintorral, a haldokló fintorával, amely még jobban kiemelte ajka vékonyságát, arca soványságát és kiugró csontjait:
- Mondom, hogy megfulladok. Mit törődöl te azzal, ha egy nappal előbb vagy később halok meg, hiszen nekem úgyis befellegzett...
Az asszony kitárta az ablakot.
A betóduló légáramlat mindhármukat úgy lepte meg, mint valami simogatás. Lágy, langyos, szelíd szellő volt, tavaszi szellő, amely már terhes a hegyoldalban nyíló bokrok és mámorító virágok illatával. Meg lehetett különböztetni benne a gyanta erős ízét és az eukaliptuszok fanyar zamatát.
Forestier kurta, lázas lihegéssel itta magába. Körmeit görcsösen belevájta karosszéke karjába, és mély, sípoló, döngő hangon mondta:
- Csukd be az ablakot. Megárt nekem. Jobb szeretnék egy pincében megdögleni.
A felesége lassan becsukta az ablakot, aztán a messzeségbe nézett, az üveghez támasztva homlokát.
Duroy kényelmetlenül érezte magát, szeretett volna beszélgetni a beteggel, hogy megnyugtassa.
De semmit sem tudott kitalálni, ami a lelkét megerősíthette volna.
Azt hebegte:
- Hát nem vagy jobban, amióta itt laktok?
A másik levert türelmetlenséggel vont vállat:
- Hiszen látod.
Azzal újra lehorgasztotta a fejét.
Duroy tovább beszélt:
- Ördögbe is, nagyszerű világ van itt Párizshoz képest. Ott még nyakig vagyunk a télben. Hull a hó, dara, az eső, és olyan sötét van, hogy délután háromkor már lámpát kell gyújtani.
- Mi újság a szerkesztőségben? - kérdezte Forestier.
- Semmi. A te helyettesítésedre a kis Laerint fogadták fel, aki a Voltaire-től lépett ki, de az még éretlen gyerek. Ideje volna már, hogy visszajöjj.
- Én? - dadogta a beteg. - Én már nemsokára hat láb mélységben, a föld alatt fogok cikket írni.
Rögeszméje az óraütés szabályosságával tért vissza, akármiről volt is szó, minduntalan megjelent minden gondolatában, minden mondatában.
Hosszú csönd támadt, fájdalmas és mélységes csönd. A napnyugta lángolása lassanként lelohadt, s a hegyek feketébe borultak az elsötétülő vörös ég alatt. Színes homály, a kialvó tűz pislogását megőrző, kezdődő éjszaka hatolt be a szobába, mintegy befestve a bútorokat, falakat, kárpitokat s a szoba sarkait tintából és bíborból összekevert színárnyalataival. A kandalló tükre, amely a látóhatár képét verte vissza, nagy vértócsához hasonlított.
Forestier pedig megszólalt, szaggatott, fulladozó, szívet tépő hangon:
- Hány napnyugtát látok én még?... Nyolcat... tízet... tizenötöt... vagy húszat... talán harmincat, de többet nem... Ti ráértek még... nekem végem van... és folytatódni fog minden... énutánam... mintha itt volnék...
Néhány pillanatra elnémult, aztán folytatta:
- Akármit látok, minden azt juttatja eszembe, hogy néhány nap múlva nem látom többé... irtózatos... nem látok többé semmit, ami a világon van... a legkisebb holmit sem, amivel dolga akad az embernek... a poharakat... a tányérokat... az ágyakat, amikben olyan jó pihenni... a kocsikat... azokat sem. Milyen jó esténként kocsikázni... Hogy szerettem ezt mind!
Két keze ujjaival ideges, könnyű mozdulatokat tett, mintha zongoráznék a széke karfáin. És minden hallgatása kínosabb volt a szavánál, annyira megérzett, hogy irtózatos dolgokra gondolhat.
És Duroy hirtelen visszaemlékezett arra, amit néhány héttel előbb Norbert de Varenne mondott neki: "Én most olyan közelről látom a halált, hogy gyakran szeretném kinyújtani a karomat és visszalökni... azt látom mindenütt. Az úton eltaposott féreg, a lehulló falevél, egy fehér szál, amit valamelyik barátom szakállában észreveszek, a szívemet tépi, és fülembe kiáltja: itt van!"
Akkor nem értette ezt; de megértette most, amikor Forestier-t nézte. És valami ismeretlen, kegyetlen aggodalom szállta meg, mintha egészen közel, keze ügyében érezné a szörnyű halált, ott, abban a karosszékben, ahol ez az ember liheg. Szeretett volna fölkelni, elmenni, elmenekülni, tüstént visszatérni Párizsba! Ó, ha ezt tudja, nem jött volna el.
Az éjszaka most már szertefolyt a szobában, mint valami korai gyász, amely ráborul a haldoklóra. Csak az ablak derengett még, s ezen a világosabb négyszögön kirajzolódtak a fiatalasszony mozdulatlan körvonalai.
