Sziasztok! Végre itt a friss, de azaz igazság ez még mindig nem a teljes fejezet, mert nem sikerült befejeznem. Ezért úgy döntöttem, hogy ha sikerül egybe megírnom a fejezeteket, mivel két szemszögesek, akkor egyszerre kerül fel az egész, ha pedig nem akkor két részletben. Szóval ez a fejezet, ezért most két részes lesz. Ez az első része és emiatt nem is olyan hosszú. Izgalmasnak se mondanám, de ebből indul ki a második rész, ezért szükség van rá. Remélem ettől függetlenül tetszeni fog és nem okoz csalódást. Kicsit sokat kellett várnotok rá, amit nagyon sajnálok, de annyira elfoglalt vagyok, hogy nem nagyon volt időm írni. De remélem megérte várni. Igyekszem most már hozni majd az izgalmakat, mert úgy döntöttem ez a történetem nem lesz olyan hosszú. Addig is jó olvasást mindenkinek. És várom a komikat is! Hogy tetszik az új háttér?:)
/Alice/
−Ezek szerint még mindig a területünkön vannak. – tette ezt az egyszerű megállapítást Edward, amint beléptünk az ajtón. Válaszként bólintottam egyet. Csak rám kellett néznie. Az arcomra volt írva minden, de ha ez nem lett volna elég, a fejemben kavarogtak a gondolatok. Ettől az egésztől nem csak én, de senki sem volt nyugodt. Mert akárhogy is kérték, hogy hallgassam meg őket, ellenségességükkel, amit azonnal láttam rajtuk, amint megjelentek, akármilyen nyájasan is közeledtek, azonnal át láttam a szitán, bár nem tudtam hova tenni az egészet, csak az ellenkezőjét érték el, mint szerették volna. Így továbbra sincs fogalmunk a szándékaikról és csak még jobban nehezíti a helyzetet, hogy most se láttam az érkezésüket, csak a neszekből vettem észre közeledésüket. De legalább ki mutatták foga fehérjüket. Ettől Edward nem igazán nyugodott meg, idegessége csak fokozódott, ahogy a fejemben igyekezett követni az eseményeket. – És tudjuk már mit akarnak? – hangjában fellelhető volt a nyugtalanság. Szerettem volna ezt elkerülni, mert így is van elég gondja, de nem tudtam befolyásolni a gondolataimat. Ezúttal nem. Túl sok volt bennem a feszültség.
−Nem tudunk többet, mint eddig. – mondta Carlisle. Valahogy nem tudtam rájuk figyelni. Egyre csak azon gondolkodtam mi lehet ez az egész. Valami köze kell, hogy legyen hozzám. Különben mért mindig csak akkor bukkannak fel, amikor egyedül vagyok? Elképzelésem se volt, hisz ezelőtt soha nem találkoztam még velük, ebben biztos voltam. – Valakit keresnek. Nem árulták el kit, pedig elvileg ebben kérték volna Alice segítségét. Hiába mondtuk nekik, hogy rajtunk kívül nincs itt más.
−Szerinted veszélyesek lehetnek ránk nézve? – Edward végig engem nézett, de szavait Carlisle-hoz intézte. Bella miatt általában túlozni szokott, de most vele kellett egyet értenem ebben. Óvatosnak kell lennünk. Egyáltalán nem tetszett ez az utolsó megnyilvánulásuk. Talán ha nem ellenkezem annyira, már rég elmondták volna, kit keresnek és már nem zavarnák köreinket. Mi pedig nyugodtabbak lennénk, megszűnne legalább egy kis időre az állandó feszültség.
−Talán. Nem tudom. – gondolkodott el Carlisle, de felesleges volt Edward képessége miatt úgyis tud mindig mindent. – Ha nem érkezünk időben, akkor lehet, hogy egy csata közepébe csöppenünk.
−Nem lettem volna ellene! – dörzsölgette Emmett a tenyerét vágyakozóan. Én egy cseppet sem sajnáltam, hogy erre nem került sor. Az egyenlő esélyek tudatában ők sem bocsátkoztak harcba, szerencsére.
Eddig senki mással nem futottak össze a családomból csak velem. Már kezdték azt hinni bediliztem és képzeltem az egészet.
−Én soha nem gondoltam rólad ilyesmit. – mosolygott el Edward képtelen gondolataimon. – Hisz én látom, amit te is.
Hálás voltam neki, amiért igyekszik biztatni, de ha most nem mutatják meg igazi énüket, akkor nem lett volna szükségem Carlsile és Emmett segítségére. Ez azt jelenti ismét csak én láttam volna őket. Talán, ha megfejtenénk ennek az egésznek az okát, okosabbak lennénk.
−Igazad lehet Alice. – mindenki értetlenül nézett ránk. Nem mintha nem lett volna idejük megszokni, csak utálták, ha kimaradnak a párbeszédből. Én viszont néha élveztem, hogy nem kell mindent kimondanom annak ellenére, hogy imádok beszélni. – Még mindig nem tudjuk, miért nem látja őket Alice, igaz?
