Sziasztok!
Gondoltam írok egy első fejezetet, hogy mire is gondoltam a történet kapcsán. Talán könnyebb lesz majd dönteni megmaradjon-e ez. Ez még csak bevezető, ezért nem túl sok párbeszéd van benne. Inkább az érzéseket, a család hangulatát és sebezhetőségét próbáltam ábrázolni megmutatva azt, mi viszi majd rá Jaspert a nem épp mindenki számára megfelelő döntésre. Az összes fejezet két szemszöges lesz,mivel, ha külön lesznek, akkor mindkettőjük állapotát, cselekvését, azt, hogyan viselik a távolságot és mi történik velük könnyebb lesz majd bemutatni. Elöljáróban ennyi. Rajtatok a sor, hogy eldöntsétek tetszik-e vagy sem. Várom a kommenteket! Remélem azért nem lesz unalmas számotokra. Kérlek írjatok mi a véleményetek! Köszi!
Alice szemszög
Az este szükségem volt egy kis magányra, ezért egyedül mentem éjszakai futásomra. Már kezd napi rutinná válni. Hozzánőtt a mindennapjaimhoz, bár ezt mindig ketten csináljuk Jasperrel. De most szerettem volna egyedül lenni. Mióta együtt vagyunk, ami nagyon hosszú idő már, még nem volt rá példa, hogy egy percet is egymás nélkül töltöttünk volna. Legalábbis túl hosszú időt semmiképpen sem. Családunk végre hivatalosan is bővült egy fővel. Sőt, nemsokára még eggyel fog. Edward feleségül vette Bellát. Ezt mindenki örömmel fogadta, hiszen már amúgy is a családunk része volt. Az átváltoztatása egyelőre még nem történt meg. Edward továbbra is vonakodik ettől, pedig ígéretet tett, immár a felesének. És most ők gyermeket várnak. Ennek senki sem őrül. Főleg Edward nem. A gyermekáldás örömét beárnyékolja az, hogy Bella meghalhat. Ettől az egész család le van lombozva, ráadásul rettenetesen aggódunk. Bátyám teljesen meg van őrülve. Nem is tudom mi lesz vele, ha elveszíti kedvesét. Ennek még csak a tudatát sem bírja elviselni. Így most aggódhatunk érte is.
Minden olyan jól indult. Végre, azok után, amin együtt keresztülmentek, összeházasodtak és szerelmük beteljesedhetett. Most még is kezd minden a feje tetejére állni. Rettegünk attól, mi lesz. Próbáljuk meggyőzni Bellát, az lenne a legjobb, ha elvetetné a magzatot, mert veszélyes rá nézve. De senkire se hallgat. Ragaszkodik gyermekéhez, aki még meg se született. Teljesen megértem. Meg vannak még az emberi érzései, kialakultak az anyai ösztönök. Egy embernél ezek természetes érzések. Mi mások vagyunk még is feltétel nélkül ragaszkodunk minden egyes családtagunkhoz. Épp ezért egyikünk sem akarja elveszíteni őt. Edward mindent megtesz, hogy lebeszélje a szülésről. De makacs, mint mindig. Rá se hallgat. Fontolóra vette azt a lehetőséget, meg kéri Jacobot beszéljen vele. Talán rá hallgat majd. Bár nem sok esélyt látok rá, ha a szeretett férje sincs rá hatással. Egy percre sem ingott meg elhatározásában. Vállalja a szülést, ha az életébe is fog kerülni. Edward ettől csak kínlódik, mert neki a felesége fontosabb, mint a gyermek, aki meg fogja ölni azt a nőt, aki nélkül élni se tud. Így a boldognak indult napok, hetek, hónapok rémálommá váltak. Bella egyre rosszabb állapotban van. Minden nappal nehezebben viseli a terhességet. Testvérem pedig egyre ingerültebb, félelem növekszik. Nagyon szenved. Retteg Bella elvesztésétől és senki sem tud segíteni neki csökkenten a fájdalmát. Teljes mértékig még Jasper sem hisz csak ideig-óráig tudja elnyomni az érzéseit, de azok annyira erősek Bella iránt, hogy néha iszonyúan küzdenie kell a hatás kifejtéshez. De ezzel mind így vagyunk, azonban azok után, amin ők ketten keresztülmentek és amilyen erős kötelék van köztük, érthető is, amin Edward keresztülmegy.