Forestier ingerülten kérdezte:
- Eh, hát ma nem hozzák be a lámpát? Ezt nevezik betegápolásnak!
Az ablakon kirajzolódó test árnyéka eltűnt, s a visszhangos házon végigcsendült egy villamos csengő hangja.
Hamarosan belépett egy inas, és lámpást tett a kandallóra. Forestier-né megkérdezte a férjét:
- Le akarsz feküdni, vagy lejössz a vacsorához?
Forestier azt mormogta:
- Lemegyek.
És a vacsorára várva, még majd egy óra hosszat mozdulatlanul ültek mind a hárman, csak nagy ritkán hullajtottak egy-egy szót, egy közömbös, fölösleges, hétköznapi szót, mintha valami veszedelem, rejtélyes veszedelem lett volna abban, ha túlságosan sok időt engednek a csöndnek, engedik megdermedni a néma levegőt ebben a szobában, ahol már a halál ólálkodik.
Végre jelentették, hogy kész a vacsora. Duroy hosszúnak, véghetetlennek találta. Nem beszéltek, zajtalanul ettek, aztán kenyeret morzsoltak az ujjuk hegyével. Az inas felszolgált, járt-kelt, jött-ment, léptei neszét sem lehetett hallani, mert a cipő kopogása idegesítette Charles-t, s ezért papucsba bújtatták. Csak egy faóra durva ketyegése zavarta a falak nyugalmát gépies, szabályos ritmusával.
Mihelyt az evéssel elkészültek, Duroy, fáradtságára hivatkozva, visszavonult a szobájába, kikönyökölt az ablakba, és nézte a teliholdat az ég közepén - mint egy óriás lámpa gömbje vetette száraz, elfátyolozott fényét a villák fehér falaira, s a tengert teleszórta mozgó, lágy fénypikkelyekkel. Duroy valami ürügyet keresett, hogy gyorsan elmehessen innét, ravaszságokat talált ki, hogy majd táviratokat kap, hogy Walter visszahívja.
De menekülő szándékának végrehajtását nehezebbnek találta, amikor másnap reggel fölébredt. Forestier-nét nem lehet ilyen ravaszságokkal elbolondítani, és gyávaságával elvesztené önfeláldozásának minden eredményét.
Azt gondolta magában: "Eh, kellemetlen a dolog, de hát mit csináljunk, vannak kellemetlen helyzetek az életben; talán csak nem tart soká."
Tiszta kék volt az ég, az a délvidéki kékség ragyogta be, amely örömmel tölti el az ember szívét. Duroy lement egészen a tengerig, gondolta, hogy a nap folyamán eleget látja még Forestier-t.
Amikor ebédre visszatért, az inas azt mondta neki:
- A nagyságos úr már kétszer-háromszor is kérette a nagyságos urat. Ha lenne oly szíves, és fölmenne hozzá.
Fölment. Forestier mintha aludt volna egy karosszékben. Felesége a pamlagon heverve olvasott.
A beteg fölemelte fejét, Duroy megkérdezte:
- Hát hogy vagy? Ma mintha friss volnál.
Charles azt suttogta:
- Igen, jobban vagyok, egy kicsit visszatért az erőm. Ebédelj meg gyorsan Madeleine-nel, aztán kocsikázni megyünk.
A fiatalasszony, mihelyt egyedül maradt Duroyval, így szólt hozzá:
- No, látja. Ma azt hiszi, hogy meg van mentve. Már reggel óta folyvást terveket sző. Mindjárt elindulunk a Juan-öbölbe, hogy fajanszokat vásároljunk a párizsi lakásunkba. Mindenáron ki akar menni a házból, én pedig rettentően félek, hogy valami baleset történik. Nem bírhatja ki a kocsi rázását.
Amikor a négyüléses kocsi előállott, Forestier az inas segítségével csoszogott le a lépcsőn. De mihelyt a kocsit meglátta, azt akarta, hogy hajtsák le a födelét.
A felesége ellenkezett:
- Megfázol. Őrültség!
Csökönyösködött:
- Nem. Ha mondom, hogy sokkal jobban vagyok. Hiszen érzem. Eleinte azokon az árnyas utakon haladtak végig, amelyek folyvást két kert között húzódnak el, és egész Cannes-t angol parkhoz teszik hasonlatossá, aztán az antibes-i útra tértek, a tenger partján.
Forestier magyarázgatta a vidéket. Először Párizs grófjának a villáját mutatta meg. Más villák gazdáit is megnevezte. Vidám volt - a halálraítéltek erőszakolt, színlelt, múlékony vidámságával. Csak az ujját emelgette, mert annyi ereje nem volt, hogy a karját kinyújtsa.
- Látod, itt a Sainte-Marguerite sziget és az a kastély, ahonnét Bazaine megszökött. Sok őriznivaló szakadt a nyakunkba ezzel az üggyel!
Aztán ezredbeli emlékeket szedett elő; tiszteket emlegetett, akikről mindkettejüknek történetkék jutottak eszébe. De egyszerre csak kanyarodott az út, megpillantották az egész Juan-öblöt, hátterében a fehér falut, másik végében az antibes-i hegyfokot.