−Igen. – Carlisle egyelőre nem értette hova akar kilyukadni a bátyám. Én se igazán.
−A legfontosabb kérdés, mi lehet ennek az oka? Ha ezt tudnánk, talán előrébb lennénk. – én ebben nem vagyok biztos, mert a kilétük nélkül nem sokra mennénk ezzel az információval. De kezdésnek persze ez is megtenné. A többi meg úgyis jönne magától. Egyetértően bólintott. Ezen mosolyognom kellett. Jót tett a mai nap feszültsége után.
−Nem tudom, de megpróbálhatom kideríteni. – rögtön rájött, mire céloz ezzel kapcsolatban. Jól vág az agyunk, az biztos.
−Az jó lenne. Talán okosabbak leszünk. – rám nézett utána én pedig egyetértően bólintottam. Most már leghőbb vágyam az volt, hogy Jasper védelmező, ölelő karjaiba vessem magam. Ez a nap nagyon megviselt, de főleg a tudatlanság hajszolt az őrület felé. Jasper biztos nem hagyta volna annyiban a dolgot, ha megtudja bajban vagyok. Ezt pedig nem hagyhattam, ezért is kértem Edwardot, ne szóljon csak Emmettnek és Carlisle-nak. De mióta visszatértünk, nem is láttam kedvesemet. Vajon merre lehet? Jártattam körbe tekintetemet. Úgy vágytam közelségére, magnyugtató jelenlétére. Nem vagyok félős, de ettől az egésztől hideg futkos a hátamon.
−Megértelek Alice. – jött közelebb Edward. – A helyedben én is ezt tettem volna. – biztos vagyok benne, hogy még ennél is többet, főleg amilyen makacs tud lenni kedvese, amikor valamit elakar érni. Ha Belláról van szó, Edward nem ismer tréfát. – Azt viszont nem tudom, hol van Jasper. Nem sokkal érkezésetek előtt távozott és azóta nem is láttam. – hova mehetett? Remélem jól van. Carlisle azt mondta jobb, ha nem mászkálunk egyedül odakint. Utána kéne mennem. Most mit csináljak? Aggodalom telepedett rám. Mi van, ha engem keres, én meg már itthon vagyok biztonságban? Nem élném túl, ha bármi baja esne. Már indultam volna az ajtó felé. – Maradj itt Alice! Túl ideges vagy, hogy te menj utána. Rose meg Emmett megkeresik. Igaz? – fordult feléjük, de néma játékunkból nem túl sokat értettek.
−Persze, ha elmondjátok miről is van szó. – felelte flegmán Rose.
−Azért nem kell így viselkedned! Ha nem akarsz segíteni nem kell! Egyedül is megtudom keresni Jaspert. – vágtam vissza neki. Ez most még tőle is rosszul esett. Nem tudom mit szólna, ha Emmett mászkálna odakint egyedül, kitéve azoknak a vérszomjas vámpírnőknek.
−Oké, oké! Bocs! Persze, hogy segítünk. – engedett fel szigorú magatartása. Fogalmam sincs, miért viselkedik így, hiszen ő valójában nem is ilyen. Mostanában egyre furcsább. Remélem nem Bellához van köze.
−Bella, hol van? – most esett le, hogy még őt se láttam, pedig általában itt van lent.
−Odafönt alszik. – nyugtatott meg Edward. – Elég sok morfiumot kapott, igaz csak ideig-óráig hat, de most jól van. – szemében látszott a félelem, de arcvonásaiból semmit sem lehetett kiolvasni. Gondolom azért lett fölvíve, hogy ennek az egésznek ne legyen a tanúja. Fölösleges lenne felizgatni őt. Lehet semmiség az egész, de neki egy kis izgalom is árthat, ezért Edward mindent megtesz, hogy távol tartsa az ügyektől, ami sokszor nem valami könnyű, mert ha jól van, akkor azonnal tudni akar mindenről.
−Akkor mi indulunk megkeresni Jaspert. – Rose és Emmett az ajtó felé vette az irányt. A nyomukba akartam eredni, de Edward visszatartott.
−Rád itt van szükség. Bella bármikor felébredhet. A keresést bízd a testvéreidre! – hallgattam rá, ami ritkán szokásom, mert utálom, ha parancsolgatnak nekem. De most Bellára kell gondolnom bármennyire is aggódom szerelmem miatt.
−Ne aggódj! Megtaláljuk. – szólt még vissza az ajtóból Rose. Tudtam, ő pontosan átérzi a helyzetemet és mindent megtesz a sikerért. Bellának nagyobb szüksége van rám. Ettől persze nem lettem nyugodtabb. Egyre csak az járt a fejemben merre lehet az én kedvesem és jól van-e. Odafentről halk nyöszörgést hallottunk. Bella felébredt.