Az éjszakai futás kiszellőzteti a fejemet, segít megnyugodni. Nem bírok otthon maradni. Az esték a legrosszabbak. Nem tudjuk miért, akkor szenved a legjobban. Nem tudjuk hogyan segíthetnék, mi módon csökkenthetnénk a fájdalmait. Ilyenről nincs tapasztalatunk, senkiről se hallattunk, akivel ez megtörtént volna. Edward leginkább attól szenved, mennyire szenved Bella. Egyszerűen nem bírom nézni az elgyötört arcát. Az utóbbi időben mindenkinek ilyen az arca.
- Alice! Hol van Alice? – hallottam Bella fájdalomtól csengő hangját, hogy engem hív. Mellette lenne a helyem. Mindünk közül én vagyok az, aki nagyon közeli kapcsolatban áll vele. Persze Edin kívül. De túl gyenge vagyok. Nincs erőm a szenvedését nézni.
- Édesem! Alice nincs itt. – az éles hallásunknak köszönhetően a távolból is hallom, mi folyik otthon, ha arra koncentrálok. Hallottam, ahogy szomorú hangon nyugtatgatja szerelme.
- Hol van? Miért nincs itt? – sikolyok közepette tette fel ezeket a kérdéseket. Nem tudtam tovább hallgatni. Inkább másra figyelek. Akkor nem hallom. Gyorsabban kezdtem futni. Ez mindig segít. A szél erősen fújt az arcomba, de most nem igazán érdekel. Úgy se tud ártani nekem.
Az erdő közepén van egy tó. Ez az én kedvenc helyem. Mindig idejövök, ha nyugalomra vágyom. Jazz szeretett volna velem jönni, mint mindig. Az utóbbi időben ez kettőnk szórakozása illetve kikapcsolódása lett. De most egyedül akartam lenni. Rá meg otthon van szükség. Nélkülem azért jobban el vannak. Ilyenkor nagyon sokat segít a képessége. Megnyugtatja a többieket és igyekszik csökkenteni Bella fájdalmát. Persze nem könnyű ez neki, hisz a többiek érzésétől ő csak jobban szenved. Viszont tudja ez mennyire nagy segítség mindenki számára. Nagyon erős az én szerelmem nem úgy, mint én. Emiatt nagyon nehezen, de bele egyezett a mai egyedüli futásomba. Nem szívesen hagy egyedül. Azt hiszi törékeny virágszál vagyok. Ha erre gondolok, mindig mosoly ül ki az arcomra. Szeretem, amikor aggódik. Olyankor olyan aranyos. Persze állandóan az, de még is tetszik ez az állapot. Nagyon szeretem. Nem is tudom mihez kezdenék nélküle.
Leültem a fűbe a tóparton, a vízhez közel. Jól látom benne a tükörképemet. A gyötrelmek miatt nem nézek ki valami szépen. Hirtelen zaj ütötte meg a fülemet. Gyorsan felugrottam, támadóállásba helyezkedtem. Nem volt látomásom arról, bárki is közeledne. Próbáltam a hangra fókuszálni hát ha lesz valami, de a feszültség annyira elhatalmasodott rajtam, esélyem se volt arra, meglássam mi várható. Így csak álltam mozdulatlanul és fülelve vártam. A zaj egyre csak közeledett, míg nem három fehér bőrű nő lépett ki a fák közül. Rögtön tudtam, ők is közénk tartoznak. A szemük vörösen izzott. Nem lazítottam támadó állásomon, bár ők létszámukat tekintve jóval nagyobb fölényben vannak. Nekem pedig fogalmam sincs a szándékukról. Furcsa mód nem látok semmit. Emiatt jobbnak láttam, ha tartom a felvett pozíciómat lesz, ami lesz.