Forestier-t egyszerre gyermekes öröm fogta el, és azt rebegte:
- Ó, a hajóhad, most meglátod a hajóhadat!
A széles öböl közepén valóban láttak fél tucat nagy hajót, amelyek ágakkal borított sziklákhoz hasonlítottak. Furcsák, formátlanok, óriásak voltak, kidudorodásokkal, tornyokkal, sarkantyúkkal, amik úgy mélyedtek a vízbe, mintha gyökeret akarnának verni a tenger színe alatt.
Meg sem értette az ember, hogy mindez képes helyet változtatni, mozogni, olyan súlyosnak, fenékhez rögzítettnek látszottak a hajók. Egy obszervatórium formájú, kerek, magas üteg azokhoz a világítótornyokhoz hasonlított, amiket sziklazátonyokra szoktak építeni.
Egy nagy, háromárbocos hajó haladt el mellettük a nyílt tenger felé; vitorlái fehéren, vidáman feszültek. Kecses volt, csinos volt, e hadiszörnyetegek, e vasszörnyetegek, e vízen guggoló rút szörnyetegek között.
Forestier iparkodott valamennyit fölismerni. Egymás után mondta a nevüket: ez a Colbert, ez a Suffren, ez az Amiral-Duperré, ez a Redoutable, ez a Dévastation, aztán kiigazította magát:
- Nem, tévedtem, az a másik ott a Dévastation.
Eljutottak valami nagy pavilonhoz, amelynek homlokzatán ez a felírás volt: A Juan-öbölben készült művészi fajanszok. A kocsi megkerült egy gyepágyat, és megállt a kapu előtt.
Forestier két vázát akart vásárolni a könyvszekrényére. Mivel nemigen tudott volna leszállni a kocsiról, egymás után hordták oda neki a mintákat. Hosszasan válogatott, tanácsot kért feleségétől és Duroytól:
- Tudod, ez arra a szekrényre kell, amelyik a dolgozószobám hátsó fala mellett áll. A karosszékemből folyvást ráesik a pillantásom. Ragaszkodom az antik, a görög formához.
Vizsgálgatta a mintákat, újakat hozatott, aztán megint elővette az elsőket. Végre választott; fizetett, és azt kívánta, hogy azonnal szállítsák el, amit megvett.
- Néhány nap múlva visszatérek Párizsba - mondotta.
Visszafordultak, de az öböl partján hirtelen megcsapta őket egy hideg légáramlat, amely egy völgy hajlásából settenkedett elő, s a beteget elfogta a köhögés.
Eleinte semmiség volt, egy kis roham; de a roham nőtt, szakadatlan, görcsös köhögéssé változott, aztán csuklássá, hörgéssé.
Forestier fuldoklott, és valahányszor lélegzetet akart venni, majd széttépte torkát a melléből feltörő köhögés. Semmi sem tudta megnyugtatni, lecsillapítani. A kocsiból fel kellett vinni a szobájába, és Duroy, aki a lábszárát fogta, érezte, hogy rázkódik a lába tüdejének minden vonaglására.
Az ágy melegsége sem állította meg a rohamot; eltartott egészen éjfélig; akkor végre a bódítószerek elzsibbasztották a köhögés halálos görcseit. A beteg napkeltéig nyitott szemmel ült az ágyában.
Amikor megszólalt, első szavával a borbélyt kérte, mert ragaszkodott ahhoz, hogy minden reggel megborotválják. Ehhez a művelethez fölkelt; de tüstént vissza kellett fektetni, s olyan kurtán, nehezen, kínosan lélegzett, hogy a felesége riadtan keltette fel Duroyt, aki éppen most feküdt le, és megkérte, hogy menjen orvosért.
Duroy csaknem azonnal ott is volt már Gavaut doktorral, aki valami orvosságot írt a betegnek, és néhány tanácsot adott, de amikor az újságíró kikísérte, hogy megkérdezze a véleményét, azt mondta:
- Ez az agónia. Holnap reggelre vége. Készítse elő ezt a szegény fiatalasszonyt, és küldjön papért. Nekem már nincs semmi tennivalóm. De azért mindenben rendelkezésükre állok.
Duroy kihívatta Forestier-nét:
- Charles meghal. A doktor azt tanácsolta, hogy küldjünk papért. Mit akar tenni?
Az asszony sokáig habozott, aztán mindent megfontolva, lassú hangon mondta:
- Igen, jobb lesz így... sok mindenféle tekintetben... én majd előkészítem, azt mondom neki, hogy a plébános szeretne találkozni vele... vagy tudom is én, mit. Nagyon kedves volna, ha maga menne papot keresni, és jól megválasztaná. Olyat hozzon, aki nem csinál sok ceremóniát. Iparkodjék rávenni, hogy elégedjék meg a gyónással, a többivel pedig hagyjon békét nekünk.
A fiatalember hozott egy engedékeny, öreg papot, aki hajlandó volt a helyzethez alkalmazkodni. Mihelyt belépett a haldoklóhoz, az asszony kiment, és leült Duroy-val a szomszéd szobában.
- Nagyon megtörte - szólt a fiatalemberhez. - Amikor papról kezdtem beszélni, olyan irtózatos kifejezés ült az arcára, mintha... mintha megérezte volna a leheletét... a... hiszen tudja... megértette, hogy most már vége, hogy az órákat kell számolni...
Az asszony igen sápadt volt. Így folytatta.
- Sohasem felejtem el az arca kifejezését. Bizonyos, hogy a halált látta ebben a pillanatban. Látta, igen...
Hallották a pap szavát - kissé hangosan beszélt, mert nagyot hallott:
- Dehogy, dehogy, nincs még olyan rosszul. Beteg, beteg, de nincs veszedelemben. Bizonysága ennek, hogy én csak mint barát, mint szomszéd jöttem el.
Forestier válaszát nem értették. Az öreg pap így folytatta:
- Nem, nem áldoztatom meg. Erről majd akkor beszélünk, ha meggyógyult. Ha például arra akarná felhasználni a látogatásomat, hogy meggyónjon nekem, annak nagyon örülnék. Hiszen pásztor vagyok, megragadok minden alkalmat, hogy báránykáimat megtérítsem.
Hosszú csend következett. Bizonyára Forestier beszélt, lihegő, érctelen hangon.
Aztán egyszerre megszólalt a pap, más hangon, az oltárnál miséző pap hangján:
- Isten irgalmassága véghetetlen, mondja el a Confiteor-t, gyermekem. Talán elfelejtette, majd kisegítem. Mondja utánam: Confiteor Deo omnipotenti!... Beatae Mariae semper virgini...
Időnként meg-megállott, hogy a haldokló utolérhesse. Aztán így szólt:
- Most pedig gyónjon meg...
A fiatalasszony és Duroy meg sem moccant többé, valami különös zavar fogta el őket, a félő várakozás izgatottsága. A beteg mormogott valamit. A pap megismételte:
- Bűnös elnézést tanúsított... Milyen tekintetben, gyermekem?
A fiatalasszony fölállt, és egyszerűen azt mondta:
- Menjünk le egy kicsit a kertbe. Nem szabad kihallgatni a titkait.
És leültek egy padra a kapu előtt, virágos rózsabokor alatt, egy szegfűágyás mögött, amely teliszórta a levegőt erős, édes illatával.
Duroy néhány pillanatnyi hallgatás után megkérdezte:
- Sokára tér vissza Párizsba?
- Ó, nem - felelte az asszony. - Visszatérek, mihelyt mindennek vége lesz.
- Úgy tíz nap múlva?
- Igen, legkésőbb tíz nap múlva.
A férfi újra megszólalt:
- Hát nincs neki semmiféle rokona?
- Csak unokatestvérei. Apja, anyja még gyermekkorában meghalt.
Mind a ketten egy lepkét néztek, amely a szegfűkön torkoskodott, egyikről a másikra röppenve, gyorsan libegtetve szárnyait, amelyek lassan továbblebegtek akkor is, amikor már letelepedett a virágra. Sokáig hallgattak mind a ketten.
Az inas lejött, és jelentette, hogy a plébános úr már készen van. Együtt mentek föl.
Forestier mintha még jobban lesoványodott volna tegnap óta.
A pap kezét fogta.
- Viszontlátásra, gyermekem, holnap reggel ismét eljövök.
Azzal elment.
Tüstént távozása után a haldokló lihegve próbálta felesége felé emelni két kezét, és azt dadogta:
- Ments meg... ments meg... drágám... nem akarok meghalni... nem akarok meghalni... ó, ments meg... mondd, hogy mit kell tenni, eredj orvosért... beveszek mindent, amit kell... nem akarok... nem akarok...
Sírt. Szeméből kövér könnycseppek hullottak kiaszott arcára; szájának két vékony sarka legörbült, mint a síró kisgyereké.
Az ágyra visszahullott keze folytonos lassú és szabályos mozgásba kezdett, mintha össze akarna szedni valamit a takaróról.
Felesége is sírva fakadt, és azt dadogta:
- Ugyan, ugyan, nincs semmi baj. Csak egy roham az egész, holnapra jobban leszel, kifárasztott tegnap az a kocsizás.
Forestier lihegése gyorsabb volt, mint a megszalasztott kutyáé, oly gyors, hogy nem lehetett számolni, s oly gyenge, hogy alig hallatszott.
Folyvást azt ismételgette:
- Nem akarok meghalni... Ó, istenem... istenem... mi történik velem? Semmit sem fogok látni többé... semmit... soha... ó, istenem!
Nézett valamit, amit a többiek nem láthattak, valami borzalmasat, aminek iszonyata visszatükröződött merev szemében. Két keze folytatta irtózatos és fárasztó mozgását.
Hirtelen erős borzongás rázta meg egész testét; azt dadogta:
- A temető... én istenem!...
Aztán nem beszélt többet. Mozdulatlanul feküdt, maga elé meredt és lihegett.