- Szia! – szólalt meg a magas, barna, hosszú hajú nő. A hangja nagyon selymes, dallamos. Igazi fegyver egy férfi elcsábításánál. Azt rögtön gondoltam, nem állatokra vadásznak, mint mi. – Nem kell félned. Nem akarunk bántani. – emelte fel maga előtt tartva kezét, ezzel jelezve békések a szándékaik. Szóval a főnők. Erős, fölényes, kihúzott testtartásán ez rögtön látszott. Meg a másik két nő mögötte haladt. Ettől függetlenül nem engedtem fel. Sokan mondták már ezt nekem mielőtt támadásba lendült volna. – Mi csak átutazóban vagyunk. Te mi járatban erre? – kérdezte nyájasan. Úgy éreztem jobb lenne nem válaszolni, még se bírtam megállni.
- Itt élek a környéken a családommal. – mondtam végül. – Állandó szálláshelyünk van itt.
- Valóban? – lepődtek meg mindannyian. Igen! A nomád vámpírok nehezen tudják elhinni, ha valakinek egy bizonyos helyen állandó otthona van.
- Igen. Már elég régóta élünk itt. – visszatért a magabiztosságom. – Ezért szeretnélek megkérni titeket, ne vadásszatok a területünkön! Nem szeretnénk feltűnést. – egymásra néztek. Majd a másik kettő kérdőn nézett az előttük lévő magas, barna hajú nőre.
- Ez csak természetes. – egy cseppet sem győzött meg ez a nyálas válasz. Ebből még gondunk lehet. Én meg semmit sem látok. Hogy lehet ez? Az lesz a legjobb, ha hazamentem elmondom a fiúknak. Most egyáltalán nincs szükségünk bajkeverő vámpírokra. Van épp elég gondunk nélkülük is.
- Alice! Merre vagy? – hallottam meg ismét Edward kétségbeesett hangját. – Bellának szüksége van rád. – mondta szomorúan. Már amúgy is kezd világosodni. Ideje haza menni. Nagyon szégyellem magam, amiért pont én nem vagyok mellette. Tudom mindenki nagyon nehezen viseli a helyzetet, de nagyon szeretem őt és nem bírom elviselni a szenvedését, valamint hallani az egész éjszaka tartó sikoltozásait. Ezt Edward is jól tudja. Tudom neki sokkal rosszabb, hisz a szerelméről van szó. Most azonban rohanok, hogy mihamarabb mellette lehessek egy újabb borzalmas éjszaka után.
- Most mennem kell. – eredtem futásnak meg se várva válaszukat. Hamar eltűntem a fák között. Figyeltem nem követnek-e. Nem hallottam semmit.
Sebesen rontottam be a bejárati ajtón. Bella éjszakai szenvedése elmúlt. Így végre alhatott. Ettől én is megkönnyebbültem, bár elég kimerültnek létszik. Ez nem is csoda. Vannak jobb napjai is, amikor egészen jó állapotban van, mint akinek semmi baja sem. Ezek sajnos egyre ritkábbak. Az éjszakákat lent tölti a nappaliban a kanapén. Reggelente itt alszik el. A család körében érzi jól magát, így Edward nem firtatja ezt a dolgot. A hasa napról napra nagyobb, egyre több hely kell a magzatnak. Valószínű a növekedése jár ekkora fájdalmakkal. Törnek Bella csontjai, ahogy növekszik.
„- Ne haragudj Edward!” – küldtem feléje a gondolataimat. Nem akarom Bellát zavarni a pihenésében. Letelepedtem a kanapé mellé a fejéhez. Olyan békésen és nyugodtan alszik. Jó ilyennek látni, bár az arca eléggé sápadt. – „ Túl gyenge vagyok. Nem bírom hallani, ahogy szenved.” – folytattam tovább a gondolat menetemet.
- Semmi baj Alice! – tette a vállamra a kezét. – Mind nehezen viseljük. – az arca az elmúlt napokban még elgyötörtebb lett. Nem is tudom mikor láttam utoljára mosolyogni.
„- Valamit el kell mondanom.” – jó így társalogni. Senkit se zavarunk. Csak a többiek néznek Edire kérdőn, magyarázatot várva néma beszédünkre.
- Igen? – fordult újra felém a gondolataimra fókuszálva. Gyorsan lepörgettem előtte a történteket. – Szerinted gondot jelenthetnek? – mindenki néma csöndben figyelte miről is beszélhetünk.