Közben telt az idő; egy szomszéd kolostor órája elütötte a delet. Duroy kiment a szobából, hogy egyék valamit. Egy óra múlva visszajött. Forestier-né nem akart enni. A beteg nem mozdult. Folyvást vonszolta sovány ujjait a takarón, mintha arcához akarta volna emelni.
A fiatalasszony egy karosszékben ült az ágy lábánál. Duroy egy másikban foglalt helyet mellette, és csöndben várakoztak.
Jött egy betegápolónő, akit az orvos küldött; az ott bóbiskolt az ablaknál.
Duroy maga is éppen elszenderedett, amikor egyszerre az az érzése támadt, hogy történik valami. Még idejében nyitotta ki a szemét, hogy lássa, amint Forestier behunyja a magáét - mintha két láng aludt volna ki. Egy kis csuklás mozgatta meg a haldokló torkát, szája sarkában két vékony vérfonal jelent meg, és ráfolyt az ingére. Keze abbahagyta borzalmas sétáját. Nem lélegzett többé.
Felesége megértette, mi történt, és valami kiáltásfélét hallatva, térdre borult, s a takaróba fojtotta zokogását. Georges meglepetten, elborzadva, gépiesen keresztet vetett. A betegápolónő felébredt, odalépett az ágyhoz, és azt mondta: "Vége." Duroy visszanyerte hidegvérét, s a felszabadulás sóhajával mormogta:
- Rövidebb ideig tartott, mint hittem volna.
Az első megdöbbenés elmúltával, az első könnyek után azokkal a gondokkal és tennivalókkal foglalkoztak, amelyeket egy haláleset megkövetel. Duroy késő éjszakáig futkosott.
Mire hazatért, erősen megéhezett. Forestier-né is evett egy kicsit, aztán mind a ketten letepeledtek a halottas szobában, hogy virrasszanak a holttest fölött.
Két gyertya égett az éjjeliszekrényen, köztük egy tányérban, kevés vízben, egy mimózaág, mert nem találtak puszpángot, ami kellett volna.
A fiatalember és a fiatalasszony egyedül virrasztott a halott mellett. Egy szót sem szóltak, és elgondolkozva nézték.
Georges, akit a homály nyugtalanított a holttest közelében, csökönyösen rászegezte a tekintetét. Szemét és eszét vonzotta, megbabonázta ez a kiaszott arc, amely még beesettebbnek látszott a gyertyák imbolygó fényében - nem tudott megszabadulni tőle. Hát ez az ő barátja, Charles Forestier, aki tegnap még beszélt vele! Milyen különös és irtózatos dolog egy élőlénynek ez a tökéletes elmúlása! Ó, eszébe jutottak most a halálfélelemtől gyötört Norbert de Varenne szavai: "Soha senki sem tér vissza. Milliók és milliárdok fognak megszületni, körülbelül hasonlóak egymáshoz, lesz szemük, orruk, szájuk, koponyájuk, gondolat is benne, de az, aki ebben az ágyban fekszik, sohasem jelenik meg újra."
Néhány esztendeig élt, evett, kacagott, szeretett, remélt, mint mindenki. És most vége, örökre vége mindennek. Ez hát az élet! Néhány nap, aztán semmi! Az ember megszületik, felnő, boldog, várakozik, aztán meghal. Isten veled, férfi vagy asszony, soha többé nem térsz vissza a földre! Pedig mindenki magában hordja a végtelenség lázas, megvalósíthatatlan vágyát, mindenki külön mindenség a mindenségben, és mindenki tökéletesen megsemmisül nemsokára, hogy új csíráknak trágyázza a talajt. Növények, állatok, emberek, csillagok, egész világok - mind megelevenednek, aztán meghalnak, hogy átalakuljanak. És soha nem tér vissza ugyanaz a lény, akár féreg, akár ember, akár csillag!
Zavart, óriási, eltipró rémület nehezedett Duroy lelkére, rémület ettől a határtalan és kikerülhetetlen semmiségtől, amely a végtelenségig pusztítja ezt a sok rövid és nyomorult életet. Már meghajtotta fejét a fenyegetés előtt. A legyekre gondolt, amelyek néhány óráig élnek, az állatokra, amelyek néhány napig, az emberekre, akik néhány évig, a földekre, amelyek néhány évszázadig. Mi különbség van hát az egyik és a másik között? Néhány hajnallal több, ez az egész.
Elfordította szemét, hogy ne nézze tovább a holttestet.
Forestier-né lehorgasztotta a fejét, és mintha ő is fájdalmas dolgokra gondolt volna. Szőke haja oly jól illett szomorú arcához, hogy a fiatalember szívét egy pillanatra valami édes érzés fogta el, mintha a reménység ujja érintette volna meg. Ugyan miért is búsulna, hiszen még annyi esztendő van előtte!
Nézegetni kezdte az asszonyt. Az, elmélkedésébe elmerülve, nem látta őt. Duroy azt gondolta magában: "Mégiscsak ez az egyetlen jó az életben: a szerelem! Ha az ember karjai között tarthat egy szeretett asszonyt, ez a határa az emberi boldogságnak."
Micsoda szerencséje volt ennek a halottnak, hogy ezzel az értelmes és bűbájos élettárssal akadt össze! Vajon hogy ismerkedtek meg egymással? Hogyan tudott Madeleine feleségül menni ehhez a középszerű, szegény fiúhoz? Hogyan tudott embert faragni belőle?
Ekkor elgondolkozott azon, hogy mennyi rejtett titokzatosság van az emberek életében. Eszébe jutott, amit Vaudrec grófról suttogtak, aki állítólag hozományt adott Madeleine-nek, és férjhez adta.
Vajon mitévő lesz most? Kihez megy feleségül? Egy képviselőhöz, mint Marelle-né gondolta, vagy valami nagy jövőjű fickóhoz, egy magasabb rendű Forestier-hez? Vannak-e szándékai, tervei, megállapodott gondolatai? Hogy szerette volna tudni mindezt! De minek is törődik ennyire azzal, hogy mit csinál majd az asszony? Ezt kérdezte magától, és rájött, hogy nyugtalanságának oka valami titkos, zavaros hátsó gondolat, amit az ember önmaga előtt is rejteget, s csak akkor fedez fel, ha a lelke legmélyén turkál.
Igen: miért ne próbálná meg ő maga ezt a hódító hadjáratot?
Milyen erős, milyen félelmetes tudna lenni az ő társaságában! Milyen gyorsan, milyen messzire, milyen biztosan haladna!
És miért ne sikerülne a dolog? Határozottan érezte, hogy tetszik az asszonynak, hogy az többet érez iránta közönséges rokonszenvnél - valami olyan vonzódást, aminő két hasonló természet között szokott támadni, s amiben van valami kölcsönös hódítás, de valami néma cinkosság is. Az asszony tudja róla, hogy értelmes, elszánt és kitartó ember - megbízhatik benne.
Nem őt hívta-e ebben a komoly helyzetben? És miért hívta? Nem kell-e ebben valami választást, valami vallomást, vagy kijelölést látni? Ha rágondolt, éppen ebben a pillanatban, az özvegység küszöbén, talán máris arra gondolt, aki új élettársa, új szövetségese lesz.
És türelmetlen vágy fogta el, hogy megtudjon mindent, kikérdezze az asszonyt, megismerje a szándékait. Harmadnapra távoznia kell, nem maradhat együtt ezzel a fiatalasszonnyal a halottas házban. Sietnie kell tehát; még Párizsba való visszautazása előtt ügyesen, finoman ki kell lesni a szándékait, és nem engedni, hogy megváltoztassa, meghallgasson valaki mást, és visszavonhatatlanul lekösse magát.
A szobában mélységes volt a csönd; csak az óra ingájának érces, szabályos ketyegése hallatszott a kandalló felől.
Duroy azt suttogta:
- Nagyon fáradt lehet.
Az asszony így felelt:
- Igen, de mindenekfölött le vagyok sújtva.
Hangjuk csengése megdöbbentette őket, különösen hangzott ebben a gyászos szobában. És hirtelen ránéztek a halott arcára, mintha azt várták volna, hogy megmozdul, és szól hozzájuk, mint néhány órával ezelőtt.
Duroy újra kezdte:
- Ó, ez nagy csapás magára nézve. Óriási változás az életében, valóságos fölforgatása a szívének, egész életének.
Az asszony hosszút sóhajtott, és nem felelt.
Duroy így folytatta:
- Olyan szomorú, ha egy fiatalasszony annyira egyedül marad, mint maga.
Aztán elhallgatott. Az asszony nem szólt semmit. Duroy azt dadogta:
- Mindenesetre tudja, hogy milyen egyezséget kötöttünk egymással. Rendelkezhetik velem, ahogy akarja. Én az öné vagyok.
Az asszony odanyújtotta neki a kezét, s olyan mélabús, szelíd pillantást vetett rá, amely a csontunk velejéig mindent fel szokott bolygatni bennünk.
- Köszönöm, maga derék, kitűnő fiú. Ha mernék és tudnék valamit tenni magáért, én is azt mondanám: számítson rám.
Duroy megfogta a feléje nyújtott kezet, kezében tartotta és szorongatta, miközben lángoló vágyat érzett, hogy megcsókolja. Végre rászánta magát, és lassan ajkához emelve, hosszasan odaszorította azt a finom, kissé meleg, lázas és illatos bőrt.
Aztán, amikor úgy érezte, hogy ez a baráti kézcsók túlságosan hosszúra nyúlik, ügyesen le tudta engedni a kis kezet. Az lágyan visszasimult a fiatalasszony térdére, és Madeleine komolyan jelentette ki:
- Igen, nagyon egyedül leszek, de majd összeszedem az erőmet.