„- Nem tudom. Lehetséges.” – tényleg nem tudom, de nem bízom bennük, főleg mivel az érkezésüket se láttam.
- Te nem látod őket? – kérdezte meglepetten. Szomorúan bólintottam. – Rendben. Carlisle, Jazz, Emmett. Beszélnünk kell. Gyűlés a konyhában. – a fiúk elvonultak hadi tanácskozás céljából. Bella miatt sokkal elővigyázatosabbnak kell lennünk. Főleg mivel ezek szerint a feltűnt idegenekkel kapcsolatos dolgokat nem látom, nem tudom mi a szándékuk. Edward pedig semmit sem kockáztat. Mindent megtesz azért, még csak egy csepp veszély se kerüljön közel hozzánk, főleg kedveséhez. Mi lányok a nappaliban maradtunk. Szegény Jasper. Nem is köszöntem neki, mikor megjöttem. Tudom nem fogja felróni nekem. Tudja mennyire szeretem.
Rá tettem Bellára hűvös kezemet. Egész teste tüzelt a forróságtól. Most ez biztos jól esik neki. Kinyitotta a szemét.
- Alice! – nyögte gyenge hangján. – Itt vagy végre. – elmosolyodott, majd újra lecsukódott a szeme. Ismét elöntött a bűntudat, amiért én vagyok az, aki ezekben a helyzetekben magára hagyom. De ez volt az utolsó alkalom, akármi is lesz. Határoztam el.
Jasper szemszög
Meglepett Alice kérése miszerint ma egyedül menne az éjszakai futásra. Nyugtalanok voltak az érzései. Mostanában ez nem meglepő. Bella állapota miatt mindenkinek az. Edwardról ne is beszéljünk. Az ő közelségét nehezebb elviselnem. Érzem, amit ő érez. Nem lennék a helyében az biztos. Pokoli egy érzés. Tudni, hogy együtt lehetsz végre szerelmeddel, aztán pedig attól rettegni, hogy elveszítheted. Bella törékeny ember. Még is olyan erős. Tűri a terhességgel járó fájdalmat, de nem mondd le gyermekéről. Ezért, ha nehezen is, de elengedtem Alicet egyedül. Nem igazán szeretem őt egyedül hagyni. Akkor érzem jól magam, ha minden percben velem van. Legalább miatta nem nyugtalankodom olyankor. Ezek a megpróbáltatások nem tesznek jót egyikünknek sem. Csak rá kell nézni Edwardra. Sötét karikák a szeme alatt. Arca elgyötört, megnyúlt. Már nem is mosolyog. Mondjuk nincs is oka rá. Bella minden egyes sikolyánál eltorzul az arca. Nagyon nehezen viseli Bella szenvedését. Nem is tudom én, hogyan viselném, ha Alice-szel történne mindez. Azt hiszem hasonlóképpen, sőt, lehet még rosszabbul.
Megértem Alicet. Nagyon közel áll Bellához. Edwardon kívül ő áll a legközelebb hozzá. Mivel az éjszakák általában mindig így telnek, rászoktunk az éjszakai futásra. Nagyon jó hatása van. Ma azonban egyedül akart menni. Úgy ítéltük meg, rám nagyobb szükség van itthon. Végül engedtem neki. Ő a másik, aki iszonyú nehezen viseli Bella fájdalmait. Hallgatni meg egyáltalán nem bírja. Szóval, ha nehezen is, de beleegyeztem, hogy a ma éjszakát magányosan töltse a szabadban. Bár ilyenkor én is sokkal idegesebb vagyok, nehezebb a feladatomra koncentrálni. Aggódom, amiért Alice egyedül van kint a sötét erdőben. Tudom, túlzok, hisz meg tudja védeni magát. De mi van, ha többen támadnak rá? Akkor semmi esélye. Na jó. Elég ezekből a gondolatokból. Ha ilyesmi előfordulna azt ő előre látná és lelépne. Nem kockáztatna. Ezekben az időkben egyikünk se kockáztatna. Még Emmett se. Bellát semmilyen veszélynek nem tehetjük ki. Félő, az csak felgyorsítaná az eseményeket. Így arra is nagyon oda figyelünk, mit mondunk előtte. Apróságokon is feltudja magát izgatni. Az pedig végzetes lehet. Edward igyekszik mindent kontrollálni, minden veszélyt elhárítani. Mi meg természetesen segítünk neki. Mindannyian arra gondolunk, mi mit tennénk, ha az ő helyében lennénk. Pont ugyanezt. Ezért egyikünk se bírálja és nem tartja túlzásnak, amit tesz. Addig is leköti magát. Bár két percre se szívesen hagyja magára kedvesét. Vadászni is ki tudja mikor volt. Egyre sötétebb a szeme. Már pedig ez ugyanúgy veszélyes lehet Bellára nézve. Rosalie általában szintén mindig vele van. De ő sokszor Alicet hívja. Érzem, hogy neki emiatt bűntudata van, mert neki kéne itt lennie vele. De az okot is megértem amiért nincs itt.