Duroy nem tudta, hogy értesse meg vele, hogy boldog, igen boldog lenne, ha feleségül vehetné. Nyilván nem mondhatja meg neki most és itt, a holttest közelében; de úgy érezte, találhatna valami kétértelmű, illendő és bonyolult mondatot, amely titkos értelmet bújtat el a szavak mögött, s kiszámított elhallgatásaival mindent kifejez, amit akar az ember.
De zavarta a holttest, ez a merev holttest: ott feküdt kiterítve előttük, s ott érezte kettejük között. Egyébiránt kis idő óta úgy vette észre, mintha a szoba zárt levegőjében valami gyanús szag, valami rothadt lehelet lebegne, amely ebből a feloszló mellkasból származik; a hulla első lehelete, amely az ágyukban fekvő szegény halottakból száll a virrasztó rokonok felé - az az irtóztató lehelet, amellyel csakhamar megtöltik koporsójuk üregét.
Duroy megkérdezte:
- Nem lehetne egy kicsit kinyitni az ablakot? Mintha megromlott volna a levegő.
Az asszony azt felelte:
- Dehogynem. Én is éppen most vettem észre.
Duroy odament az ablakhoz, és kinyitotta. Beáradt az éjszaka illatos frissesége, meglobogtatva az ágy mellett égő gyertyák lángját. A hold, akárcsak tegnap este, szétárasztotta bőséges, nyugodt fényét a villák fehér falain és a tenger nagy, csillogó tükrén. Duroy teli tüdővel szívta be a levegőt, hirtelen megrohanta a reménység, s mintha fölemelte volna a boldogság borzongó közeledése.
Hátrafordult.
- Jöjjön hát egy kis levegőt szívni - mondta -, csodálatos idő van. Az asszony nyugodtan odament, és melléje könyökölt.
Ekkor aztán halkan azt suttogta:
- Hallgasson ide, és értse meg jól, amit mondani akarok. Mindenekfölött ne sértődjék meg, amiért ilyesmiről beszélek ilyen pillanatban, de holnapután elutazom, s amikor maga visszatér Párizsba, talán késő lesz már. Nos hát... tudja, hogy szegény ördög vagyok, vagyonom nincs, és a pozíciómat még csak ezután kell megteremtenem. De van bennem akarat, azt hiszem, egy kis ész is, és jó úton haladok. Ha beérkezett emberről van szó, tudjuk, kit választunk; a kezdőről nem lehet tudni, mennyire viheti még. Ez baj... vagy talán nagyon jól van így. Egyszóval, én valamikor azt mondtam, ott maguknál, hogy legszebb álmom olyan asszonyt venni feleségül, mint maga. Ma megismétlem ezt az óhajtásomat. Ne feleljen. Engedje, hogy folytassam. Nem kérést intézek magához. Egy kérés ezen a helyen, ebben az órában visszatetsző lenne. Csak azt akarom tudtára adni, hogy egyetlen szavával boldoggá tehet, hogy testvéri barátja vagy akár férje is lehetek, ahogy magának tetszik - szívem és minden, ami vagyok, a magáé. Nem akarom, hogy most feleljen; nem akarom, hogy többet beszéljünk itt erről. Majd ha Párizsban találkozunk, értésemre adja, hogy mit határozott. Addig egy szót se többet, jó?
Mindezt úgy mondta el, hogy rá sem nézett, mintha csak az éjszakába szórná maga elé a szavakat. Az asszony, mintha nem is hallotta volna, oly mozdulatlan maradt - ő is a holdfényes, nagy, halovány tájképet nézte, merev és határozatlan szemmel.
Sokáig maradtak így, szorosan egymás mellett könyökölve, hallgatagon, elgondolkozva. Aztán az asszony azt suttogta:
- Kicsit hideg van.
Megfordult és visszament az ágyhoz. Duroy követte.
Amint a halotthoz közeledett, észrevette, hogy Forestier-nek valóban szaga kezd lenni; távolabbra tolta karosszékét, mert nem tudta volna sokáig elviselni a rothadás szagát. Azt mondta:
- Mindjárt reggel koporsóba kell tetetni.
Az asszony így felelt:
- Igen, igen, természetesen; nyolc óra tájban jön az asztalos.
És mert Duroy felsóhajtott: - Szegény fiú! - felsóhajtott ő is, hosszan, fájdalmas rezignáltsággal.
Most már nem néztek rá olyan gyakran, hozzászoktak halála gondolatához, elméjük lassan belenyugodott az eltűnésébe, ami az imént még fellázította, felháborította őket, hiszen ők is halandók voltak.
Nem beszéltek többé, és tovább virrasztottak, illendő módon. Hanem éjfél felé Duroy szunnyadt el elsőnek. Amikor fölébredt, látta, hogy Forestier-né szintén szunyókál - s azzal kényelmesebb helyzetet választva, újra behunyta a szemét, és azt mormogta:
- Teremtuccse, mégiscsak jobb ágyban feküdni.
Váratlan zaj rezzentette föl. Az ápolónő lépett be. Fényes nappal volt már. A fiatalasszony, a szemközt levő karosszékben, ugyanolyan meglepettnek látszott, mint ő. Kissé sápadt volt, de még mindig csinos, üde, kedves, a székben töltött éjszaka után is.