- Alice! Hol van Alice? – hallatszott egyszer csak Bella hanyatló hangja. A fájdalmak közepette sokszor csak nyüszítve hagyják el hangok a torkát.
- Édesem! Alice nincs itt. – Edward próbálja nyugtatgatni. Megérti a húgát, tudom jól, de ettől függetlenül dühös is rá, hisz mind nehezen viseljük a helyzetet, így úgy gondolja neki is itt lenne a helye mellettünk. Főleg, mert Bella általában ő hívja, de szegény Edward kénytelen mindig ugyanazt mondani.
- Hol van? Miért nincs itt? – ismét csak sikolyok közepette sikerült feltennie ezeket a kérdéseket. – Nem szeret? – hangja egyre torzabb. Már nem tud sokáig szavakat kipréselni magából.
- De hogy nem szeret szerelmem. Épp ezért nem tud itt lenni. – szomorúan nézett Edwardra, de több hang a sikolyokon kívül nem jött ki a száján.
- Rosalie! – Rose átvette Edward helyét Bella mellett, ő meg az ablakhoz ment. – Nem bírom tovább. – fakadt ki.
- Nem szabad feladnod fiam! – tette Carlisle vállára a kezét. – Bellának nem szabad látnia, hogy feladod.
- Mikor lesz már vége? Meddig kell még szenvedni a fájdalomtól? – próbáltam egy kis nyugalmat áramoltatni felé, a fájdalmát úgy se tudom csillapítani. Hallhatóan Belláét se igazán. De engem is megviselnek az események így nem könnyű. Ráadásul a köztük lévő kötelék olyan erős, hogy az egymás iránti aggodalmuknak a csillapítása is mindig nagy feladat. Ez pedig életem legnehezebb kihívása. Nem könnyű egy aggódó, szerelmes vámpír zakatoló érzelmeit csillapítani. Én azért próbálkozom több-kevesebb sikerrel.
- Sajnos ezt nem tudom megjósolni fiam. – felelte Carlisle. – Még soha nem láttam ilyet. Azt se tudtam, hogy lehetséges ilyesmi. – ő is, ahogy mindegyikünk értetlenül áll az események előtt. Oké. Bella ember. Ebben az esetben nem is meglepő. De Edi vámpír. Akkor még is, hogy ejthette teherbe? Ez felfoghatatlan. Carlisle se talál magyarázatot. Ez az állapot sok vizsgálatot igényel. Edward ennek szintén nem őrül. De nincs más mód nyomon követni a magzat fejlődését. Úgy hallottam, mikor erről beszéltek, gyorsabban fejlődik, mint egy rendes emberi baba. Nem tudják az okát és azt se így mennyi idő alatt fog kifejlődni és mikorra várható. Ez probléma, mert nem tudunk rendesen felkészülni az érkezésére, így kevesebb az esély Bella megmentésére. Persze ez nem azt jelenti lehetetlen. Edi a terven ügyködik, mikor néhány rövid ideig nincs Bella mellett. Nem tudom e kevés idő alatt, mit tud intézni.
- Edward! El kéne menned vadászni. – szólalt meg Esme is. – Egyre sötétebb a szemed.
- Esmenek igaza van. – helyeselt Carlisle. – Már nagyon rég nem voltál.
- Jól vagyok. Nem megyek sehova. – rázta Edward a fejét. Nem könnyű itt hagyni a szerelmét, de nincs sok értelme annak, amit csinál.
- Szívesen elkísérlek. – ajánlkozott Emmett mosolyogva.
- Nem. – makacskodott tovább. – Megmondtam. Nem hagyom itt Bellát.
- Olyan makacs tudsz lenni. – korholta le Rose. – Arra nem is gondolsz, ez mennyire veszélyes lehet Bellára? Mert, ha nagyon kiszáradsz, akkor te leszel a veszélyforrás számára. – most az egyszer egyet értek vele. Ritka az ilyen pillanat, de tökéletesen igaza van.
- Ki bírom. – feleslegesen csinálja ezt magával. Ettől Bellának nem lesz jobb.
- Edward! – hallatszott alig hallhatóan Bella lágy hangja. – menned kellene. Biztos nagyon éhes vagy már. – hát persze, hogy még ilyenkor se magára gondol. Az utóbbi időben ő se evett valami túl sokat. Teljes mértékig elutasítja az emberi táplálékot. Erről szintén nincs fogalmunk miért van. Én csak a távolból figyelem az eseményeket és próbálom az indulatokat csillapítani.
- Jól vagyok szerelmem. Miattam ne aggódj! – simította végig az arcát.
- Persze, hogy aggódom. Nagyon szeretlek és nem akarom, hogy szenvedj. – hihetetlen ez a Bella. Iszonyú erős még, ha a fájdalmas sikoltozások közepette ez nem is látszik. Ilyenkor is csak Edwarddal törődik.
- Sss! Pihenned kell. – simogatta a fejét. Ki tudja mennyi idő van a következő fájdalom hullámig. Én se érzem mindig, de mire szólni tudnék róla addigra úgyis eléri őt. Addig se szabad megerőltetnie magát. Már pedig a beszéd számára most eléggé kimerítő.
- Ígérd meg, hogy elmész! – nyújtotta felé kezét, de az erőtlenül hullott vissza. Edward megfogta.
- Rendben. – egyezett bele majd megpuszilta kedvese kezét. De én tudom, hogy azért mondta ezt, Bella ne aggódjon tovább. Esze ágában sincs itt hagyni őt.
- Á! Alice! – újabb fájdalom hullám. Megint szerelmemet szólongatja.
- Alice! Merre vagy? – kérdezte Edi. Világosodik. Nemsokára itthon kell lennie. – Bellának szüksége van rád. – Ahogy kimondta ezeket a szavakat, nem sokkal utána berobbant a nappaliba ez én kis kincsem. Annyira gyönyörű. Bár az arca neki is elgyötört. Leült a kanapé mellé Bella fejéhez. Nem jött ide köszönni. Nem rovom meg ezért. Most nem ezek a legfontosabbak. Ettől még tudom, hogy szeret.
- Semmi baj Alice! – már megint gondolatban társalognak. Náluk ez különösen nem meglepő. Sokszor csinálják ezt. Pont azért, Alice ne idegesítsen minket fölöslegesen. Az érzéseiből általában tudom, ha baj van. Előbb elmondja Edwardnak mi van, aztán ha ő komolynak tartja, megosztja velünk is. Ha nem, akkor rejtély marad. Bár általában Alice engem beavat. – Mind nehezen viseljük. – Edward egy kicsit nyugodtabbnak látszik Alice jelenlététől. Tudja, mit jelent Bellának. – Igen? – fordult feléje. Ebből tudom, hogy valami fontos dologról van szó. Edi ilyenkor sokkal jobban fókuszál a másik gondolataira. Így úgy látja azt, mint egy filmet. Alice egy eseményt mutathat neki, amit látott. Edward érzései cikázni kezdtek nyughatatlanul. Valami baj lehet. – Szerinted gondot jelenthetnek? – mindenki feszült csendben figyelte néma társalgásukat. Vajon mi történhetett? – Te nem látod őket? – hangja meglepettségről árulkodott. Nem tetszik ez nekem. Alice csak némán bólintott. – Rendben. Carlisle, Jazz, Emmett. Beszélnünk kell. Gyűlés a konyhában. – meglepetten néztünk rá, de szó nélkül követtük a konyhába.