Duroy rápillantott a holttestre, és így kiáltott fel:
- Ó, a szakálla!
A szakáll néhány óra alatt kinőtt a bomladozó húsból, oly erősen, mint ahogy élő ember arcán néhány nap alatt szokott. És elszörnyedtek az élet láttára, mely folytatódott a halotton - megrémítette őket, mint valami irtózatos csoda, mint a feltámadásnak természetfölötti fenyegetése, egyike azoknak az ijesztő, rendellenes dolgoknak, amelyek felforgatják, összezavarják az emberi értelmet.
Aztán mind a ketten lefeküdtek, és aludtak tizenegy óráig. Akkor koporsóba tették Charles-t, és tüstént valami megkönnyebbülést, felvidulást éreztek. Leültek ebédelni, egymással szemközt, és fölébredt bennük a vágy, hogy vigasztaló, vidámabb dolgokról beszéljenek, hogy visszatérjenek az életbe, hiszen a halállal végeztek már.
A kitárt ablakon beáradt a tavasz édes melege, behozta a kapu előtt virágzó szegfűágyás illatos leheletét.
Forestier-né azt indítványozta, hogy sétáljanak egyet a kertben; s lassan körüljárták a kis gyepágyat - gyönyörűséggel szívták be a fenyők és eukaliptuszok illatával teli langyos levegőt.
És egyszerre csak megszólította az asszony, feléje sem fordítva fejét, éppen úgy, mint éjszaka tette odafent. Lassan, halk és komoly hangon ejtette ki a szavakat:
- Hallgasson ide, édes barátom, én... máris... jól meggondoltam azt, amit maga felajánlott, és nem akarom minden válasz nélkül útnak engedni. Különben nem mondok sem igent, sem nemet. Várunk, majd meglátjuk, jobban megismerjük egymást. Gondolja meg jól maga is. Ne engedjen valami hirtelen, könnyen támadt hevülésnek. Azért beszélek erről magával most, amikor szegény Charles-t még sírba sem tettük, mert azok után, amiket nekem mondott, fontos, hogy jól tudja, ki vagyok - és ne táplálja tovább azt a tegnap kifejezett gondolatot, ha nem olyan... olyan a jelleme, hogy meg tudjon érteni és el tudjon viselni engem. Értsen meg jól. A házasság rám nézve nem kötelék, hanem társas viszony. Tökéletesen szabad akarok lenni, minden cselekedetemben, lépésemben, mozgásomban. Nem tudnám eltűrni sem az ellenőrzést, sem a féltékenységet, sem azt, hogy valaki a viselkedésemet bírálja. Természetesen kötelezném magamat, hogy sohasem kompromittálom annak a férfinak a nevét, akihez feleségül mentem, sohasem teszem gyűlöletessé vagy nevetségessé. A férfinak is köteleznie kellene magát, hogy egyenlő rangú szövetséges társának tekint, nem pedig alárendelt személynek vagy engedelmes és alázatos hitvesnek. Tudom, hogy nem mindenki gondolkozik így, de én már nem változtatok a gondolkozásomon. Én is hozzáteszem: ne feleljen, ez hiábavaló és a helyzethez nem illő dolog lenne. Találkozunk majd, és talán újra beszélhetünk később mindenről. Most pedig menjen sétálni egy kicsit. Én visszamegyek hozzá. Viszontlátásra ma este.
Duroy hosszasan megcsókolta a kezét, és szó nélkül távozott.
Este csak vacsoránál találkoztak. Aztán mind a kettő fölment a szobájába, mert össze voltak törve a fáradtságtól.
Charles Forestier-t másnap minden pompa nélkül eltemették a cannes-i temetőben. Georges Duroy pedig a fél kettőkor induló gyorsvonattal szándékozott Párizsba visszatérni.
Forestier-né kikísérte a pályaudvarra. Nyugodtan sétálgattak a peronon, az indulás órájára várva, és közömbös dolgokról beszéltek.
Megérkezett a vonat, igen rövid, igazi gyorsvonat, mindössze öt kocsi.
Az újságíró helyet választott magának, aztán újra leszállt, hogy még néhány percig beszélgessen az asszonnyal; hirtelen valami szomorúság, bánat, heves sajnálkozás fogta el, hogy itt kell hagynia, mintha csak örökre elvesztette volna.
Egy vasutas ezt kiáltotta:
- Marseille, Lyon, Párizs felé beszállni!
Duroy felszállt, aztán a kocsi ablakába könyökölt, hogy még néhány szót szóljon az asszonyhoz. A mozdony füttyentett, s a vonat lassan megindult.
A fiatalember az ablakon kihajolva nézte a peronon mozdulatlanul álló fiatalasszonyt, aki követte tekintetével. És hirtelen, mielőtt elvesztette szeme elől, két kezével csókot dobott neki.
Az asszony diszkrétebb, habozóbb, inkább csak megkezdett mozdulattal visszadobta a csókot.
